Udo Dirkschneider, aki lassan 40 éve nem vette le az ujjatlan motoroskesztyűjét, tavalyelőtt az Accept-es klasszikus csomagját turnéztatta nálunk (Dirkschneider néven), de most eljött az idő, hogy újra meglátogassa a budapesti közönségét. Ez alkalommal legújabb lemezét, a Steelfactory-t hozta el nekünk, mely tavaly kerülhetett fel a teuton fanatikusok polcára. A korong igen szolid, germán ős heavy metal, mely kicsiknél és nagyoknál egyaránt kiváltja a kötelező headbangelést. A szerdai koncerten bár több volt a veterán Udo fan - és érezhetően látszódott a 40 pluszos korosztály többségi jelenléte -, azért sok fiatal arc is eljött, hogy megnézzék az öreg legendát.
Az este előzenekarok terén nem volt valami erős, de Udo papa előtt azért legalább egy Night Demon-nak kéne lennie, hogy erősen lekösse a hallgatók figyelmét (tavaly az Accept előtt ők voltak). Némi youtube-os nyomozás után nem voltam elragadtatva a felhozataltól, de azért adtam nekik egy esélyt.
A lettországi Kiss Of The Dolls lightos heavy metal-t nyomott sok zongorával, de sajnos annál kevésebb intenzitással. A blues metal-nak titulált zenekar sajnos nem győzött meg, de tingli-tanglinak rendben volt. Nyilván nem negatív akarok lenni, de ha valami nem mozdítja meg benned a rock n roll szellemet, akkor bukó van. Egynek persze jó volt, kicsit olyan mint egy középkategóriás filmet nézni - jó kis időtöltés, de egy nap után elfelejted.
A Red Partizan-nal először megmondom őszintén nem igazán tudtam mit kezdeni. Igazi precíz, gallopozós német heavy metal vonalat keverték néhol igen erős Rammstein riffekkel, illetve hard rock-os elemekkel. Ezzel társult még egy kis női vokál, melyet egy csinos táncizós fiatal hölgy produkált. Érdekes mix, bár az érdekesség ellenére nem durrant akkorát, mint ami ebből kihozható.
Érezhető volt, hogy a német metal zeneipar kitermelt bandája, mely tökéletes előzenekarnak, ha éppen nem akad arra más. Persze ez csak az én benyomásom. Az egyik cimborám teljesen oda vissza volt tőlük. Uncsi riffek, sok nyúlás más bandáktól, bugyuta pózok a színpadon és az erősebbik nem kedvéért egy dekoratív nő... Ennek ellenére aranyosak és lelkesek voltak, lejöttek haverkodni a buli után és mindenkivel szívesen csináltak közös képet bárkivel. Ráadásul én voltam az ideiglenes fotósuk, ugyanis az énekes hölgy egy kedves mosollyal felkért a tíz percig is eltartó nemes feladatra.
Udo színpadra lépése előtt jó volt látni, hogy a farmerdzsekis veterán közönségtábor tini izgalommal várta a mestert. Valószínűleg még az évezredforduló előtt már jó pár Udo/Accept bulit megéltek. Az öreg előre engedte ifjú zenészkatonáit - akik egytől-egyig fiatal srácok voltak a 20-as, 30-as éveikben és rengeteg energiával húzták fel a színpadi összképet - majd a bokasérülése miatt maga is előretotyogott, hogy elfoglalja méltó helyét a mikrofonnál. Nem mellesleg a fiatal brigád hibátlanul játszott. 2015 óta az U.D.O. felállása már családi vállalkozássá nőtte ki magát, ugyanis a dobos úriember nem más, mint Udo fia, a 25 éves Sven Dirkschneider
Nyitásnak rögtön a kedvenc Steelfactory-s eresztésemet tolta a banda. A lemezen szintén elsőnek hallható Tongue Reaper már már a speed metal partjaira téved, ami kimondottan plusz pont az öregnek és katonáinak. Erős kezdés után a klippes Make The Move jött, mely már lassabb tempós, lépegetős heavy himnusz. Egyébként nem meglepően a 2018-as korongról szólt a legtöbb dal, nagyjából kb. hat. A tendencia egyébként egyszerű volt: a régi lemezekről általában a címadó dalokat és egyben slágereket károgta a teuton öreg harcos (Timebomb, Man And Machine, Holy, Mastercutor). Persze a régi klasszikusokat sem hagyta ki, mint a Vendetta vagy az Independence Day. A vége fele pedig előkerült az első albumról az Animal House és a They Want War, ami egy üvöltő csordává változtatta a régisulis fanokat.
Összességben majdnem két órát bírta 20 dallal Udo a csatatéren, ami egy fiatal banda esetében is szép idő! A műsor majdnem éjfélig tartott, legalábbis kiballagással együtt. Itt éreztem, hogy ez bizony rendesen kitolódott. Az öreg hangja még mindig a régi, bár 66 éves korára nyilván egy picit itt-ott megkopott. Jó volt látni, hogy élvezi és éli a heavy metal-t. Németeknél van az úgynevezett „Über 50 Party“, ami kifejezetten 50 pluszos arcoknak van kitalálva régi slágerekkel, hát én voltam egyszer egy ilyenen Frankfurtban... de tök jól éreztem magam. Ez az este kicsit arra emlékeztetett, de csak is pozitív értelemben. És most még U.D.O. is volt!
