Inter Arma - Sulphur English (Relapse Records, 2019)

Egy sötét, kénes, esős napra

2019. május 02. - RaczUr

ia.jpg

Régen volt már olyan köröm egy lemezzel, mint az Inter Arma Sulphur English-ével. Általában 10 perc elég, hogy valamennyire le lehessen szűrni, hogy mit lehet várni. Először a fent említett idő után fel is adtam az alámerülést, mert annyi idő alatt annyi hang támadta meg a hallójáratomat, ami egy jó óra múlva is eltelített. Viszont! Viszont! Viszont!

Azt azért lehetett sejteni, hogy az egy órát meghaladó játékidő csak tartogat valami üdítő kilengést (esetemben értsd: mélyre hangolt, súlyos, vontatott, és atmoszférikus), főleg hogy olyan stílusok is szóba kerülnek az amerikai banda kapcsán, mint a doom, a black metál, vagy a noise. Az első 10 percet viszont leginkább a matekosabb death uralja le, ami a többi zsáner mellett a legkevésbé befogadható nekem. Viszont ahogy telt az idő, úgy okozott egyre kellemesebb perceket az album.

Azt hittem, hogy az első három tétel (na jó, a Bumgarden 2 perces zaj nyitányát jó indulattal nevezhetjük számnak) adja majd a lemez vezérvonalát. Goromba, zajos, de amúgy matekos megoldások, a Citadellnél már egy kicsit szellősődik a darálós betonkeverés. Aztán viszont olyan tételek jöttek, amik rendesen leejtették az államat, és bizony eléggé megkeverték a fejemben addig kialakult Inter Arma képet.

Ami aztán más tónust adott a Sulphur Englishnek, az a Howling Lands volt bő negyed órával az album indulás után. Egy monoton, zajokkal, és törzsi dobbal operáló tétel, ahol az addigi hörgést, és ordibálást valami nagyon nem evilági ének, és sikoltozás váltott fel. Rögtön egy más atmoszféra száll innen a lemezre, ami a Stillness-szel még cizelláltabb képet fest. Ennél a dalnál újra meg kellett néznem, hogy még mindig ugyan azt az albumot hallgatom-e. Andalító, folkos-darkos tónusból építkezik, és teljesedik ki egy morózus doom/sludge tétellé. Imádni való!

inter-arma.jpg
Nem tudtam innen mi lesz a csapásirány, azt viszont sejtettem, hogy a Stillness után a maradék félórában, negyven percben még egy ilyen földbe húzó tétel nem biztos hogy lesz. A The Atavist'a Meridian már inkább a lemez elején is felbukkanó black/death vonalban kezd, de ide is bekúszik jó érzékkel a meditatív, disszonáns meg borulás. A borulás meg kitart a Blood On the Lupines alatt is. Súlyos, lassú, keserves formában, itt már nem is doom, hanem inkább drone az irányvonal. A zárásra pedig megint beindul a 200 bpmes tikatika, és a klasszikus black gitár menetek, ellensúlynak meg a könyörtelen belassulások.

Habár nem tudom azt mondani, hogy minden egyes pillanatát élveztem az Inter Arma Sulphur English-ének, de volt benne egy rakás olyan ötlet, megoldás, amit ez a sokat látott műfaj (azaz jelen esetben a death, black, doom, sludge) sem nagyon fogott meg még ennyire. Az előnye viszont a hátránya is egyben az anyagnak. Több mint egy órás monstrum, ami annyira szélsőséges tud lenni, annyira kimaxolja a végleteket, hogy az már a sokat edzett hallgatóknak is kicsit túltolt lehet. Az viszont vitathatatlan, hogy ez a lemez az egyik legbehatárolhatatlanabb, és legembertpróbálóbb, amit jó ideje hallottam, tele nagyon extrém ötletekkel, amik viszont teljesen működőképesek. 

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr514797726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum