RockStation

Bring Me the Horizon - amo (RCA Records/ Sony Music, 2019)

Hidat képez a horizont

2019. február 14. - ronnietoad

bringmethehorizonamocd.jpg
Nehéz feladatot kaptam. Nosza, Ti csak dobáljátok a köveket a BMTH-ra, én pedig most odaállok melléjük és jöhetnek rám is.

Ejtsünk végre szót a kényes témáról, a Bring Me The Horizon hatodik albumáról. Tudom, eladták magukat, puhány szar, meg különben sem metal már. Az amo megosztó lett, erős visszhangja van, dúl körülötte a sopánkodás, jobban mondva éppenséggel a köpködés. Pont ezért szökelltem neki érdeklődéssel meghallgatni az új anyagot. Bevallom, általában felkelti a lelkes figyelmem, ami efféle heves reakciókat vált ki. Legalább reakció érkezik, valamit gerjeszt, valamit megmozdít. Annyi lemez mellett megyünk el teljes érdektelenséggel...
Nyilván a That’s The Spirit korong, illetve a beharangozók után, körvonalazódott mire számíthatok - folytatják, amit elkezdtek - de kíváncsi voltam meddig mennek el a legények, mennyire lesznek bevállalósak. Meglehetősen.

bring-me-the-horizon2018.jpg

A nyitány, az i apologise if you feel something egy átugorható bevezető, nem hoz lázba ahogy számos hangulatkeltő intro, amiktől lúdbőrözünk ahogyan bezengik egy korong kezdetét. Az i apologise különös módon utolsónak lett megírva, összegzésnek szánták, mégis az elejére került. Egyből utána csap le ránk a MANTRA, ami viszont egy különlegesebb darab. A zenekar ezt tartja az ütős, kiugró slágernek, amivel kapcsolatban úgy éreztek, na ezt kell megmutatni a világnak. Ezen a ponton úgy gondoltam, ha ez ilyen lesz végig, mi ezzel a baj? Rögtön a harmadik track tarkón vágott, a nihilist blues derült égből villámcsapásként ért. Mi a náthás tököm ez a 2000-es évek eleji post-eurodance? Visszalendített a  electronic rock-os in the dark, szerintem kiválóan kellemes alapokon nyugvó, jó dallamvilágú szerzemény, harmonikus riffel. Számomra abszolút replay gombos. Kezdtem felvenni az album dinamikáját, van benne hullámzás rendesen. A wonderful life a már-már hard rockhoz közeledik - na nem a kezdetekhez -  Dani Filth közreműködésével. Az ouch nekem is aúúú volt, nem tudom hova tenni. Dalnak túl rövid és indokolatlan, snittnek meg érthetetlen. A tagok lényegében azzal magyarázták, hogy azért csinálták mert megtehetik, amolyan kísérlet, próbálgatás, hasonlatos a jammeléshez. Rájuk hagyom.

Egy biztos, az amo nem ingerszegény. Akad benne tipikusan boyband-es szám, mint a why you gotta kick me when i’m down, melynek üteme, lüktetése valami dark N’sync-Timberlake jelenség. A heavy metal című nótát az együttes maga viccnek szánta, ezt egy interjúban fejtegetik. Fényévnyi messzeségre távolodtak a deathcore gyökereiktől, ezért tonnaszám kapják vödör fosként a nyakukba a kritikát. Ebből csináltak poént. Az album lezárása az összetettebb, monumentális dráma, az i don’t know what to say, amit egy rákban elhunyt barátjuk esete ihletett, vagyis az a helyzet, amikor nem mondhatod valakinek, hogy minden rendben lesz. Ezzel együtt a kiadványon összességében a szerelem, mint felsőbbrendű érzés van a központban, ám főleg gyötrelemként jelenik meg. Egy magasztos érzelem, ami kinyír. Sykes frontember állítása szerint eredetileg nem szándékozott a válásáról zenéket írni, de egy idő után be kellett látnia, hogy alkotása nem tud másból táplálkozni, csak abból, amiket átélt.

Az amo egy fain beugró lehet a nem metalosoknak, sőt híd a stílusok és hallgatóik között. Velejéig pop-rock, rengeteg színes fűszerrel, ügyesen mixelve. Nem várnám el emberektől, hogy egész életükben ugyanazt csinálják ugyanúgy. Ez most valami más, egyértelműen egy másik közönségnek. A Bring Me The Horizon akart egy az eddigiektől eltérőt, vagy mert ehhez volt kedvük, vagy a pénztárcájuk sugallta, nem tudni. Ettől még nem fertő, nem szemét. A helyén kell kezelni. A magam részéről üdvözítek minden megoldást, ami eltér a szokásostól. Hiszen nézzük csak meg a The Dead Daisies, illetve Slash legutóbbi lemezét milyen csodálatosan unalmas lett. Mondjuk ki: a rockzenének vannak korlátai! Míg az elektronikus zene elképesztően bazinagy játszóteret enged. Ideje lenne kimerészkedni rá, okosan használni. A mai studiós, egyéb technikai megoldások (plugin, effect stb.) adta lehetőségekkel kéne szabadon élni. Tény, hogy én nem pontosan ezt az EDM vonalat tartom a megfelelő iránynak alapvetően. Anno elindult egy ígéretes törekvés, amiben láttam fantáziát, de sajnos még akkoriban, igen hamar elhalt. Jó példa rá a The Qemists, a Stompbox (Join the Q) pontosan 10 éve jelent meg. Vagy hogy egy örökzöldet hozzak elő, ott a Pendulum Woodoo People (Live at Brixton -bátran tessék megnyitni, ígérem nem fog fájni). Húznak mint az ökör, tökösek! Ezek a srácok 10 éve elkezdtek egy ösvényt kitaposni, metalt vinni az elektronikába, de nem folytatódott a vonal, nem bontakozott ki. Pedig volt benne erő, dög. Várom, hogy ezt vigye tovább valaki. Addig is, örülök minden haladásnak, újításnak.

35kop.png

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4514626208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum