A Deutschland, és főleg okosan összerakott, jelképekben gazdag klipje kulturális fegyvertény a Rammstein életművében. A hatásvadászatot végre nem öncélúan használják, de azért bőséggel virulnak a beteg orcák, fröcsög a vér, reped a csont, folyik a sör, és ég a világ, ég. Az erőszak-szimpózium egésze persze sokkal többről mutat képet, mint egy nép hibái, lelkülete, vagy egy sokat látott és tett ország véres történelme. A Deutschland nagyon is a jelenhez szól, és nem csak a németekhez - bár az, hogy mit kezdünk a mondandójával, az már rajtunk áll.

Ez a kimerítő mélyelemzés megkísérli számba venni és rendszerezni jelentésrétegeit.
Javaslom, nyisd meg új ablakban a klipet, nézd meg egyszer,
aztán nézd/hallgasd újra az olvasás alatt!

A nyitányban majd' egy percig nincs zene, csak fenyegető ambient zaj. Egyetlen vörös fénysáv vezeti a tekintetünket egy téli, kopár szigetre. In medias res, nyakig sáros mélyvíz. Római légiósok vágnak át a barbár, szürkéskék tájon. Ragyogó arany vértjeikkel, bíbor kelméikkel szöges ellentétben áll szenvedő arckifejezésük, sérüléseik, megviseltségük, a tetemszínekben pompázó, fojtogató hangulatú vidék. Egy tisztáson démonszerű, rongyokba csavart alakba futnak, aki feléjük fordítja társuk frissen lereszelt fejét. A döbbent csapat támadás előtt belemered a rém arcába: az lebocsátja csuklyáját, és egy bestiális szépségű fekete nő rezzenéstelenül néz vissza rájuk...

This is How I Met Your Mother, vagy akkor már inkább, So träf ich deine Mutter.
Mert ne legyen félreértés: okkal kezdődik itt, ezzel a történet.

A harcosasszony jelképezné az őslakosokat? Akkor hogyhogy fekete? Az ógermán népek között nemigen akadtak feketék - akkor most ez egy alternatív történelmi beállítás, a bőrszín fontosságának jelképes hatástalanítása, vagy valami kritikus allúzió a barbarizmus és a nem-fehérség összekapcsolására? Akkor most ez megint valami kreatív provokáció; poszt-poszt-poszt-PC, ami végül is tartalmilag pont PC, csak a PC közlésmód megtiprásával; vagy itt még valami más mögöttes jelentés (is) lesz? Akkor most ez valami rettentő okos és posztmodern, vagy csak zsigeri-szinten lenyűgöző, merő látványosság, amire a mi oktondi (és magunkat bölcsnek érző) fogyasztói ámulásunk maga a gúny tárgya?

A Rammstein megítélésében mindig is az volt az igazi kihívás, hogy befogadóként képesek legyünk meghúzni a határvonalat a felszín, a tudatos, ám a nézőn röhögve üres provokáció, és a provokatívan kritikus valódi tartalom között: színpadi showtól klipek tömkelegéig mindkettőből ontották a frankót (és néha a gagyit is) rendesen. Talán a Reise, Reise! és a Rosenrot táján találtak rá arra a képességre, hogy kezükbe vegyék e kettő elválasztását, messze a legdrámaibb és legkomolyabb hangvételű dalaik e két lemezen születtek. Azóta az albumok ritkultak, a nóták egyszerűsödtek, a látvány és a vitatható komolyságú sokkfaktor pedig meredeken kúszott fölfelé, egészen a trollkodás zenei megtestesülésének tekinthető Pussyig. A Deutschlanddal viszont tényleg hatalmasat dobtak, ill. dobott a Rammsteinnel/nek Specter Berlin író-rendező (rapper, látnoki reklámfilmes, hip-hop kiadó alapító, polihisztor) és teljes stábja. Egy olyan mérföldkövet, amit a Rammstein egész karrierjében, de talán még a shock-rock és az európai rock történelmében is emlegetni fognak.

Ám picit többről, és - szerintem - valójában egész másról szól, mint a lelkes rajongók által emlegetett, homályos "történelmi szembenézés" a németség múltjával és (talán) torz jövőjével.

A szöveg nem bonyolult. A "se veled se nélküled, ó, hazám" tematikát dobja fel pár klasszikus lírai képpel, ambivalenciával, és néhány tényleg jó, önreflektív szójátékkal - viszont a klippel egyesülve az egész dal új dimenziókat nyer. Lényeges fegyverténye (és pop-potenciáljának egyik alapja), hogy képes a sajátosról úgy beszélni, hogy kitűnjék belőle az egyetemes: a szövegben szinte bármilyen másik országot beilleszthetnénk Deutschland helyére. Mármint, a Deutschland klipje tényleg a német nép jellegzetes kríziseit, bűneit, hagyományosnak tekintett társadalmi- és történelmi szennyesét teregeti ki, DE nem csupán ezek sokkoló megjelenítése a célja. A nemzeti önostorozás és a nemzeti önimádat szorosába, mintegy heavy metal Scylla és Charybdis közé beragadt magyar néző ugyanúgy túl kell nézzen azon, amit mutatnak neki, mint az épp ilyen német: egy nagyobb narratívát kell keresnie, valamit, ami, bár jellegzetesen germán, valójában "A Miénk", a németségen túlmutató egyetemes mintázatot jelenít meg.

Egy weimari pincében a csinos, elázott német dandyk egymás arcát verik péppé a flapper-ruhás, kacarászó Germánia szórakoztatására; a magát haláltáncszerűen felemésztő, hedonizmusba menekülő köztársaság végnapjait tökéletesen felidézve... De mögöttük már szikraeső hullik, mintha csak a közelgő háborúban már beizzított nagy német fegyverkohók öntenék. Az éjféli csatatéren zászlót bontó lovagkirálynő feje felett óriási zeppelinek húznak. Az asztronauták templomot kutatnak, úrhajójuk pedig határozottan II. világháborús német tengeralattjárónak tűnik. Egy értetlen, csalódott, díszes királynő néz körül a telegraffitizett gettóban/gyártelepen: teljesen egyedül maradt. A foglyok akasztása alatt  óriás rakéták emelkednek az égbe hátuk mögül - és még ezelőtt (a klipben ezután) megviselt, régi ruháikban viszik be őket egy hi-tech börtönbe, mialatt modern ruhás kommandósok feszülnek a raboknak(?) a karzaton. Katonák és láncinges talpasok együtt égetnek könyveket. Egymás vállát lapogatja a náci vezérkar és a feketemisézők, a (torz) autokrácia és a (torz) spiritualitás idejükből kiragadott képviselői egy boszorkányégetésen, amíg a börtönjelenetben visszatérő, lézerkard-szerű husángokat markoló őrök, mint egy sith gárda, veszik őket körbe óvón.

A kikötözött alak a szó hagyományos értelmében veendő rituális "égőáldozat" - sanszos, hogy ugyanaz játssza, aki a Királynőt, de ez nem egyértelmű, az arca nem látszik(!). Azon a Rammstein egyik híres tűzköpő maszkja van, lába alatt pedig már lángol a máglya...

A klip korábbi jeleneteiből, az akasztásból és a lakomából persze világos, hogy az egész átverés, ők pontosan ugyanezt a rendet szolgálják, ill. akarják a maguk kezébe venni, el a Királynő alakjától. Ezért akár egymással is lepaktálnak, embert is ölnek, amennyit csak kell, vagy amennyit csak jól esik... Félreértés ne essék: ez egy puccskísérlet, egy rezsimváltás, nem forradalom.

Mint a vérfolyók, vagy a királynői mentét megfoltozó bíbor fonalak, vagy vektorvonalak egy űrtérképen - ezek a fények mindig bejárják az egyre sötétebb, egyre zártabb tereket, a hátteret pásztázva. És egyre többen vannak. E fény megkötött, "botba zárt" formáját viselik a gárdisták is a börtön- és népfelkelés-jelenetekben, mint az erőszak intézményének szolgálói. A nézőt a nagyszabású vízió csapongása rákényszeríti arra, hogy ezek mentén járjon az agya és a szeme, hogy elvonatkoztasson a történelmi olvasattól, a linearitás és szükségszerűség - a klip sugalmazása szerint - hamis képzeteitől. E kettő az "emelkedett", "civilizált" modern kor gondolkodásának, világnézetének alapkövei is, amik megtagadásával lesz a klip végtelenül naprakész és posztmodern - nem is tudna egyértelműbben a jelenhez és a jelenről szólni, mint ezzel a szubtextuális üzenettel. Mintha csak azt próbálná mondani: a bűnök, bár nemzetiek és történelmiek, nem a történelem alakulásából, és még az se biztos, hogy a nemzetből, a néplélekből fakadnak. (Márpedig a Felvilágosodás nagy eszmei ellenáramlata, az esszencialista Volksgeist, pontosan ezt üzente, és pontosan a németektől eredt.) ...Akkor viszont miből? Ha az ember, vagy akár egy egész nép, nem az idők és származása, társadalma áldozatai, akkor mi hajszolja őket mégis szüntelen, korról korra rendszerszintű népirtásba, üzekedésbe, tomboló zabálásba, mérhetetlen pusztításba, beteges vérszomjba és korrupcióba? Méghozzá újra és újra, pontosan ugyanúgy, csak folyton más csomagolásban?

Hogy választ találjunk erre, ahhoz a jelenetek közös pontjaira kell fókuszálnunk. Márpedig a lézereken, a germán trikolor vissza-visszahozásán és a bandatagokon túl egyetlen közös pont akad mindenütt: az egész látomás magvát adó gyönyörű, egyszer rémítő, egyszer vérengző, egyszer kacér fekete nő, Ruby Commey alakja. (Aki egyébként a berlini Német Színház rutinos színésznője, kifejezetten őt kérték fel erre a szerepre.) Mindenütt a középpontban áll, szavak nélkül parancsol. Uralja a teret, színt és erőt visz a zord betonhátterek és szitáló hamu elé, de szépsége emberen túli, érinthetetlen, kisugárzása mindenütt fennhéjázó és megingathatatlan, nem reményteli és felvidító. SOHA nem harcol(!), de puszta jelenlétével, lobogója, kardja, vagy akár cigarettaszipkája meglegyintésével utat mutat a vérontásnak.

A  szerzetesek jelképes kannibál lakomájáról rögtön beugorhat, hogy "vegyétek, egyétek, ez az én testem". Az erős bibliai párhuzam nem az elemésztésre fókuszál, hanem a zabálás vétkére, és arra a transzcendens aktusra, ahogy a Királynő (mint Jézus) testéből táplálja híveit. Rebbenő szemeiből, az "őt faló" pap arcának elhaló megsimításából ez kitűnik. (A német kolbász-(bratwurst)belek rángatása külön Rammsteines humorbonbon.) Az égőáldozat mellett ez a másik jelenet, ahol megjelenik az egyház és a karhatalom romlott szövetkezése: a lakoma kezdetén meglendülő snittben látszik, hogy a szomszéd asztalnál parókás porosz katonák örömködnek nagy korsó sörökkel. A bandatagok mindenütt az udvartartásaként jelennek meg... Akár kelmékben, prémben, bakamentében, díszes öltönyökben, akár csuhásan-tetvesen, kék-zölden, véresen, akár négykézláb, csaholva, a lebegő, éteri alak lábainál.

Az istennő, az anyakirálynő, az asszony-hadvezér. (Többek közt) a női princípium fenséges, már-már emberen túli, de akár burkoltan, akár nyíltan, mindig erőszakos megtestesülése. Aranyvértben, vörös lángok előtt a sötétségben, koronával a fején ő maga a német zászló - a kiontott vér, a füst és az árnyékok, meg az aranyló kapzsiság színeiből áll össze alakja. Látványától új életre kelnek, majd megrészegülnek a vigyorogva gyilkoló keresztesek. Még ha nem lenne megannyi mitikus, irodalmi és történelmi vonatkozása is Germánia alakjának, nem is lehetne őt férfiként megeleveníteni: szeszélyes, ezerarcú, elérhetetlen, elárasztják hódolattal és áldozatokkal, és persze ő maga sosem emel kezet senkire. Érte viszont hódolói egymásra is, teketória nélkül...

Specter több, egymáshoz közel álló klasszikus archetípus vonásait mossa egybe, majd modernizálja egész radikálisan Commey Germániájában, a kelta hadistennő Morrigantól az isteni áldástól teherbe esett Szent Szűzön át a halált hozó Fekete Madonnáig. Láthatjuk őt, mint a Vadon Királynője, a Hadak Úrnője, az Est Háziasszonya, a fényűző Arany Díva, a Parancsnok, az Istenasszony, a Szentanya, a magányos Császárnő, és maga a Halál... Csupa hatalomviselő asszonyszerep, amik között se gyengéd, se spirituális nem akad; csak világi, erőszakos és látványos megtestesülések. Germánia eszméjének jelentésrétegei azok, amik mozgatják ezt a Németországnak hívott rettentő gépezetet, Germánia nagyságáé, ellenállhatatlanságáé, kegyetlen szépségéé, emberen túliságáé...

A megistenülő embernépéé, az uralkodó dicsfényében hódolók felemelkedésének ígéretéé, az Istentől és időtől rendelt "örök országé", a felsőbbrendűségé és az ököljogon kiérdemelt, de ezer új vívással megőrzött testi-lelki-társadalmi Hatalomé - és a hité, hogy érdemesek vagyunk rá, hogy a fénykörében bármit megtehetünk. A Hatalomé, ami csak a saját pompáját konzerválja, ami vértbe, egyenruhába és minden földi jóba öltöztet, míg te észre se veszed, hogy állattá aláztad magad érte, és minden rád aggatott dísze ellenére országod romjai közt, mások vérében és sajátodéban fetrengsz a lábai előtt.

A germán törzsek barbár becsületétől a Német-Római Birodalom (birodalmak) toldott-foldott "hosszú regnumán" át a XX. század sajátjait fanatizáló és megnyomorító német köztársaságaiig; az egész népeket kiirtani kész III. Birodalmáig, fullasztó légkörű NDK-jáig... Majd azon is túl, a fajtiszta juhászkutyákat robotpapok ölébe a trónusról szülő űrnagyhatalmáig - Germánia ott van az élen, és a Birodalom minden nagyságát ígéri, mutatja, követeli, amíg a világ az ő népe kezétől, újra és újra megőrül, felkoncoltatik, szétesik, és elég...

...Míg a Birodalom maga sosem vész el, csak átalakul. Miután a boszorkányt elégetik, a kámzsások és nácik új (III.) Birodalmat készülnek építeni... Ünneplésüket viszont azonnal meg is támadják a modern huligánok, bomberben, sapkában, molotovval. Jelenetükbe Marx szoborképe alatt kommandósok gurulnak be tankháton, szétverni bárkit, aki "bontja a rendet": mindenki mindenki ellen, a hatalomért! Különböző idősíkok és a bennük fogant Birodalom-variációk képviselői csapnak össze, hogy megkaparintsák a Hatalmat, egy új(abb) Birodalom ígéretét. (A párhuzamosan létező, és egymással az átmeneti főhatalomért küzdő idősíkok képe is jellegzetes posztmodern toposz.)

Mikor az NDK-s kabinet beomlik a földrengésben (világrengésben?), és a miniszterek menekülés helyett inkább egymással orgiáznak, ő már sehol sincs. Mielőtt a koncentrációs tábor kiszabadult foglyai főbe lövik a tiszteket, szellemként jár a halálmezőn, mintha senki nem venné észre; majd mire körbeveszik őket és kiloccsantják az agyukat, egyedül az ő halálát nem látni.

Előtte mind a négy foglyon más tábori jelzés van: a rózsaszín háromszög "szexuális deviánst", a sárga Dávid-csillag zsidót, a vörös háromszög (csillagalapon) politikai ellenlábast és/vagy zsidók segítőjét, a lila pedig békés ellenállót vagy vallása miatt elítélteket (99%-ban Jehova Tanúját) jelöl. Nemsokára, a leglátványosabb lázadó-snittben a 70's évek stílusában öltözködő transzik, dzsigolók, beatnikek ejtik foglyul Germániát, láncra verik, bombákat tekernek a testére, régimódi fegyvereikkel megpróbálják elrabolni őt - hogy aztán arctalan kommandósok szitává géppuskázzák őket. Talán még a Királynőt is, hiszen gyengévé vált, elesett! Vele szemben vezeti a kommandósokat saját maga új iterációja: az Arany Díva, a babérkoszorús, hullák fejével smároló provokátor.

Commey feketesége amúgy 3 értelmezési lehetőséget is nyit:

A.) Egyrészt mutathatja azt, hogy ő "idegen", olyan értelemben, hogy idegen a néptől, ami az eszméjét üldözi, igazából nem embernek való a Birodalom lázálma. (Ha egy halovány aktuálpolitikai kitekintés is befér: a nyitójelenet szerint őslakó és "migráns" egyszerre, olyan értelemben, hogy már jóval azelőtt itt volt, mint a most őt követő németek. Nem a németek találták fel a Birodalmi eszmét, az már előttük létezett, és a klip tanúsága szerint túl fogja élni őket is, mint mindenkit előttük.)

B.) De mutathatja azt is, hogy szépsége, ideája, az őt szolgáló nép számára természet szerint elérhetetlen: a durva fehér férfiak sosem léphetnek az egzotikus fekete szépség nyomába, sosem érhetnek fel hozzá, sosem válhatnak hasonlatossá hozzá, vagy úrnőnk'bocsá, egyenlővé vele, hiába versenyeznek folyton a kegyeiért. "Gyermekei" apja sem közülük kerül ki...

C.) Végezetül Commey Arany Díva alakja egy gonosz kis kikacsintásként is értelmezhető a zeneipari paradigma nagy fordulására a fekete hősök felé, még pontosabban a XXI. században elterjedő, nagyszájú, konfrontatív, indulatos női rapperek, mint Nicki Minaj vagy Cardi B irányába... (És ugye ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Jay-Z-t és Beyoncét úgy 2 éve a nyugati zenei sajtó lazán csak A Királyi Párnak hívja.)

Ahogy a kommandósok előtt áll, hatalmas napszemüvegben, kihívóan és talpig fukszban, kezében megvadult németjuhászok(!) pórázaival; ahogy idomait csupán láncok és töltényövek takarják, az olyan, mintha egy gerillavezért és egy rapper nőideált ötvöznénk egy Vénusz-szoborral. Nyers szexuális karizmája és a szégyentelensége pórázon vagy szaván függve tartja az erőszak letéteményeseit. Van valami egészen groteszk abban, hogy a legendás indusztriál-metál bandát egy olyan alak uralja le, egyetlen szó nélkül, aki ruhája, kiállása és viselkedése alapján egy férfitipró hip-hop videóba illene inkább. Ahogy belemar Till szájába, csóknak indul, de kiharapja a halott nyelvét... Még akár kifordult female empowerment gesztusnak is tekinthetnénk ezt, de a szereplők neme itt másodlagos. A világos tanulság: ne higgy a Hatalom ajkainak! 

Az igazi káosz és vérontás, a záró dupla refrén ekkor szabadul el. Ezekben a képsorokban már alig szerepel a Birodalom, inkább külső szemlélőként, párhuzamos látószögként elválik népétől, története külön folytatódik. Sötét helyre kerül, mondhatni, elveszik a szemünk elől pár szívdobbanásnyira...

De emlékezzünk csak! Megmentői már a klip eleje óta, vissza-visszatérő snitteken közelegnek. Hátuk mögött először zuhanó léghajó robbant, majd a föld alá gurultak egy díszes oldtimer autón. Külsejükön, mozgásukon látszik, hogy konzervatív, arisztokratikus nosztalgia és a gőgös, számító magabiztosság hajtja őket. Soha nincs közönségük, mert senki nem figyel rájuk: mindig a színfalak mögött mozognak. Tolókocsin tolják ki Germániát a piedesztálokon lángoló holttestek közül (durva, de nem kegyeletsértő utalás az emberégető kemencékre). Ölében, mint később születendő gyermekeit, már babusgatja a folyton visszatérő levágott ("elvesztett") fejet, a halál ígéretét, az eldobott értelem zálogát.

A klip közepe táján, mikor beindul a kiállás, és az űrhajósok rábukkannak a terhes Germániára, láthatjuk csatlósai jutalmát: csupasz, névtelen, alig felismerhető szoborfejeiket körülötte. Ennyit ért az áldozatuk, ez számukra a megdicsőülés. És mégis, mindig, MINDIG lesznek, akik előveszik és leporolják a hódító Birodalom eszméjét, és kihozzák őt az általa lángra gyújtott holttestek közül.

Akik utat csinálnak az erőszaknak, kapzsiságnak, akik a dicsőség, erő és kiemelkedettség ígéretére hallgatva tűzbe borítják a világot, és előássák a döglődő eszmét a lyukból, ahová számüzetett. Akár revizionista új-nemes wannabek, akár dőzsölő hivatalnokok, akár naiv felfedezők (úrhajósok).

Nehéz ennél aktuálisabb üzenetet találni egy olyan jelen számára, amikor az autokrata populisták, vagy mondjuk úgy: posztmodern zsarnokok új, globális hulláma lassan az egész emberi civilizáció jövőjét fenyegeti.

És akkor a jövő! Rammsteinék nem maradnak adósaink e téren sem. A két jövő-jelenet a legkevésbé véres, mégis a legbaljósabb. A szolgái lealjasodásával kb. egyidőben teherbe eső és "megszépülő" Germánia egy kiborg pap és steril ruhájú(-arcú) orvosok között ad életet... három pásztorkutyának. A kiborg szülész-főpapot alakító Flake-et arcba is pisili az egyik. Gonosz fricskája ez a dalban el is hangzó Übermensch-ígéretnek: a végre "révbe ért" Birodalom állatoknak ad életet, érzéketlenné vált szolgái viszont már ezeket is félisteneknek kijáró alázattal fogadják. Az istenkultuszhoz lelkesen asszisztálnak a jelenlevők: a steril fóliafalak elé, a szülőasztal köré műanyag teheneket és malacokat állítottak, hogy teljes legyen a Betlehem-fíling!

A terhessége alatt éterinek, szentnek, konkrétan angyalnak tűnő Birodalom gyermekeinek apja kimarad a történetből. Személye nem csak lényegtelen, hanem szükségtelen is, még elterelné a figyelmet az Egyetlen És Kizárólagos Birodalom alakjáról, az őt belengő misztikum erejét venné... Majd végül (a kiskutyák születésével) nem is lenne ildomos emlegetni. Ha a terhesség, áttételesen: "a gyermekekben lakozó jövő", amire minden rezsim előszeretettel hivatkozik, szentté avatta őt, még akár úgy is vehetjük, hogy mint Jézust, Germánia (ill. a Birodalom) gyermekeit is másvilági gondviselés fogantatta. A történtek tükrében mondjuk határozottan nem Ábrahám Istene.

(Plusz, mint anya, válik "magától értetődően" szentté, és nem is éri őt büntetés korábbi vétségeiért. Innen már csak temetését látjuk: élni, (ölni,) szülni, meghalni - a birodalmakra jellemzően szexista, megnyomorító életpálya ez az asszonyoknak. Germánia pedig, a Birodalom hordozójaként, él és visszaél a lehetőséggel.)

A kutyáké, sőt, kifejezetten a németjuhászoké egy visszatérő szimbólum a klipben: a kommandósok előtt acsarkodva, a nácis részek körül pedig gázálarcban, majd a végén újszülöttként, a "fajnemesítés" beteg, mégis ünnepelt zsákutcájaként bukkannak fel. Egyesítik magukban a két értéket, amit a Birodalom megkövetel: a vak hűséget és a bestialitást. A vérontások közt valahogy végig tiszták maradnak, de új generációjuk már vértől iszamosan jön világra. Az angyal előtt már kutyaként kúszó-mászó úriemberek helyének átvevői, valódi örököseik ők. 

Azért a dalszöveg világossá teszi, hogy a zenekar tagjai meddig is készek elmenni szülőföldjükért:

A legrémítőbbek, egyben legfennköltebbek pedig a sztorit keretes szerkezetbe foglaló, így annak végső, drámai ciklikusságát érzékeltető űrhajós-jelenetek. Közvetlenül a klip indulása után egy maréknyi űrhajós egy neo-gótikus, rég elhagyott katedrálisban ámulva bukkan rá az egykorvolt Németország nyomaira, majd a terhes, talpig fehérbe öltözött Germániára, és fensége előtt nyomban térdre rogynak.

Ebből arra következtethetünk, hogy a távoli jövőben, a Földet elhagyó emberiség annyira elfelejtette saját történelme leckéit, hogy a németek leszármazottai már felfedezőkként térnek vissza - és múltjukra bukkanva készek régi hibáik megismétlésére. Reakciójuk őszintének és ösztönösnek tűnik, mintha az ember(iség) vágyná (vágyja?) a Birodalom szentségét, hatalmát, készen fejet hajtani a nála nagyobb és tökéletesebb létező előtt, ahogy csak alkalom adódik rá.

Az űrhajósoké (és a kiber-szülészeké) az egyetlen szerep, amiben a bandatagok nem harcosként vagy áldozatként tűnnek fel, de ne felejtsük: a techno-orvosok bizalmas udvaroncok, míg az űrhajósok felfedezők, vagyis... gyarmatosítók. Még fegyver nélkül is azokat a szerepeket látják el, amit a Birodalom kíván tőlük.

Ezért a Királynő űrbe bocsátása a koporsóban is csak látszólag temetés. Ha az arcán tükrözött bolygó a Föld, akkor az egy szál lézerfény az erőszak (és a haldokló civilizáció) legutolsó nyoma, amit épp elhagy a csillagokért... Ha viszont egy új, Föld-szerű bolygó, akkor a Birodalom eszméjét az első véres konfliktus pontosan oda vonta, ahol lennie kell, hol egy új, gyanútlan civilizáció várja, hogy hódolhasson neki.

Commey Germániája szenzációs, mert egyszerre felfokozottá, szinte izgatóvá, ugyanakkor végtelenül kényelmetlenné teszi a vele összetartozás- és tőle elhatárolódás vágyát, amit mindaz iránt érezhetünk, amit megtestesít. (Legfőképp a Haza és a Birodalom ideája iránt, amiről a dal is szól.) Akár jelképes alakként, akár fekete német színésznőként / modellként tekintünk rá 2019-ben, egy, a nacionalizmus harmadvirágzását élő országban.

A dal címe mégsem Germánia, hanem Deutschland. Németország, ahogy a németek hívják. Ugyanis bár Germánia körül forognak a történetek, és mindaz körül, amit ő jelent, valójában nem az ő történetét látjuk, hanem követőiét: azokét, akiket kegyébe fogadott, akikhez alkalmazkodott, és akik - az adott kor igényei szerint - alkalmazkodtak hozzá. A videó utolsó ötödét kitöltő outro gyönyörű kontrasztot mutat az addigiakkal, és pont erre akarja terelni a figyelmünket. A képek itt statikusak, és rendszerint a harcok előtti pillanatot ábrázolják. Kimerevített fotók, igazi életképek. A lassú közeliken a német nép ezer meg egy szereplőjét és szerepét megtestesítő zenészek arcai láthatóak, Germániáénál is közelebb hozzánk. A klipben egyedül szinte csak a Rammstein-tagok arcát látjuk Germánia mellett (csak kivehetetlenül rövid időre villannak fel az NDK-iroda pártleányai és a börtön arctalan masszát alkotó statisztái).

A zárás perceiben az operatőr az eddigi dinamikus és drámai vágások, félközeli beállítások helyett mindig oldalazva, svégen mozgó panorámaképeket közvetít, egy függőlegesen szűkített, még erősebben fókuszált vásznon, arcmagasságban. Mintegy kimerevítendő a pillanatot, érzékelteti "a nagyobb képet". A kamera azt mondja: nézd, ezek emberi arcok, ez mögött az egész borzalom mögött - és előtt - emberek állnak, majd halnak, a maguk életével, vágyaival, álmaival. Az első szürke-fehér sipkás arcán szinte remény, bizakodás tükröződik, még egy rezignált félmosolyt is mintha elcsípnénk rajta... Majd egy kis időzés múlva a kamera elindul, és meglátjuk a hurkot a nyakában, meg azt is, ez bizony egy akasztás, aminek minden elítélt (szó szerint) másképp nézz elébe.

Ezalatt szívfacsaróan szól a Sonne zongorán... Ha te is megpróbáltad utána énekelni az itt (bölcsen) el sem hangzó sorokat, amire ösztönöz az instrumentál, tudod, ez mennyire találó, és hogy nem lehetséges elszoruló torok nélkül. Nekem legalábbis, akárhányszor próbáltam meg, nem ment. Magyarul így hangzik a néma refrén:

...Vagyis (NEM MONDJUK KI! DE) itt a holnap egy karnyújtásnyira. Ez a fény, ez a nagy láng, ez nem a világégés, hanem a dicsőség és a remény sugara! ...Csak hát mi, nézők, már láttuk, mi "jön", tudjuk, hogy nem is tévedhetne nagyobbat, aki énekli a dalt, aki ismeri a zenekar munkásságát, vagyis a múltat, a történelmet... (Hiszen a Du... (du hast, du hast, du hast, du hast) kezdés is egy saját régi számuk parafrazeálása, erős szójáték: Gyűlölsz / ~Neked van, alakilag ugyanaz. A mein Herz in Flammen is önreferencia, mint a dein Atem kalt, korábbi dalaik fordulatainak beillesztése, mintha azt sugallnák: egész eddigi életművük természetesen vezetett ide.) Hacsak nem úgy értjük a zárást, hogy ezután a sok vérengzés után, megmagyarázatlanul és megmagyarázhatatlanul, de mégis, közeleg valami síri megnyugvás. És így is érthetjük akár; ettől szép befejezés ez.

A Deutschland a sok-sok hatásvadászat, remek vágás és jelmez alatt a Birodalom eszméjét a sokadik majdnem-önkiirtás és világégés után is vakon hajszoló, esendő, gyarló ember, sőt, emberiség dala. Üzenete túlmutat a németség újra-definiálásán és mindenkinek szól, aki a sorok és képek közé kész tekinteni: a Birodalom túlél titeket, akkor is, ha ti kiirtjátok egymást és magatokat is érte. Valóban megkapsz tőle mindent, de közben elvesztesz minden mást.

Spencer Berlin és a Rammstein nem vonnak le tanulságot, eléggé tisztelik a nézőt ahhoz, hogy ezt maga tegye meg. Monumentális közös teljesítményük pedig szavatolja a Deutschland helyét a legnagyobb és legfontosabb valaha készült videoklipek csarnokában, valahol az Another Brick In The Wall és a This Is America közt félúton.

~

Ha tetszett, katt a névjegyre további írásaimért!