Van abban mindig egy kis izgalom, ha egy olyan bandát néz meg az ember, amelyiket frissen ismert meg. A Pontiak is ide tartozik, a videó megosztó segítségével könnyen magába húzott a trió felületesen megismert munkássága. Az estében emiatt benne volt az is, hogy ratifikáltan új kedvencem legyen a zenekar, de az is, hogy full az erdőbe visz az előzetes audió élmény, és utólag értetlenkedve állok, hogy mit ettem én ennyire rajtuk.
A Witch Bone Garden esetében nem volt ilyen jellegű kétségem. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy legalább kétszer láttam már őket, nagyjából megvolt, hogy mire lehet számítani. A nagy stoner családfa azon ágáról jön a trió, ahol belefér a grunge épp úgy, mint a sludgeos behasítás, vagy a kicsit számolós, már-már matekba hajló reszelés. A koncert jól szólt, a Witch Bone Garden pedig hiba nélkül, nagy elánnal játszott. Kicsit talán túl naggyal is. Az este 8-as start után beszállingózó emberek elég álmosan reagáltak az energikus kezdetre.
Kép: Witch Bone Garden Facebook oldala
A So Low esetében viszont már fel sem merült, hogy a szólóban (érted?! So Low=Szóló!!) fellépő amerikai kütyü/gitár/szinti kezelő figura a népet agitálta volna mozgolódásra. Improvizálós ambient dolognak lehettünk fültanúi. Egyébként a So Low-ról nem fogsz találni semmit a szent interneten. A youtube jól meghekkelte az előkeresésemet azzal, hogy egy ilyen nevű formáció (származásilag szintén az USA-ból) amolyan rock n’ roll haknit tol, azaz bocs, feldolgozásokat! Nem volt Them Bones, meg Mama Kin. Volt helyette egy nem túlzottan túlgondolt, ambientes, kicsit pop, kicsit trip hop meg nagyon lájtos post-rock beütésű produkció, ahol néha el volt azért kapva a fíling, de ha már ott van az effekt kisvasút, meg egyéb kellékek a hangcsiholáshoz, akkor lehetett volna többet is kihozni belőle. Sebaj! Fél óra alatt sikerült azért pár elkapott percet hoznia.
Kép: A Pontiak Facebook oldala
Nem sokkal fél 10 után viszont jött a főattrakció. A Pontiak legerősebb fun fact-je mindenképp az, hogy három testvérről van szó. Most akármennyire erőltetem a gondolataimat, nem tudok egy csak tesókból álló triót felhozni a rock szcénából. Csak a Hansons ugrik be. hirtelen A Pontiak meg olyan mintha a Hansons fiúk az Mmmbop óta masszív whiskey-fű és nem fürdésre rendezkedtek volna be az elmúlt két évtizedben. Néhol egy disztingváltabb Weedeater analógia is felmerült, de nem volt azért jel, hogy Dixie-féle elmebetegségbe futunk bele. De meg kell hagyni, hogy (jó értelemben véve!) egy igen kettyós alom a Carney.
Ez utóbbi lebontva kicsit: kibaszott ügyes zenészek a Carney fiúk. Az énekes-gitáros Jennings épp ugyanolyan hitelességgel hozza a fílinges blues szólókat, mint a rücskös ős-doom, 90’s stoner riffeket. Közben hol lágy dallamokkal operált énekileg, hol üvöltözött. Igazából minden jól állt neki. Basszer tesó Van, és dobos tesó Lain pedig olyan magabiztos alapot pakolt ez alá, hogy egy emelődaru se tudta volna kibillenteni a helyéről. Lecsupaszított dob szerkó, röfögősre torzított basszgitár, és a riffeknél mélyen búgó, a szólóknál élesen sipító gitár volt. Ráadásul mindhárman kivették a részüket az éneklésből. Meglepően dögösen szóltak! Mondom ezt úgy, hogy a legutóbbi Dialect of Ignorance lemezük alapján, egy ízig-vérig LSD-be áztatott hippis, új pszichedéliát vártam tőlük, de meglepetésemre rendesen megtaposták a torzító pedált, és megrázták a fejüket közben.
Kép: A Pontiak Facebook oldala
Vettek elő egyébként dalokat a fent említett albumról is. De élőben sokkal nyersebben, sokkal rockosabban szóltak, mint lemezen. Így is volt benne elszállás, de cipő, vagy a szemhéj belső nézése helyett inkább a bólogatás volt a meghatározó, amit meg a végén Lain művelt a dobokkal, az tényleg nem volt evilági. Ez mondjuk az egész koncertre elmondható volt. A Pontiak lelkesen lefedte az egy órát meghaladó menetideje alatt amit a stoner-pszichedelik kínálni tud.
