Múlt hét csütörtök este számomra stílusidegen bulira látogattam, de nyitott vagyok új dolgokra, még ha tudom is, hogy nem biztos, hogy meg fogom szeretni az aznap esti zenekarokat, vagy magát a műfajt. A szociális nyomás is megvolt, hiszen rengeteg jó barátom csábított a bulira. A technical death és a deathcore igen messze állnak tőlem, lemezen egyáltalán nem hallgatom őket, de úgy indultam el, hogy élőben minden máshogy szól és emiatt az élmény is más lehet/lesz. Összesében kellemesen csalódtam és - bár nem leszek a műfaj szerelmese ezután sem - keményen a földbe döngölt az összes banda. Jó mulatság, férfi munka volt!
Az este szépen tele volt pakolva zenekarokkal, összesen öt formáció állt színpadra a Dürer középső termében. A szlovén Within Destruction-ön kívül az összes többi arc a messzi Ausztráliából érkezett. A telt házasra sikeredett mulatság így aránylag hamar kezdődött és már az első bandán félig tele volt a terem.
Sajnos kis késéssel érkeztem, így csak a Hollow World utolsó két számát csíptem el az amúgy is rövid játékidőből. A The Black Dahlia Murder-re emlékeztető banda a melo-death tesztoszteronozott, core-osabb verzióját csapatja és már a ruhatárnál hallottam, hogy nem szórakoznak. Megcsapott a koncertszag, éreztem az adrenalin löketett, ahogy a lábam alatt egyre keményebben kezdett rezegni a talaj. Benn sör lehúz és már sajnos vége is a produkciónak. A közönség visszajelzéséből viszont arra következtettem, hogy tetszett az egybegyűlteknek a móka, ahogy nekem is arra a kemény 10 percre. Ezen a turnén egyébként Jason Keyser az Origin-ból ugrott be póttoroknak a bandába, mert az eredeti srác kiesett az utolsó pillanatban.
Utántöltés után már feszesen 5 perccel a kezdés előtt ott voltam a spanokkal, hogy meglessük a Hadal Maw-t, nem volt kedvünk többet késni. Előkutatásaim alapján tech death-re számítottam és megmondom őszintén nem jött át a zenéjük. Élőben viszont - főleg a kásás, koszos hangosításnak köszönhetően - nem találtam egy matek órán magam, ahol pontosan kimért, pepecselős rifftenger fogad. Inkább egy Meshuggah fúziós djent/melodic death robbant az arcomba, kellemesen darálós (nem meglepően) néhol már groove-os témákkal. Az este legkarizmatikusabb fellépőjének járó fődíjat pedig itt szeretném átadni. A frontember valami kegyetlen fazon volt; grimaszolt, tekergett, kígyót bűvölt, varázsolt, ijesztgetett és mellette profi módon hergelte a közönséget, akik egy lelkes moshpit-tel jelezték, hogy állat a buli. A srác, hogy kimaxolja a performanszát, kétszer le is ugrott kicsit pogozni.
A Within Destruction-re biztos, hogy a brutál, csöpögős logója fogja először felhívni a figyelmet, de a fake slam/true slam-mel poénkodó szomszédos kollégák már megjelenésükkel viccre veszik az egész szakmát. A loepárdmintás nylon melegítőben, kamu Clark Kent szemüvegben feszítő szarrá tetovált dobos srác külön megért egy misét. De a rózsaszín sapkás tengerész wannabe gyerek a basszerral is szép látvány volt. Nem negatívumként mondom, ezt így kell tolni.
A diszkóparti intróra induló buli hamar átcsapott a legkeményebb deathcore-ba, amit életemben hallottam. Valószínűleg azért mert van benne rendesen slam is (hoppá még is csak?), azt pedig csípem. Óriási mosh pit, majd circle pit kerekedett a brutális break/beatdown-oknak és a dobhártyabaszó duplázásoknak köszönhetően, amin a disznóvisító, illetve mély gurgulázás nem igazán segített. Az eresztés csak a Deathwish és a Void albumokról ment, de az őrjöngő reakciókból úgy láttam sok favorit elhangzott. Kiváló party!
Az este svédcsavarja itt talált be mindenkit, ugyanis megcserélték a programot és az Aversions Crown folytatta a zenélést. A (technical) deathcore formációra jöttek a legtöbben, ugyanis itt heringparty szintre tele volt a terem. Mivel én nem vagyok otthon egyáltalán a munkásságukban, így a buli alatt a haverok világosítottak fel (igazából minden szám előtt) hogy a következő nóta nagyon oda fog ütni. A hangulat valóban kegyetlen volt, a bulit végigkísérték a betonozós breakdown-ok. Ami rögtön feltűnt, hogy a vokálos srác - aki szintén nem a mostani eredeti énekes volt - milyen szépen hozza a lemezminőségű deathcore hangot. Hangosítás terén viszont itt is lett volna még min javítani. Összességében ez mindegyik bandánál feltűnt: halkak voltak a gitárok.
Az este végére megtanultam kiolvasni és a kimondani az utolsó banda nevét. Az 1999-ben alakult Psycroptic hozták a kötelezőt, igazi szögelős, halálpontos tech death témákat, élőben is stúdióminőségű vokállal. Ennek ellenére a bulin már csak az emberek háromnegyede tette tiszteletét. Biztos ment a busz, vagy főleg csak az Aversions Crown érdekelte őket. A már csak két eredeti taggal operáló társulat (gitáros, dobos) szintén kellemes csalódás volt, mert lemezen nagyon nem jöttek be. Így élőben viszont eléggé meggyőztek, hogy a tech death bizony faszán és semmi köze a mai agyontekert matek metalhoz - tökéletes zárása volt a hosszú estémnek.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
