Three Days Grace | Halestorm | Slowmesh @Budapest Park, 2019.06.11.

Ez összevert, amaz leigázott

2019. június 19. - ronnietoad

62449848_2728279397245758_5958134531734110208_n.jpgNem akármilyen estét ígért aznap a Budapest Park a látogatói számára, hiszen a 22 éve fennálló Three Days Grace ezen alkalommal járt először Magyarországon. Ráadásul egy fölöttébb tüzes vendéget hoztak magukkal.

Kora délután érkeztem a helyszínre teljesíteni rendkívüli feladatomat, nevezetesen interjút készíteni a zenekarokkal. Eszményi fogadtatásban részesültem tőlük, illetve az ott dolgozóktól egyaránt, ennélfogva a találkozók után, elragadtatva lebegtem el a nézőtérig, pedig igen rusnya látvány egy szökdécselő rocker. Az első fellépő a Slowmesh. Őket egy korábbi beszámolóban már magasztaltam, amikor Zoli Band előtt játszottak A38-on. Örülök, hogy ők kezdenek, egyben hozzák a formájukat, amit elvárok tőlük. A Spinning Around dallal indítják a whiskeygőzös műsorukat, akárcsak a Something New lemezükön. Az addig lézengő emberek odagyűlnek eléjük. Megérdeklődtem a Slowmesh-t, hogy érezték magukat, ekképpen fogalmaztak.

“Óriási élmény volt egy ilyen színpadon, ilyen körülmények között játszani. Kicsit úgy érezzük most magunkat, mintha ez az egész nem is velünk történne. Lenyomtunk egy 11 állomásos, nightlineres Európa-turnét, a Zoli Band meghívott minket az akusztik műsorába vendégként, az A38-as koncertünket leadta a "királyi" tévé, és most pedig itt találjuk magunkat a Budapest Park színpadán... Olyan ez, mint amikor a mesebeli legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni. Nagyon nagy erőt és energiát merítettünk abból, ahogy a közönség fogadott minket a Parkban. Az este programja leginkább egy co-headliner turnéra emlékeztetett, amibe mi csak úgy belecsöppentünk. Ennek ellenére a közönségnek nagyon tetszett a műsorunk és ez óriási élmény volt nekünk!
A két főzenekar produkciója vérprofi volt, és voltunk olyan szerencsések, hogy bepillanthattunk a kulisszák mögé is. Lzzy, a Halestorm énekesnője többször is bemondta a zenekarunk nevét, megtapsoltatott minket. Konkrétan olvadoztunk a gyönyörtől.”

62370897_2727266264013738_4664069380894621696_n.jpg

Még mindig ég a nyári nap melegétől a pódium, amikor minden előjel, harangozás nélkül berobban a Halestorm. Egy velőtrázó sikolyt szántak intronak. Egyből belecsapnak az I Am the Fire -ba, dúvadként veszik át a világot jelentő deszkákat. A kezdés után tüstént gitárcsere, addig Arejay a dobok mögött vetkőzésbe fog. Csajok visítanak, szívek törnek, nem tökölnek sokat, jön a Love Bites. Immáron a második szám, de Lzzy még mindig permanens rekedten üvölt. Végig így fogja nyomni? Ami a lemezen csupán színesítő ordításnak szerepel, az momentán itt az alaphang. “This one is for the ladies.” mondja a nagyérdeműnek a Mz. Hyde szerzeményt felvezetve. Arejay ebben a pillanatban lesz félmeztelen, mögöttem két lány pihegve hajtogatja, hogy “jézusom, jézusom!”.

Lzzy annyira színpadra született, egyszerre baromi kemény, és szédületesen dögös. “Can I get an Amen, Budapest?” kérdezni, s persze üdvrivalgásos villázás a válasz. A dal felénél, Joe Hottinger dallamoktól nyüszítő gitárszólója felkelti azon nézők figyelmét is, akik eddig társalogtak. Joe játéka egészen alulról építkezik, eljutva a trillázásig. Rövid pszichedelikus átvezető után, beszáll mellé Lzzy, ketten bontják ki az Amen-t bravúros húrtépéssel. A Do not Disturb sláger következik, melynek refrénjét Lzzy torokszakadva bömböli - nem mintha eddig csak dúdolászott volna -, ekkor válik biztossá, hogy eszetlen módon, hangszálakat túlhajszolva csinálja végig a fellépéseket. Szörnyen erősen, viszont nem erőlködve énekel, élmény hallgatni. Mindeközben a fiúk háttérvokálja kellemes összhangban szól.

A dallista közepéhez érve a tagok levonulnak, Arejay villant egy dobszólót, nem feltétlenül a technikára alapozva, inkább szórakoztatásra. Dobálja a dobverőket, zsibongtatja a népet, kész showman. Kisvártatva másfél méteres dobverőket szed elő, azzal püföl. Eddig is gyanítható volt, hogy az egész koncepció a Hale testvérekre van alapozva, ők a sztárok, innen azonban világosan látszik.

64205708_2728281500578881_5219945613373734912_n.jpg

A Freak Like Me -vel térnek vissza a többiek a reflektorfénybe, Arejay azonban benne ragadt a szerepében, tovább bohóckodik. Úgy 3-5 méter magasra hajigálja folyamatosan a dobverőket, mintha elunta volna a koncertet, és komédiázni szeretne helyette. Ezen egyetlen nóta alatt, az ütők pontosan ötször esnek ki a kezéből, pottyannak a földre. Az első esetben még fogta a fejét, mégis folytatta, azután nem zavartatja magát, ugyanúgy baromkodik gyagyás módra. Nekem elmegy a kedvem az egésztől, ráadásul úgy érzem, már mindent láttam.

Az I Get Off számot, a Halestorm a Three Days Grace -nek dedikálja. Évek óta haverság van a két formáció között. Elől a csődületben feltűnik egy ““Lzzy please sign” tábla, melyet hősnőnk természetesen aláír. A lírai The Silence csendesíti le az egybegyűlteket. Kell legyen egy produkciónak dinamikája, viszont ez a jelenet simán vontatottra sikerül. Talán csak én érzem így, talán csak valóban elkedvetlenedtem. Ebből még a viszonylag friss, áprilisban megjelent Chemicals sem képes kizökkenteni, holott Joe kiemelte, hogy ezt a dalt kifejezetten szereti játszani. Hátrabattyogok egy bárpulthoz, az I Miss the Misery-t onnan lesem. Óóóó-ztatják a tömeget, eközben végigfuttatva a szememet a rajongókon, elégedettnek látom őket. Az én összérzetem is regenerálódik. Meghajlás után, ráadás nélkül vonul le a Halestorm.

Amikor a Bon Jovi Livin’ on a Prayer intro felzeng, a publikum nyomban fesztelen bulizásba kezd: magasba tartott karok, ugrálva kornyikálás. Izgatottság hullámzik. Kirajzolódik a Three Days Grace grafika a kivetítőn, mindenki megőrül. “Get up!” dörgi Matt a mikrofonba, amiből kettő is van neki, egy sima kézi, a másik pedig valami lollipop lehet (kommentben várom a megoldást). A The Mountain nyitódal alatt, Matt csípőből követeli a durvulást “Do the fuckin’ moshpit, Budapest!”. Nagyfokú a zsúfoltság elől, így mindössze kezeket látok. A Home után, énekesünk kedveskedik nekünk “We are from Ontario, Canada. This is our first time in Budapest, but fuck man!”. A The Good Life izzítja fel túlhevültre a hangulatot, a VIP teraszokra sandítok, ahol állva pattognak az emberek.  

Már egészen az elejétől énekli az egész Park a Pain-t, a refrén kifejezetten ránk van hagyva. Minden egyes trackhez külön animáció, vagy kisfilm tartozik, amik kimondottan látványosak, így kifejező kiegészítés. “I see you, I see you, I see you JUMP!” toldja meg az Infra-Red dalszövegét Matt, hogy alkalomhoz illő legyen. Az én fejemben mégis az jár, hogy csipkedíszes picsába bírja Barry hosszú kabátban? A többiek rég levették, mert hát lássuk be, lámpák hőségében vannak, mint a keltetőben, az idő sem nagyon zimankós. “Köszönöm!” harsogja a frontember magyarul, aztán jön a Right Left Wrong, amire a tömeg jobbra-balra integet. Ez egy káprázatosan komponált nóta, alig vártam. Opálos szemmel bámulom a kivetítőt. Matt nem cifráz annyit, mint Lzzy, ő kifinomultan, ám annál profibban énekel. Tudatosan, átgondoltan helyezi el az erős témákat, hogy üssön a megfelelő pillanatban, akár egy gyomros. Míg a Halestorm rád rúgja az ajtót, a Three Days Grace taktikusan kerít be, jó hadvezér módjára. Barry sem szakítja a gitárt percekig veszettül, hanem ékes futamokat pendít. Neil nem mutatványozik, egyszerűen pontos, gyors, megbízható. Vérprofi az előadás. Mondjuk Brad bőgős éppen élénkebb Josh Smith-nél.

64395227_2728278183912546_1894386074264797184_n.jpg

A Just Like You folyamán, Matt kevesli a moshpitet, ingerülten szétnyittatja tágasabbra - eredményesen -, ettől megnyugszik. Ennek végeztével leül székekre mindenki, a megható rész következik. Bevallom, nekem nincs türelmem a lassú számokhoz, sóhajtással veszem tudomásul, hogy márpedig Neil dobos átült a zongorához. A Love Me or Leave Me, valamint a Get Out Alive szerzeményeket kapjuk andalgósan. Döbbenettel fogadom, hogy ömlengés, manír nélkül telnek, egyszerűen szépen. Öngyújtók lendülnek a magasba, viaskodom egy sort, végül hagyom magam a blokk hatása alá kerülni. A billentyű nyomán keletkező dallamok visszafogottak, mégis monumentális untánérzetet keltenek. Ennyi, engem megvettek kilóra a srácok.

A Painkiller rázza fel az energiáinkat újra, Matt megint okosan veti be az erejét. Itt a megfelelő időzítés haragból vokálozni, hogy visszatérjen a svungunk. Zárásnak egy halálsikoly kiengedésével végzi ki a Painkiller-t. A Time of Dying-ban nem hagy minket higgadni “Keep that fuckin moshpit goin’!” rendelkezik határozottan. A fináléhoz közeledve, Lzzy jelenik meg a színen, beszállni az I Hate Everything About You-ba, magához képest visszafogottan. Ilyet is tud? Becsületére legyen mondva, nem lopja el a showt. Szerényen visszamegy a színfalak mögé, abban a pillanatban csendülnek a Seven Nation Army (The White Stripes) taktusai. Nem emlékszem, hogy a “fuck”, illetve “fuckin’” szavak szerepeltek volna az eredeti szövegben, Matt azonban láthatóan meg van győződve. Biztos én tévedek. Innen mossák át az Animal I Have Become-ot észrevétlenül. Mostanra a leghátsó sorok is ugrálnak, a Riot -nál egyenesen tombolnak mindenhol - elől, hátul, szélen, fent a teraszon. Nincs ráadás, szóltak nekünk előre, hogy most utoljára adjunk bele mindent. Beleadtunk, de reméljük nem utoljára.

Fotók: Lányi Kristóf, további képeket IDE és IDE kattintva találtok.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8014901084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum