MGLA @ Resonanzwerk, Oberhausen, 2019.05.17.

Szikár perfekcionizmus

2019. május 20. - rockstation

mgla-band-170907_f0f645de-05d6-47fe-935f-19f36f76a482_1920x.jpg

Vannak azok a koncertek, amikre mindennel jobban vágysz, de a lakóhelyednek és egyéb tőled független, de felettébb elítélendő dolognak köszönhetően már-már esélytelennek tűnik, hogy a belátható jövőben részese lehetsz. És vannak azok a koncertek, amik a szerencsés véletleneknek és a jó barátoknak köszönhetően megvalósult álommá válnak. Na ez a koncert ilyen volt!

A MGLA az életem egyik leginkább meghatározó zenekarává vált, mikor köszönhetően zeneértő barátaimnak visszatértem a black metal berkeibe az Exercises in Futility albumuk hatására. Tinédzserkorom meghatározó zenei stílusától lassan 20 éve vettem búcsút, mikor az túljutott akkori zenitjen, és a zsákutcábajutás jeleit mutatta. Azóta szinte csak a ´90-es évek munkáit hallgattam, de ez 4 éve egy csapásra megváltozott az említett album hatására, és azóta igyekszem behozni a 15 évnyi lemaradásomat szüntelen kutatással.

A lengyel zenekart alkotó két zenész az új évezred black metaljának elismert alkotójává vált, akik folyamatos fejlődést produkálva előkelő helyet szereztek maguknak az underground sötét bugyraiban, mind a cikk tárgyát képező formációval, mind a (sajnos már csak studioprojectként funkcionálo) Kriegsmaschinevel. A dobos Darkside a stílusra nem jellemző technikás játékával (lásd a legutolsó kiadványukként megjelent őszi Kriegsmaschine album), az énekes/gitáros M pedig a rideg, szikár, a Burzum és Darkthrone ihlette riffelés és a Dissection hihetetlen dallamérzékének egy tökéletes egyvelegével.

A pénteki nap egy felettébb kellemetlen hét eseménytelen lezárásának tűnt számomra, aminek a fénypontjaként az üzemi étkezdénkben felszolgált ebédet deklaráltam. Ám 14:30-kor jött egy üzenet az egyik legjobb barátomtól, hogy nincs-e kedvem MGLA-ra menni. Először átolvastam az üzenetet újra, megnéztem a fogalmazást és a szóhasználatot, hogy tényleg ő írta-e (és nem csak valaki huligánkodik a telefonjával) meg hogy nekem szánta-e az üzenetet. Majd remegő kézzel visszaírtam, hogy nagyon szívesen, és ekkor kiderült, hogy nincs összeesküvés, felszabadult az amúgy hónapok óta teltházas turné oberhauseni állomásán egy jegy, úgyhogy csak 1,5 óra múlva indulunk, és 260 km választ el minket az évek óta áhított koncerttől.

Az úton belémnyilallt a félsz, hogy mi lesz, ha nem lesz jó a koncert, tekintve, hogy a régóta várt események nagy hányadban nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket a magas elvárások miatt, de szerencsére a „spontán bulik a legjobbak” szabály érvényesült ez esetben is. Az első előzenekarról lemaradtunk, a másodikról sajnos nem. Fanyar humorral és az eseményhez nem illő hosszas imádkozással (meg sörrel) igyekeztem elütni az időt a nyilvános próbának érződő koncert végéig, ami egyértelműen túl hosszúra nyúlt. Viszont ami ezután jött, az kárpótolt mindenért. Egy mindössze 15-20 perces átszerelés és soundcheck után kihunytak a fények, és kijött a zenekar az ismert minimalista egyenszerelésben az arcukat teljesen takaró fekete maszkban, és kezdetét vette egy tökéletes egy óra. A koncert (mint maga a zenekar) minden fölösleges sallangtól mentesen nem szólt másról, csak a zenéről, és pont ezek fényében teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan számomra (zenerajongó számára) a németországi hányattatásuk.

Az utolsó (de már csak pár hónapig utolsó) album nyitószámával kezdtek, és innentől egy tökéletes órát kaptunk az élettől. A gitárok kezdésként kicsit vékonyan szóltak, de ezen gyorsan úrrá lettek a technikusok és a zenefolyamot semmilyen kommunikáció sem törte meg. Sem egymással sem a közönséggel. Egy óramű pontosságával működő gépezet öntötte magából a 2015-ös album összes számát (kivéve a harmadikat), és két számot a With Hearts Toward None-ról. Még egyet a 2006-es kislemezükről a Mdlosci-ról. A tökéletesen felépített produkció minimalista vizualitását csak a bőgős srác elvétve prezentált kiállásai és a dobos kolléga iszonyatosan precíz és feszes munkáját kísérő mozdulatok törtek meg, amiben sajnos nem sokat gyönyörködhettem, mert középen álltunk (ezert kell mindig a hagyományoknak megfelelően bal elölről koncertet nézni). Egy dolgot kivéve semmi sem tudta levenni a tekintetünket a zenekarról. Az a dolog pedig a karzaton elhelyezkedő, tisztességben (?) megőszült 60-as pár volt, ahol a hölgy MGLA pólóban ropta a koncert elejétől a végéig. Öröm volt látni!

A koncert utolsó száma(i) mindig meghatározó(ak), és ez esetben az utolsó album két utolsó számát kaptuk felcserélt sorrendben, aminél nem is tudok elképzelni tökéletesebb befejezést. Ha valami borzasztó következmény elkerülése érdekeben kényszerítenének csak egy MGLA szám kiválasztására, az egyértelműen az Exercises in Futility V lenne. Ahogy a nyitótéma hangjai betöltöttek a teret, hogy átvezesse a számot a főriffet szinte transzbaesésig ismétlő részbe, nem lehetett libabőr nélkül megúszni. Katarzis, amit a szám végi elhaló szintitéma és a diszkréten búcsút intő zenészek ködbe burkolozó látványa old csak fel.

Blessed be the...Fog!

Beszámoló: Pálinkás Bence

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3514836768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum