No de hogyhogy "a MÁSIK" nap?...
A grungeról és a segítségnyújtás szükségéről.

A popzene történelme 1959 február 3.-át tartja "A Napnak, Mikor Meghalt A Zene". Ekkor zuhant le Buddy Holly, Ritchie Vallens és J.P. "The Big Bopper" Richardson kisrepülőgépe azóta legendássá vált közös turnéjuk, a Winter Dance Party következő állomása, Moorhead felé tartva. Egy pénzfeldobáson múlt, hogy nem Tommy Allsup rockabilly- és Waylon Jennings country-legendát vesztettük el aznap. Don McLean híres 1971-es száma, az American Pie verzéi végén ismétlődik a szállóigévé váló fordulat: "...the day the music died", hitelesen megörökítve az USA-n napokra eluralkodó nemzeti sokkot és gyászt... annyira hitelesen, hogy az emlékező szám kortalanná vált.

Aznap valóban véget ért valami nagy és öröknek hitt dolog: a hagyományos rock'n'roll, és minden, amit képviselt, az utolsó ifjú reménységeivel együtt halt szörnyet. Már a küszöbön állt a hippi-korszak, a torzítók. a pszichedélia és a pszichedelikumok világa... És ekkor vert gyökeret a folk, minek előadói a 70's években már annak a polgárjogi mozgalomnak az élére állnak, amiben Don (majd Bob Dylan, Loudon Wainwright, Joni Mitchell, és sokan mások) csípősen és okosan fakkolnak be az egyre dühösebb, egyre kevésbé jólfésült Amerikának. Az amerikai álom zenéje, az illedelmes bugi-vugi és a post-war idealista romantikája halt meg február 3.-án, nem pusztán "a zene"... még ha addig az is volt "a zene", semmi más nem lehetett igazán az, ott, az élen. És annak rendje-módja szerint jöttek a másfajta dallamok, grooveok és ritmusok, átvenni a régi helyét.

1994 április 5.-én Kurt Cobain, 25 éve ezen a napon, a jelen tényállás szerint egy vadászpuskával öngyilkosságot követett el otthonában. Súlyos, többszörös-szövődményes beteg, gyógyszerfüggő és depressziós volt, hatalmas pszichés- és testi fájdalmakkal élt utolsó pár hónapjában. Halálának pontos körülményei  tisztázatlanok, nem csak a szenzációhajhász bulvármédia és a kétségbeesett rajongók hite, hanem az össze nem passzítható nyomok és nem túl precíz helyszínelés is számos összeesküvés-elméletet táplálnak mind a mai napig.

A szalagcímek szerint ezen a napon meghalt a grunge. Ugyanolyan bénultság és ürességérzet söpört végig az USA-n, sőt, még azon túl is, mint annak idején egy hideg, februári napon. Bár barátai és munkatársai tudták, hogy Kurt különösen sötét helyen jár, kínok közepette, senki nem talált hozzá utat. Ahogy Dave Grohl mondta, "egyszerűen felkészíted szép lassan magad arra, hogy egy nap valami ilyesmi történik vele". Még a tisztelgő számok is gyakran évek távlatából törtek csak a felszínre, igaz, elsöprő erővel, ill. nagy felháborodást keltve. A legmegosztóbb, és egyben egyik legszebb ilyen a 2010-es, gyak. Courtney Love (Kurt özvegye) szólólemezeként megvalósuló Nobody's Daughter c. Hole albumon megjelent Pacific Coast Highway. A dalt (akár a fél lemezt) együtt írta Billy Corgannel, a Smashing Pumpkins frontemberével, tekinthetjük hát nyugodtan közös tisztelgésnek, amiben kiütközik Courtney teljes karaktere: a múlt utólagos romantizálása és hatásvadász felélesztése, de az őszinte gyász és önostorozás is. Számos pert és csúnya balhét "köszönhetünk" neki a Nirvana és Kurt öröksége körül, sokan tartják a Kurtöt magára hagyó "implicit gyilkosnak" is, aki egykori férje halálából próbál hasznot húzni, átírt számoktól becsaklizott jogdíjakig, és nem is alaptalanok e vádak... De a Kurtre ráérthető (vagy konkrétan neki címzett) számaiban olyan őszinte és kíméletlen magával, és úgy beszél egy máig lezáratlan románcról, annak minden csúfságával és szépségével együtt, aminek párja nincsen.

A megállapítás legalább kereskedelmi értelemben igaznak bizonyult: e naptól, a grunge-ot is megtagadó "hőse" halálával kezdett fénysebesen kizuhanni a mainstreamből a "műfaj", ami inkább volt egy életérzés, egy üzenetiség, egy középvárosi underground szcéna, ami meghódított egy egész bolygót, egy nehezen körülhatárolható mozgalomszerű valami, amit a kiadóknak egyszerűbb volt zenei műfajjá felcímkézni. 1997-re már csak a Soundgarden maradt, majd ők is feloszlottak, a Pearl Jam pedig alternatív-, majd soft rockká szelídült. Az összes többi formáció szétesett vagy feloszlott, a grunge árnyékából és örökéből ekkor már évek óta előlépni készülő alt-rock hullám ekkor érte el tetőpontját - de még a kései Hole és Smashing Pumpkins lemezeken is ott röfögtek a Big Muffok, ott dolgozott a grunge-kedvencek lírája és tragédiája.

A hanyatló trendet jól konstruált, rádióbarát, ún. "post-grunge" bandák próbálták meglovagolni, mint a Silverchair, a Bush, a Matchbox Twenty és a Puddle of Mudd, változó, általában rövidke (de kezdetben figyelemre méltó) sikerrel. Az alt-rock hullám sem örülhetett sokáig a "trónnak" a tengerentúlon, az ezredfordulóra kifogyott belőlük a szufla: rövid, kiábrándító pop-ellencsapást követően a nu metal és a garage rock revival vették át a helyét a rockzene élén. Addig is, a grunge-ot 1998-2000 között teljesen leváltotta az alternative sikk, 2002-ig egy nehezen körvonalazható (bár gyakran izgalmas) esztétikai katyvasz, irány- és dimenzióvesztés jellemezte a zenei alapú (ill. szubkulturális) divatot - és ez találóan jellemezte az átmeneti korszak zavarát.

Aztán...

2002 április 5.-én, közel 5,5 évvel utolsó nyilvános fellépése után, 8 évvel Kurtre, pontosan ugyanezen a napon vesztette el életét Layne Staleyt, az Alice In Chains legendás, sokat szenvedett frontembere. Halálának oka az orvosi iratok szerint véletlen túladagolás speedballal, a heroin és a kokain keverékével. Layne 12 éven át küzdött a legkeményebb drogokkal, súlyos depresszióval, elidegenedéssel, és barátnője friss elvesztésének gyászával. Az ő testét nem 2 nappal, hanem 2 héttel a halála beállta után találták meg - és ez sokat elmond arról, mennyire elvágta magát a világtól élete utolsó hónapjaiban.

+ Frissítés: A cikk publikálása után tudtam meg, hogy 2019 április 5.-én holtan találták Shawn Smitht is, az eredeti grunge-éra és a Seattle-i szcéna egyik alapító, egészen haláláig aktív alakját, a Brad, a Satchel, a Pigeonhead, a The Twilight Singers, a The Diamond Hand és a From The North / All Hail The Crown énekese is. Egy felszakadt ér végzett vele álmában, mely magas vérnyomása és cukorbetegsége miatt gyengülhetett el. Élete jól mutatja, mi várt a grunge művelőire a mainstreamből való kizuhanás után: kultstátusz, egy szűk réteg rajongása, kicsi, belsőséges klubkoncertek (még a KEXP is meghívta egy szólószettre 2017-ben), és jobb esetben kitartó, töretlen, többé-kevésbé visszhangtalan, ám zeneileg nagyon is értékes munka. A "grunge első áldozata", a Mother Love Bone frontembereként túladagolásban elhunyt Andy Wood emlékére írt Wrapped In My Memory, valamint a Battle Flag és a Suffering single-sikersztorik lettek, több legendás sorozatban és filmben csendültek fel a Maffiózóktól a Charlie Angyalaiig. A Seattle-i Szimfónikus Zenekarral pedig az egész korszakot feldolgozó, nagy kritikai sikert arató műsort készített. Shawn egyfajta élő emlék(ezet)té vált, egy hagyomány őrzőjévé és ápolójává. Bohém megjelenése, folk-jegyeket viselő zenéje, zongorázása és musicales, középmagas, lágy hangja mind elütnek a "grunge-ideától", és igazán csak ez mutatja, hogy a grunge nem volt egységes műfaj, talán még csak műfaj sem, inkább egy alkotói hullám. Az ő halálában az eredeti generáció nagyöregjeinek távozását láthatjuk meg, egy szenvedélyes korszak után a hírmondóinak is lassú végét, elvesztése pedig még mélyebben bevési a gyásznapok közé április 5.-ét.

Most, hogy ezzel túlestünk a töriórán, tekintsünk inkább picit ennek a két hatalmas személyiségnek a rockzenén, sőt, modern zenén hagyott lemoshatatlan nyomaira. A "tragikus, öngyilkos (rock)messiás" rettentő káros toposzát már korábban, Jimi Hendrixszel, Janis Joplinnal, Jim Morrisonnal megalapozták a hívek és menedzserek, a 27-esek Klubja mégis Kurttel szerzett torz legitimációt a popkultúra kollektív emlékezetében. "A grunge halott" mottó Layne halálakor újra előkerült és szintén varázsigévé, dogmatikus beidegződéssé vált, mind a zenekritikusok, mind az egykori rajongók ajkain.

Jelképes síkon viszont szomorú, magányos haláluk mást (is) közvetített a nyilvánosságnak: valami romantikus, tiszta, dühös és őszinte dolog előre látható kimenetelét, a lázadók sorsszerű elmagányosodásának, a (rock)zene kommerszializálódásának gyilkossá váló képzeteit; azt a téveszmét, hogy a tömegsiker elkerülhetetlen megöli, megeszi a géniuszt... Pláne, ha az önazonos akar maradni bármi áron, és lelke legsötétebb bugyrainak megfejtésére teszi fel a művészetét.

Valójában sokkal egyszerűbb dologra mutattak rá, amivel ma, 2019-ben újra szembesülnie kell a zeneipar szereplőinek világszerte: arra, hogy a szürreális nyomással, folyamatos, megélhetés-szerű turnézással és vadidegen élethelyzetekkel (sajtóval, tömeghisztériával, és ezalatt mégis napról napra éléssel) való megbirkózás egyedül egyszerűen nem megy senkinek. A kultúripari gépezetben nem tesznek melléd embert, aki felkészítsen arra, mi vár rád, és a zenésztársaid is csak megélik, átmennek a karrier-robbanáson, ki-ki másképp, nem fordulhatsz hozzájuk.. Napjainkban, az évi 3-4 öngyilkos zenészlegenda és a mentális betegségek tengerén fuldokló zenészek (és zeneipari dolgozók) tömegeinek korában, az ő életük és haláluk üzenete relevánsabb, mint valaha. A zeneiparban dolgozók súlyos, most már globális problémának mondható lelki kríziséről ma már nem tabu beszélni, sőt életbevágó fontosságú. Különösen most, hogy a kontentverseny csúcsra járatása 0-24/7-es lélek- és időfaló jelenlétet követel minden résztvevőtől, a szocmédián pedig szélesebben kell vigyorogni és többet menőzni, mint anno a bulvárlapok címlapján kellett. Mindezt méghozzá önerőből, a megélhetésedért... Nemzetközi kezdeményezések indulnak világszerte segíteni a zenészeket és stábjukat, hogy megküzdhessenek a nem mindennapi pályával, aminek az életüket adják (nehogy másnak adják azt, idő előtt).

Másfelől pedig, nem csak a rock halt meg (értsd: esett ki a mainstreamből) velük végérvényesen, hanem annak a képzete is, hogy a (rock)sztárság a világ teteje, egy álom, ahol mindenki ünnepel, mindenki imád, és csak akkor tudsz elpatkolni, ha tényleg olyan hülye vagy, hogy nagyjódolgodban napi 4 csíkkal fekszel és kelsz. (Akkor pedig: drogos barom, magadra vess.)

Ez a tanulság fontosabb, mint holmi fátylas szemű lamentálás a századvég ártatlanságán.

Mégis... Az én generációmnak, akik még elcsíptek valamit a 90's évekből, vagy olyan szerencséjük volt, hogy abban nőhettek fel, és utólag fedezhették fel újra, mélyebben, behatóbban e korszak és zaklatott sztárjaik szépségét, EZ az a nap, amikor meghalt a zene. Nem valami "profetikus szükségszerűség vette el őket tőlünk", haláluk nem beláthatatlan, megjósolhatatlan tragédia volt, mint Buddy Hollyéké: a megértetlenség, a magány, és a vak rajongás köde takarták az utukat a halálba. Persze, nem csak ezek, pláne az addikció nem tagadható tényező - ám ezek azok az emberi, külső faktorok, amikkel lehetett volna kezdeni valamit a környezetükben, a környezetüknek.

Kurt Cobain és Layne Staley óta meglátásom szerint nem volt olyan rocksztár, akinek egész élete és halála az egész világ kultúrájának alakulását ilyen mértékben átszabta volna. (David Bowie hamar kinőtte a rockot és a rocksztárság megkötő fogalmi kereteit.. Chris Cornell gyógyszeres-hallucinációs halála pedig, bármennyire imádom is őt, nem hordoz ilyen nagyívű, történelmi okosságokat.)

Valószínűleg nem is lesz már több hozzájuk fogható, és a rock most úgy tűnik, végérvényesen kiszorult a zenei élet globális főcsapásából... De ez nem felmentés senki számára, hogy hátradőljön, és nosztalgiába merülve szomorkodjon a régi napok nagyságáról.

A grunge tovább él, az altrock beszivárgott és elkeveredett más műfajokkal. Van még nekünk Milk Teeth, Skating Polly, Superheaven, vagy itthon akkor már az Alone in the Moon, a Tündérvese, a The Beans akár, könyörgök, csak akarni kell megtalálni, meghallani őket. Mi pedig nem vagyunk egyedül - a sztárjaink viszont egyre inkább. A sztárjaink ma már 25 éve nyilvánvaló, hogy egyre inkább egyedül vannak. Van, hogy nálunk is jobban. Erről könnyen megfeledkezünk, ha általunk sikeresnek látott emberekre, urambocsá, ikonjainkra meredünk, csillogó szemmel.

A kedvenceinkkel nem halt meg a zenéjük, és mi mindig nyúlhatunk hozzájuk, ha mégis úgy éreznénk magunkat, mint ők, egy karnyújtásra a fegyvertől vagy a cucctól. Talán nyúlnunk is kell hozzájuk, sőt, talán ki is kell nyúlnunk értük - ma már megtehetjük ezt, úgy, ahogy anno sose lett volna lehetőségünk rá. Küldeni egy kedves üzenetet az oldalra, egy levelet a címre, megölelgetni a tagot a koncert után, ha lehet, és megköszönni neki az estét. Apróságokon múlik néha, hogy megszólal-e holnap is a dal.

Nem tudom, hogy ezek megmentették volna-e Kurtöt vagy Laynet, bár lenne egy fogadásom... Lehet, hogy április 5.-én (megint) "meghalt a zene", de mi még itt vagyunk, elég sokan, ezeknek a "halott" számoknak hála. A bárdjaink itt hagyták nekünk szűretlen, nyers, szomorú és mérges, felemelő zenéjüket, hogy ne ragadjunk meg ott, ahol ők.

Ennél nagyobb ajándékot és mentőkötelet pedig nem is lehet dobni senkinek az időn át és a síron túlról.

~

Ha tetszett, katt a névjegyre további írásaimért!