Pelican - Nighttime Stories (Southern Lord, 2019)

Esti mese kicsit másképp

2019. május 28. - RaczUr

cover_1.jpg

Az a zenekar számomra a Pelican, ami már az első pár hangtól, amit tőlük hallottam, rögtön megvett kilóra. Az Australasia volt az alámerülés chicago-i zenekar munkásságába, és emlékszem nem sokra rá kidobták a What We All Come to Need-et. Na! Az a lemez az elmúlt tíz évben körbe járta az összes azóta elhasznált telefonom, laptopom, mp3 lejátszóm. Ebben az eltelt dekádban pedig volt még egy Forever Becoming lemezük 2013-ban, ami szintén jó időre beköltözött a lejátszási listámba, de olyan sokat nem élt meg mint az elődje.

Új lemezre meg nem nagyon számítottam tőlük, mondjuk intő jel lehetett, hogy a tavalyi, Caleb Scofield (Cave In, Old Man Gloom, Zozobra) tragikus halála kapcsán rendezett segély koncerten feltűntek. Ennek ellenére meglepett a Nighttime Stories megjelenése. Meg kicsit izgultam is, mert a Forever Becoming egy kicsit olyan lemeznek tűnt, ami jónak jó, ötletesnek ötletes, de korántsem annyira kortalan, mint a korábbi dolgaik. Még ha az első három anyagukat (egyébként joggal) csak mezei post-rock/post-metálnak aposztrofálnánk.

A világért sem próbáltam úgy neki állni a Nightmare Stories-nak, hogy most valami hatalmas lemezzel lesz dolgom, nem akartam a hurrá optimizmus miatt nagyot koppani. Viszont az első pár percnél nem is igazán hatott meg az album. A nyitó WST amolyan hosszabb intrónak felelt meg, a Midnight Mescaline pedig egy nagyon fasza felütés utána, de az Abyssal Plane elsőre elég fura tétel volt. Pofátlan kategóriátlan rock, és a black metálos dara is találkozik ebben a dalban. Viszont utána szép lassan magába rántott a Nighttime Stories.

Innentől értettem meg igazán ezt a Pelican anyagot. A Cold Hope-tól beindul valami nagyon fura folyamat, amiben már több tér jut a zenéjüknek. Ének nincs benne, de aki ismeri a bandát annak ez nem újdonság. Viszont csak hangszerekkel is nagyon telített, és a figyelmet lekötő zenét csinálnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a morózus, szikla szilárd riffek, és azoknak a díszítéseivel, fokozásaival egyáltalán nem válik unalmassá.

pelican_1.jpg

Az olyan okos megoldásokra kell, vagy érdemes odafigyelni, mint a címadóban a disszonanciából harmóniába kerülő gitárokra, vagy hogy milyen pofátlanul kúszik át az Arteries of Blacktopból a Full Moon, Black Water. Pedig ebben a párosban azért kicsit jobban kilátszik az a Pelican betegség is, hogy néha 'már csak azért sem' alapon jön ki egy elég kifacsart, és a fülnek idegennek tűnő hang. Valahogy a végén viszont mindig újra egy fogós és hatásos egésszé alakul.

A Nighttime Stories olyan lett, hogy meg kell harcolni vele. Nekem úgy a harmadik hallgatástól vált igazán értékelhetővé. Félre értés ne essék, már az elején tetszett ez a lemez, de kellett neki idő, hogy beérjen, és tényleg magával ragadjon. Mert azért vannak benne merész húzások, különös megoldások, de valahogy ezek az építő kockák (ha éppenséggel külön nem is tetszenének) patentul beleillenek a nagy egészbe, ami egy nagyon egységes lemezt eredményez. És emiatt azt tippelem, hogy ez a lemez is sokat fog megélni nálam. Mondjuk annyit nem, mint a What We All Come to Need, de többet mint a Forever Becoming.

45kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1314824622

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum