Monster Magnet, Puppy @ Dürer Kert, 2019.02.06.

Az elveszett értékek újra felfedezése

2019. február 08. - RaczUr

0monstermagnet2019_20_eredmeny.jpg

Ha van olyan zenekar, aki nekem valahogy mindig is a tetszik/nem annyira tetszik mezsgyén egyensúlyozott az elmúlt bő másfél évtizedben, az leginkább a Monster Magnet lenne. Ennek a legfőbb oka, hogy a fejes ugrásom a stoner/southern/doom zenékbe rögtön úgy kezdődött, hogy az alapművekkel (Kyuss, Down, COC, Fu Manchu, Nebula) együtt csempésződött be a zenekar a winamp listámra. A Dopes to Infinity, meg a Powertrip sokat pörgött, de valahogy nem tudtam beleszuszakolni a fent említett stoner bandák alkotta skatulyába őket.

Az is érdekelt, hogy amúgy ki az, aki hallgat Monster Magnetet? Ugye nekem inkább a rockosabb, rollosabb southern rockot jelenti a keleti parti brigád, de sokaknak biztos sok minden mást is. Ezt abból szűröm le, hogy az egyéb elfoglaltságok okán kicsit megkésve érkeztem, és az első látványként egy igen komoly sor fogadott a jegyek előtt. A sorban állók összetétele meg volt annyira vegyes, hogy ne is pazaroljak erre most karaktert.

Így esett egyébként, hogy a Puppy koncertjéről lemaradtam. Beépített ügynököm így fogalmaz: „kb. mint egy buta nu metal Smashing Pumpkins” utólag meghallgatva ezt a jellemzést ratifikálom legott. A Santos Montano féle zenekar jellemzési módszerrel sem igazán lehetne sok jót elmondani a zenekarról, akik Kiskutyának nevezik magukat, és a zenekari fotóikon olyan kiegészítőket lehet felfedezni, mint a pólón kívül hordott nyaklánc, a Metallica póló, vagy a kizárólag a felső gombbal begombolt ing. Látatlanban, hallatlanban biztos, hogy egy cigi szünettel bírtam volna ki a bulit. Ha valaki vitatkozna a fent említettekkel, a szerkesztőségünk várja a leveleket.

0monstermagnet2019_26_eredmeny.jpg

De azért a Monster Magnet volt az, ami miatt elég komoly tömeg verődött össze a Dürer nagytermében. 2010-ben a Szigeten tolta valami szégyentelenül napfényes időszakban, valami szégyentelenül fos megszólalású színpadon a banda. Egy dologra emlékszem, hogy olyan heavy metal megszólalást kaptak akkor (értsd: lábdob, meg az ének minden körülmények között túlszólt mindent, a gitárból ha valami hallatszódott, akkor az leginkább egy fúró és flex közös zajához hasonlított). Akkor igazából úgy voltam vele, hogy oké, az MM megmarad egy album szinten hallgatható, de egyébként elhanyagolható zenének.

Én meg úgy voltam vele, hogy a zenekar becsületén esett csorba még gyógyítható, de nagy elvárásaim nincsenek. Pesszimizmusra azért volt okom. A beállásnál már az első sorok megteltek, tapintható volt a feszültség, és az olaj a tűzre a Black Sabbath Ironmanje volt. Persze hogy erre kisebb megőrülés volt, amit én nem voltam képes máshogy kezelni, mint rezignált, lemondó arcos sörözéssel. De szép lassan füstbe borult a színpad, elhalkult az Ozzy életmű, és berobbant a Dopes to Infinity. Innentől meg kénytelen vagyok hajbókolni az ötösfogat előtt.

0monstermagnet2019_33_eredmeny.jpg

Azon belül is Dave Wyndorfnak jár a legmélyebb meghajlás. Itt ez a tag 62 évesen, és olyan mintha egybe gyúrták volna benne egy 70-es évekbeli Alice Coopert és a kora 2000-es évek Robb Flynnjét, ráadtak volna egy farmer mellényt, belemártották volna egy nagy hordó whiskeybe, és voilá, kész az alfa-rock sztár arcpirítóan sztereotip prototípusa. Ha egy embernek lehetne megengedni, hogy két évvel a nyugdíjas korának elérése előtt luxus prostik seggéről szívjon fel kokaint, az mindenképpen Dave Wyndorf lenne. Nyakában egy gitárral (ami kevésbé volt észrevehető, mint a Puppy bandafotókon a nyaklánc) úgy tapsoltatta, énekeltette a népet, mintha az élete múlna rajta, és mellé vér profin énekelte a dalokat.

A Crop Circle például olyan pillanat volt, amikor azt érezhettem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, a legjobb időben, és erre még rádobott egy lapáttal a szett közepén felcsendülő Look to the Orb for the Warning. Na jó! Abban a 6-7 percben tökéletesen feltudtam idézni a tízen x éves emlékeket, hogy miért is ragadt be anno az MM a lejátszási listámba.

0monstermagnet2019_23_eredmeny.jpg

A legutóbbi Mindfucker lemezükről egyébként csak két dalt toltak (Rocket Freak, When the Hammer Comes Down), a szett maradéka viszont sláger parádé volt, Negasonic Teenage Warhead, és Space Lord a zárásra. Persze visszataps, ráadás még volt. Nem volt kérdés, hogy a Powertrip lesz a búcsú (előtte még egy CNN War theme, és egy Dinosaur Vacume).

Egy sörpótlás és vécé szünet közben tett kitérővel azt azért lehetett érzékelni, hogy hátrébb igen könnyen lehetett beszélgetni, de közel sem vitte le a hangerő a fejemet. Ennek ellenére viszont jól szolt a koncert. A Monster Magnet meg eléggé megemelte az ázsióját a szememben. Élvezetes koncertet adtak, és iskolapéldát mutattak, milyen is egy igazán badass rock zenekar működés közben.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9914613500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum