Candlemass – The Door to Doom (Napalm Records, 2019)

Hová is vezet az ajtó?

2019. március 07. - magnetic star

candlemassthedoortodoomcd.jpg

A nosztalgia, mint az közismert, a metal körökben is nagy úr. Hosszasan lehetne sorolni azokat a hozzávetőlegesen harmincöt - negyven éve alakult zenekarokat, amelyek mindmáig az akkori alapvetéseiket játsszák, az egyezményesen klasszikusnak tartott felálláshoz a lehető legközelebb álló tagsággal. Vannak persze olyanok is, akik megpróbálnak ehhez képest továbblépni, és új anyagokat is leszállítanak időről időre. Ehhez a vonalhoz tartozik Leif Edling és az általa vezetett Candlemass.

Az epikus doom metal stílus létrejöttében meghatározó jelentőségű svéd csapat alapító basszusgitárosa és fő dalszerzője eleve nagyot dobott azzal, hogy tavaly cserét hajtott végre énekesi poszton. A régi-új vokalista az a Johan Längquist lett, aki a formáció egyik csúcsalkotásaként számon tartott 1986-os első lemezén (Epicus Doomicus Metallicus) szerepelt amolyan session jelleggel, s bár egy-egy kivételes alkalommal utána is színpadra állt a bandával, ezektől a megmozdulásoktól eltekintve a zenei tevékenysége alig mérhető. Ki tudja, hol és hogyan sikerült ismét rábukkanni, mindenesetre Leif annyit máris elért ezzel, hogy beszédtémát adott az embereknek, így a február végén napvilágot látott The Door to Doom album megjelenését felfokozott várakozás előzte meg.

Nyilván hatalmas lebőgés lett volna, ha az új munka végül nem igazolja a komoly felhajtást, de Leif dalírói készségében azért bízhattunk. Nos, pusztán a muzsikát tekintve óriási meglepetésekre nem kell számítani, Edlingék – Mats „Mappe” Björkman gitáros szintén játszott az Epicus…-on, és a többiek is régóta stabil tagnak számítanak – az utóbbi korongokon megszokott irányban haladnak tovább. Ami személy szerint engem megdöbbentett, az Johan teljesítménye. Tény és való, hogy az éneklést nem lehet csak úgy elfelejteni, és példának okáért Mike Howe (Metal Church) immár többszörösen bizonyította, hogy egy profi énekes a meglévő adottságait az ötödik X-en túl is bőven szinten tarthatja, sőt fejlesztheti. Johan viszont nála is sokkal több időt töltött távol a metal színtértől, hangján mégsem érződik a több évtizednyi kihagyás. Kellően erőteljes és kifejező, tényleg minden elismerésem az övé!

candlemassdec2018_638.jpg

Szóval bizton mondhatom, hogy a The Door to Doom Längquist miatt is jó. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy jellegében és színvonalában akkor se volna másmilyen, ha Mats Levén – aki az egyik legemlékezetesebb produktumát a szintén Leif által létrehozott Abstrakt Algebrában tette le az asztalra annak idején, és aki itt is fel-felbukkan háttérvokalistaként – a helyén marad. Az utolsó pár Candlemass lemezhez hasonlóan itt is egy tempós szerzeménnyel indul a dalok sora, és a Splendor Demon Majestyben máris felsejlik Mats karcos orgánuma, mert a nóta éppenséggel vele is elkészülhetett volna. Külön színfoltot jelent benne a Mats Levén, Stefan Berggren (ex-Snakes In Paradise, Company Of Snakes) és Jennie-Ann Smith (Avatarium) alkotta mini-kórus, na meg Rickard Nilsson (ugyancsak Avatarium) diszkrét billentyűjátéka. És itt az előző EP címadója, a horror-hangulatú szinti-témákat felvonultató House of Doom friss verziója is, amelyben Johan rendesen a saját „képére” formálja az énekdallamokat. Hogy jobb lett-e a szám ezáltal, azt már mindenki maga döntse el.

A valóban mágikus pillanatokat azonban nem az imént bemutatott tételek hozzák számomra. Az első nagy csoda az Under the Ocean, egy vérbeli Candlemass doom varázslat Längquist szárnyaló melódiáival, egy pazar, hosszan kibontott gitárszólóval, valamint nagyszerűen eltalált téma-és hangulatváltásokkal. Ugyanebben a ligában játszik az utána érkező Astorolus – the Great Octopus, ahol nem csupán a karakán riffelésben kísért a mindenható Black Sabbath szelleme, de maga Tony Iommi nyomja a szólót!

A Bridge of the Blind lágy, akusztikus húrokat penget, kellemesen pihentető darab, ám utána a fáradás jeleit vélem felfedezni. A Death’s Wheel újfent tömény sabbathizmus, de sok érdekességgel nem szolgál, ahogy a Black Trinity-t is leginkább afféle futószalag-melónak érzem. A záró The Omega Circle erőssége a hatásos felépítés és a refrén, ellenben az utolsó bő egy perc semmivel sem tűnik többnek puszta időhúzásnál.

Korántsem tartom tehát hibátlannak a Candlemass idei anyagát, és a gyökerekhez való visszatérésről szóló előzetes szöveg is csak annyiban igaz, hogy újra itt van Johan, amúgy tipikus promóciós porhintés. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy ugyanebben a felállásban legközelebb egy hasonlóan tömény, egyszersmind organikus megszólalású (Marcus Jidell produceri munkája aranyat ér!), de egyenletesebb nívójú, átgondoltabb dalgyűjtemény szülessen. Addig is a végzet ajtaja tárva-nyitva…

4kop.png
Candlemass Hivatalos / Candlemass Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr314674769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum