A (Másik) Nap, Amikor Meghalt A Zene - Kurt Cobain & Layne Staley halála, egy korszak vége

2019. április 06. - Nemesúr

rockstation_cover_the_day_the_music_died_png.png No de hogyhogy "a MÁSIK" nap?...
A grungeról és a segítségnyújtás szükségéről.

winter_dance_party_original_poster.jpg

A popzene történelme 1959 február 3.-át tartja "A Napnak, Mikor Meghalt A Zene". Ekkor zuhant le Buddy Holly, Ritchie Vallens és J.P. "The Big Bopper" Richardson kisrepülőgépe azóta legendássá vált közös turnéjuk, a Winter Dance Party következő állomása, Moorhead felé tartva. Egy pénzfeldobáson múlt, hogy nem Tommy Allsup rockabilly- és Waylon Jennings country-legendát vesztettük el aznap. Don McLean híres 1971-es száma, az American Pie verzéi végén ismétlődik a szállóigévé váló fordulat: "...the day the music died", hitelesen megörökítve az USA-n napokra eluralkodó nemzeti sokkot és gyászt... annyira hitelesen, hogy az emlékező szám kortalanná vált.

A long long time ago
I can still remember
How that music used to make me smile...
And I knew if I had my chance
Then I could make those people dance
And maybe they'd be happy for a while...

But February made me shiver
With every paper I'd deliver
Bad news on the doorstep
I couldn't take one more step

Well, I can't remember if I cried
When I read about his widowed bride
Something touched me deep inside
The day
The music
Died

Aznap valóban véget ért valami nagy és öröknek hitt dolog: a hagyományos rock'n'roll, és minden, amit képviselt, az utolsó ifjú reménységeivel együtt halt szörnyet. Már a küszöbön állt a hippi-korszak, a torzítók. a pszichedélia és a pszichedelikumok világa... És ekkor vert gyökeret a folk, minek előadói a 70's években már annak a polgárjogi mozgalomnak az élére állnak, amiben Don (majd Bob Dylan, Loudon Wainwright, Joni Mitchell, és sokan mások) csípősen és okosan fakkolnak be az egyre dühösebb, egyre kevésbé jólfésült Amerikának. Az amerikai álom zenéje, az illedelmes bugi-vugi és a post-war idealista romantikája halt meg február 3.-án, nem pusztán "a zene"... még ha addig az is volt "a zene", semmi más nem lehetett igazán az, ott, az élen. És annak rendje-módja szerint jöttek a másfajta dallamok, grooveok és ritmusok, átvenni a régi helyét.

Szerintem viszont van egy másik ilyen nap is:
április 5.-e.
A nap, mikor meghalt a grunge...
De nem csak a grunge.

1994 április 5.-én Kurt Cobain, 25 éve ezen a napon, a jelen tényállás szerint egy vadászpuskával öngyilkosságot követett el otthonában. Súlyos, többszörös-szövődményes beteg, gyógyszerfüggő és depressziós volt, hatalmas pszichés- és testi fájdalmakkal élt utolsó pár hónapjában. Halálának pontos körülményei  tisztázatlanok, nem csak a szenzációhajhász bulvármédia és a kétségbeesett rajongók hite, hanem az össze nem passzítható nyomok és nem túl precíz helyszínelés is számos összeesküvés-elméletet táplálnak mind a mai napig.

And I swear that I don't have a gun...
No, I don't have a gun...
No, I don't have a gun
No, I don't

A szalagcímek szerint ezen a napon meghalt a grunge. Ugyanolyan bénultság és ürességérzet söpört végig az USA-n, sőt, még azon túl is, mint annak idején egy hideg, februári napon. Bár barátai és munkatársai tudták, hogy Kurt különösen sötét helyen jár, kínok közepette, senki nem talált hozzá utat. Ahogy Dave Grohl mondta, "egyszerűen felkészíted szép lassan magad arra, hogy egy nap valami ilyesmi történik vele". Még a tisztelgő számok is gyakran évek távlatából törtek csak a felszínre, igaz, elsöprő erővel, ill. nagy felháborodást keltve. A legmegosztóbb, és egyben egyik legszebb ilyen a 2010-es, gyak. Courtney Love (Kurt özvegye) szólólemezeként megvalósuló Nobody's Daughter c. Hole albumon megjelent Pacific Coast Highway. A dalt (akár a fél lemezt) együtt írta Billy Corgannel, a Smashing Pumpkins frontemberével, tekinthetjük hát nyugodtan közös tisztelgésnek, amiben kiütközik Courtney teljes karaktere: a múlt utólagos romantizálása és hatásvadász felélesztése, de az őszinte gyász és önostorozás is. Számos pert és csúnya balhét "köszönhetünk" neki a Nirvana és Kurt öröksége körül, sokan tartják a Kurtöt magára hagyó "implicit gyilkosnak" is, aki egykori férje halálából próbál hasznot húzni, átírt számoktól becsaklizott jogdíjakig, és nem is alaptalanok e vádak... De a Kurtre ráérthető (vagy konkrétan neki címzett) számaiban olyan őszinte és kíméletlen magával, és úgy beszél egy máig lezáratlan románcról, annak minden csúfságával és szépségével együtt, aminek párja nincsen.

I'm overwhelmed and undersexed,
Oh baby what did you expect?
I'm oversold and so disgraced,
And too ashamed to show my face...
And they're coming to take me away
What I want I will never have --
I'm on the Pacific Coast Highway,
With your gun in my hands

A megállapítás legalább kereskedelmi értelemben igaznak bizonyult: e naptól, a grunge-ot is megtagadó "hőse" halálával kezdett fénysebesen kizuhanni a mainstreamből a "műfaj", ami inkább volt egy életérzés, egy üzenetiség, egy középvárosi underground szcéna, ami meghódított egy egész bolygót, egy nehezen körülhatárolható mozgalomszerű valami, amit a kiadóknak egyszerűbb volt zenei műfajjá felcímkézni. 1997-re már csak a Soundgarden maradt, majd ők is feloszlottak, a Pearl Jam pedig alternatív-, majd soft rockká szelídült. Az összes többi formáció szétesett vagy feloszlott, a grunge árnyékából és örökéből ekkor már évek óta előlépni készülő alt-rock hullám ekkor érte el tetőpontját - de még a kései Hole és Smashing Pumpkins lemezeken is ott röfögtek a Big Muffok, ott dolgozott a grunge-kedvencek lírája és tragédiája.

A hanyatló trendet jól konstruált, rádióbarát, ún. "post-grunge" bandák próbálták meglovagolni, mint a Silverchair, a Bush, a Matchbox Twenty és a Puddle of Mudd, változó, általában rövidke (de kezdetben figyelemre méltó) sikerrel. Az alt-rock hullám sem örülhetett sokáig a "trónnak" a tengerentúlon, az ezredfordulóra kifogyott belőlük a szufla: rövid, kiábrándító pop-ellencsapást követően a nu metal és a garage rock revival vették át a helyét a rockzene élén. Addig is, a grunge-ot 1998-2000 között teljesen leváltotta az alternative sikk, 2002-ig egy nehezen körvonalazható (bár gyakran izgalmas) esztétikai katyvasz, irány- és dimenzióvesztés jellemezte a zenei alapú (ill. szubkulturális) divatot - és ez találóan jellemezte az átmeneti korszak zavarát. Aztán...

You
Were always so far away

I know that pain
So don't you run away

Like you used to do

2002 április 5.-én, közel 5,5 évvel utolsó nyilvános fellépése után, 8 évvel Kurtre, pontosan ugyanezen a napon vesztette el életét Layne Staleyt, az Alice In Chains legendás, sokat szenvedett frontembere. Halálának oka az orvosi iratok szerint véletlen túladagolás speedballal, a heroin és a kokain keverékével. Layne 12 éven át küzdött a legkeményebb drogokkal, súlyos depresszióval, elidegenedéssel, és barátnője friss elvesztésének gyászával. Az ő testét nem 2 nappal, hanem 2 héttel a halála beállta után találták meg - és ez sokat elmond arról, mennyire elvágta magát a világtól élete utolsó hónapjaiban.

Sad suffering
I knew you when
Fairwell thee friend of mine
I try not to think
I merely blink
Hope to wish away the lies
A zenekar ettől még sosem oszlott fel hivatalosan, de évek óta inaktívan létezett. A ClassOf99 csupán egy The Wall feldolgozásra összeálló szupergroupjában szörnnyé maszkírozva, tonnányi sminkben, homályos vágóképeken, az AiC Laynel közös utolsó klipjében, a Get Born Again-ben már csak korábbi koncertfelvételeit bemixelve merték megmutatni. Mindezzel ő is rezignáltan kibékült. Layne halála előtti végső felvételük a Died ('Meghalt') címet viselte. Számos kortársa és rajta felnőtt, ekkorra már zenei karrierbe kezdett rajongója, köztük a Foo Fighters és a Staind tagjai, mondták ekkor, hogy most halt meg tényleg a grunge, ezzel bevégeztetett. Layne halálát tisztelgés-lemezzel, önálló számokkal, országszerte megemlékezések tucatjaival tisztelték meg. A Cold zenekar 'The Day Seattle Died' c. száma volt az, mely először összekötötte a két énekes végzetét, de az én kedvencem az életet ünneplő Staind-nóta, mely csak szimplán Layne nevét viseli címeként.

And on that day a child was born
To someone who you helped along
And helped see through his darkest times
Because of you, this child, she is mine
You'll never fade
The words you gave
My life you saved
Your name was Layne

+ Frissítés: A cikk publikálása után tudtam meg, hogy 2019 április 5.-én meghalt Shawn Smith is, az eredeti grunge-éra és a Seattle-i szcéna egyik "alapítója", egészen haláláig aktív alakja, a Brad, a Satchel, a Pigeonhead, a The Twilight Singers, a The Diamond Hand és a From The North / All Hail The Crown énekese is. Egy felszakadt ér végzett vele álmában, mely magas vérnyomása és cukorbetegsége miatt gyengülhetett el. Élete jól mutatja, mi várt a grunge művelőire a mainstreamből való kizuhanás után: kultstátusz, egy szűk réteg rajongása, kicsi, belsőséges klubkoncertek (még a KEXP is meghívta egy szólószettre 2017-ben), és jobb esetben kitartó, töretlen, többé-kevésbé visszhangtalan, ám zeneileg nagyon is értékes munka. A "grunge első áldozata", a Mother Love Bone frontembereként túladagolásban elhunyt Andy Wood emlékére írt Wrapped In My Memory, valamint a Battle Flag és a Suffering single-sikersztorik lettek, több legendás sorozatban és filmben csendültek fel a Maffiózóktól a Charlie Angyalaiig. A Seattle-i Szimfónikus Zenekarral pedig az egész korszakot feldolgozó, nagy kritikai sikert arató műsort készített. Shawn egyfajta élő emlék(ezet)té vált, egy hagyomány őrzőjévé és ápolójává. Bohém megjelenése, folk-jegyeket viselő zenéje, zongorázása és musicales, középmagas, lágy hangja mind elütnek a "grunge-ideától", és igazán csak ez mutatja, hogy a grunge nem volt egységes műfaj, talán még csak műfaj sem, inkább egy alkotói hullám. Az ő halálában az eredeti generáció nagyöregjeinek távozását láthatjuk meg, egy szenvedélyes korszak után a hírmondóinak is lassú végét, elvesztése pedig még mélyebben bevési a gyásznapok közé április 5.-ét.

You will never know enough of us, yes
Until you learn the meaning of trust
Until you learn the meaning of life
Until you learn to live of night and day
You are never gonna be alright
Yes, so come on and take the stand

Most, hogy ezzel túlestünk a töriórán, tekintsünk inkább picit ennek a két hatalmas személyiségnek a rockzenén, sőt, modern zenén hagyott lemoshatatlan nyomaira. A "tragikus, öngyilkos (rock)messiás" rettentő káros toposzát már korábban, Jimi Hendrixszel, Janis Joplinnal, Jim Morrisonnal megalapozták a hívek és menedzserek, a 27-esek Klubja mégis Kurttel szerzett torz legitimációt a popkultúra kollektív emlékezetében. "A grunge halott" mottó Layne halálakor újra előkerült és szintén varázsigévé, dogmatikus beidegződéssé vált, mind a zenekritikusok, mind az egykori rajongók ajkain.

Jelképes síkon viszont szomorú, magányos haláluk mást (is) közvetített a nyilvánosságnak: valami romantikus, tiszta, dühös és őszinte dolog előre látható kimenetelét, a lázadók sorsszerű elmagányosodásának, a (rock)zene kommerszializálódásának gyilkossá váló képzeteit; azt a téveszmét, hogy a tömegsiker elkerülhetetlen megöli, megeszi a géniuszt... Pláne, ha az önazonos akar maradni bármi áron, és lelke legsötétebb bugyrainak megfejtésére teszi fel a művészetét.

the_cobains_grunge_is_dead.jpg

Valójában sokkal egyszerűbb dologra mutattak rá, amivel ma, 2019-ben újra szembesülnie kell a zeneipar szereplőinek világszerte: arra, hogy a szürreális nyomással, folyamatos, megélhetés-szerű turnézással és vadidegen élethelyzetekkel (sajtóval, tömeghisztériával, és ezalatt mégis napról napra éléssel) való megbirkózás egyedül egyszerűen nem megy senkinek. A kultúripari gépezetben nem tesznek melléd embert, aki felkészítsen arra, mi vár rád, és a zenésztársaid is csak megélik, átmennek a karrier-robbanáson, ki-ki másképp, nem fordulhatsz hozzájuk.. Napjainkban, az évi 3-4 öngyilkos zenészlegenda és a mentális betegségek tengerén fuldokló zenészek (és zeneipari dolgozók) tömegeinek korában, az ő életük és haláluk üzenete relevánsabb, mint valaha. A zeneiparban dolgozók súlyos, most már globális problémának mondható lelki kríziséről ma már nem tabu beszélni, sőt életbevágó fontosságú. Különösen most, hogy a kontentverseny csúcsra járatása 0-24/7-es lélek- és időfaló jelenlétet követel minden résztvevőtől, a szocmédián pedig szélesebben kell vigyorogni és többet menőzni, mint anno a bulvárlapok címlapján kellett. Mindezt méghozzá önerőből, a megélhetésedért... Nemzetközi kezdeményezések indulnak világszerte segíteni a zenészeket és stábjukat, hogy megküzdhessenek a nem mindennapi pályával, aminek az életüket adják (nehogy másnak adják azt, idő előtt).

Másfelől pedig, nem csak a rock halt meg (értsd: esett ki a mainstreamből) velük végérvényesen, hanem annak a képzete is, hogy a (rock)sztárság a világ teteje, egy álom, ahol mindenki ünnepel, mindenki imád, és csak akkor tudsz elpatkolni, ha tényleg olyan hülye vagy, hogy nagyjódolgodban napi 4 csíkkal fekszel és kelsz. (Akkor pedig drogos barom, magadra vess.) Ez a tanulság fontosabb, mint holmi fátylas szemű lamentálás a századvég ártatlanságán.

My pain... is self-chosen
At least... I believe it to be
I could either drown
Or pull off my skin and swim to shore
Now I can grow a beautiful shell
For all to see

The river of deceit pulls down, yeah

The only direction we flow is down
Down, oh down
Down, oh down

Mégis... Az én generációmnak, akik még elcsíptek valamit a 90's évekből, vagy olyan szerencséjük volt, hogy abban nőhettek fel, és utólag fedezhették fel újra, mélyebben, behatóbban e korszak és zaklatott sztárjaik szépségét, EZ az a nap, amikor meghalt a zene. Nem valami "profetikus szükségszerűség vette el őket tőlünk", haláluk nem beláthatatlan, megjósolhatatlan tragédia volt, mint Buddy Hollyéké: a megértetlenség, a magány, és a vak rajongás köde takarták az utukat a halálba. Persze, nem csak ezek, pláne az addikció nem tagadható tényező - ám ezek azok az emberi, külső faktorok, amikkel lehetett volna kezdeni valamit a környezetükben, a környezetüknek.

Kurt Cobain és Layne Staley óta meglátásom szerint nem volt olyan rocksztár, akinek egész élete és halála az egész világ kultúrájának alakulását ilyen mértékben átszabta volna. (David Bowie hamar kinőtte a rockot és a rocksztárság megkötő fogalmi kereteit.. Chris Cornell gyógyszeres-hallucinációs halála pedig, bármennyire imádom is őt, nem hordoz ilyen nagyívű, történelmi okosságokat.)

Valószínűleg nem is lesz már több hozzájuk fogható, és a rock most úgy tűnik, végérvényesen kiszorult a zenei élet globális főcsapásából... De ez nem felmentés senki számára, hogy hátradőljön, és nosztalgiába merülve szomorkodjon a régi napok nagyságáról.

Úgyhogy ne. Oké? Légyszi, ne.

A grunge tovább él, az altrock beszivárgott és elkeveredett más műfajokkal. Van még nekünk Milk Teeth, Skating Polly, Superheaven, vagy itthon akkor már az Alone in the Moon, a Tündérvese, a The Beans akár, könyörgök, csak akarni kell megtalálni, meghallani őket. Mi pedig nem vagyunk egyedül - a sztárjaink viszont egyre inkább. A sztárjaink ma már 25 éve nyilvánvaló, hogy egyre inkább egyedül vannak. Van, hogy nálunk is jobban. Erről könnyen megfeledkezünk, ha általunk sikeresnek látott emberekre, urambocsá, ikonjainkra meredünk, csillogó szemmel.

A kedvenceinkkel nem halt meg a zenéjük, és mi mindig nyúlhatunk hozzájuk, ha mégis úgy éreznénk magunkat, mint ők, egy karnyújtásra a fegyvertől vagy a cucctól. Talán nyúlnunk is kell hozzájuk, sőt, talán ki is kell nyúlnunk értük - ma már megtehetjük ezt, úgy, ahogy anno sose lett volna lehetőségünk rá. Küldeni egy kedves üzenetet az oldalra, egy levelet a címre, megölelgetni a tagot a koncert után, ha lehet, és megköszönni neki az estét. Apróságokon múlik néha, hogy megszólal-e holnap is a dal.

Nem tudom, hogy ezek megmentették volna-e Kurtöt vagy Laynet, bár lenne egy fogadásom... Lehet, hogy április 5.-én (megint) "meghalt a zene", de mi még itt vagyunk, elég sokan, ezeknek a "halott" számoknak hála. A bárdjaink itt hagyták nekünk szűretlen, nyers, szomorú és mérges, felemelő zenéjüket, hogy ne ragadjunk meg ott, ahol ők.

Ennél nagyobb ajándékot és mentőkötelet pedig nem is lehet dobni senkinek az időn át és a síron túlról.

~

Ha tetszett, katt a névjegyre további írásaimért!

https://m.blog.hu/ro/rockstation/image/rs_nevjegy_nemesur_nemes_mark_v3_png.png

+ Ha nagyon nyomná netán valami a lelked, és nincs kinek elmondanod...
Akkor ne érd be azzal, hogy dalt írsz róla!

Bátran hívd ezeket a telefonszámokat!

Segíts magadon, hogy más is segíthessen!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4414742311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kelly és a szexi dög 2019.04.06. 23:47:53

azért az más műfaj, aki túltolja a drogot és más az, aki fejbe lövi magát...
a grunge meg simán szar - Lemmy volt a király!

kzolika 2019.04.07. 00:11:18

Másnak is szar, de én a nettó 1 misibol azért nehezebben lennék drogfuggo, meg napi 4 csíkot felranto. (Amúgy a szegény ember drogja - az alkohol - sem megy nálam.)

szorokin · http://quauaua.tumblr.com 2019.04.07. 01:05:29

Scott Weiland, STP is megérdemelt volna pár mondatot. Anno (90s években) sokan kamunak, utánzónak tartották, de sokan vannak akik másképp látják.

dr. mesterséges színezék 2019.04.07. 07:10:19

Sokkal szomorú nap volt az, amikor a grunge megszületett, mint amikor meghalt.
Technikátlan, mint a punk, lassú, mint a doom és egyszerű, mint a pop. Megjátszott neokonformizmus az MTV égisze alatt.

Udo von Schmetterling 2019.04.07. 09:37:39

@dr. mesterséges színezék: Pont ugyan ezt akartam ideírni!
A zene pedig 2015 dec 28.-án halt meg!

kicsigee 2019.04.07. 11:28:39

Szegény (rock) zenészek belefulladnak a punci, drog, alkohol tengerbe.
dalszerzo.hu/2018/08/28/rengeteg-zenesz-kuzd-lelki-betegseggel-de-a-zeneipar-csak-most-kezd-felebredni/
Itt csupa olyan dolgokat sorolnak fel ami mindig is jelen volt a zeneiparban. Rinyagépek lettek?
Kurt Cobain pedig annyira akarta a sikert, hogy kezdetben álnéven telefonálgatott be rádiókhoz és a saját számát kérte. (Courtney Love nyilatkozta egyszer)

Májkűl Dzsexon 2019.04.07. 11:40:34

Ha azt hiszitek, a rokksztárság piknik, akkor soha többé nem piknikeztek.

exterminador 2019.04.07. 14:31:57

Valaki egyszer megpróbált James Keenan Maynardhoz kedves lenni, megölelgetni koncert közben... Hát nem volt meg a fogadókészség!
www.youtube.com/watch?v=LKrUaY6hgpM

nyelv-ész 2019.04.07. 15:17:14

A tömeghisztéria meg a többi a profitéhes zeneipar túltolt marketingjének káros következménye.

Nonszensz, hogy egy zenei előadó nem más, mint egy fogyasztói termék, egy zacskó chips a szupermarketben. Nonszensz, hogy botfülű nemzedékek számára a zeneipar milyen szánalmasan próbál megfelelni, aminek eredményeképp születnek az egyslágeres előadók, akik többnyire egy nyári szezon alatt kifújnak. Aki pedig előjön valami világfájdalmas antikultúrával, az mindörökre sztár lesz ebben a nyál- és takonytengerben úszó iparágban.

Illiberális ahogy Kossuth Lajos mondta 2019.04.07. 16:08:17

Meghalt a zene? Cobain halála? Ki lófasz ír le ilyen baromságot???

R.V.J. 2019.04.07. 17:05:29

Micsoda hímsoviniszta, rasszista cikk ez??? Fideszes szerző!!!! Méghogy e fehér hetero férfiak miatt él vagy hal a zene???? Náci tempó!!! Hol lenne a zene a tanszgender fekete hozzájárulás nélkül??????? (Gyk. Richard Wayne Penniman)

Keenan 2019.04.07. 18:02:30

@exterminador:
- egyrészt - szerintem, a tool nem grunge, egyszerűen olyan időszakban lépett a "nagyszinpadra", amikor a zenéjük abszolút befogadásra talált
- másrészt Maynard meglehetősen befelé forduló figura, a koncerteken is szinte transz szerű állapotban énekel (és nem igazán kommunikál a közönségével),
- harmadrészt köztudott róla, hogy tanult harcművészeteket, szóval nekem eszembe sem jutna egy ilyen, koncert közben fura állapotában "barátkozni" vele
ők elég tudatos módon. amennyire lehet, mindig is igyekeztek távol tartani magukat a médiától, szóval nem véletlen, hogy azt sem tudjuk, hogy 13 évvel az utolsó stúdió albumukat követően vajon mikor is fog kijönni a következő lemezük :)

Keenan 2019.04.07. 18:10:25

cornell halálában az a fura, hogy 53 éves korára, amikor bekövetkezett, azt gondolná az ember, hogy már megharcolt a démonjaival, megtalálta önmagát és a helyét a világban, miután megbirkózott a sztársággal a hétköznapjaiban és ott állt mögötte a szerető családja, úgy vélhetnénk, már túllépett azokon a problémákon, amiket leginkább fiatalon nem tud kezelni egy, ebben a szcénában mozgó "rocksztár"

de ezek szerinte mégsem ........

Keenan 2019.04.07. 18:25:08

a grunge első vonala a nirvana-pearl jam-alice in chains-soundgarden quartett volt
- a másodvonal ismertebbjei: bush, stone temple pilots, live (throving copper: micsoda bivaly lemez!), creed (ők talán már a két és feledik vonal)
- a futottak még: moist, mutha's day out, silverchair, cabdlebox, stb
szerintem a puddle of mud és a mecsbox 20 nem tartozik ide, de ez csak egy vélemény

amúgy a poszt remek, köszi!

Bellagio 2019.04.07. 21:52:46

Kurt Cobain LOL.

Tulertekelt egyszamos atlagrokker akire a kutya sem emlekezne mar ha nem lotte volna fejbe magat.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum