Whitesnake, Ivan & The Parazol @ Budapest, Barba Negra Track, 2019.06.25.

Beautiful Hungarian night, baby

2019. június 28. - magnetic star

_mg_0687.JPG

2011 nyarán járt utoljára nálunk David Coverdale és csapata. Kétségkívül ennek köszönhető, hogy olyan tömeg verődött össze, amilyet régen tapasztaltam már a Trackben. Tegyük hozzá, hogy bár elvileg nem ez volt az utolsó alkalom, amikor élőben láthattuk a Fehérkígyót (még ha az énekes előzőleg többször is a visszavonulásra készült), az aktuális helyzet bizony bármikor borulhat, szóval érthető módon igyekezett kihasználni a lehetőséget a jónép, amíg nem késő…

Az Ivan & The Parazol nem akármilyen ajándékot kapott a sorstól, és a rendelkezésére álló félórát tisztességesen ki is töltötte. Láthatóan feldobta a srácokat, hogy ilyen sokan figyelik őket. Jobban is pörgött az előadás, mint a szerényebb érdeklődés övezte alsóörsi fellépés – annak amúgy is a Karácsony Jánossal közösen nyomott LGT blokk volt az igazi különlegessége –, nagyobb elánnal és beleéléssel nyomult a banda. A nótákat hallgatva és a tagok többségét nézve a kultikus 70-es évekbeli Ifiparkos koncertfelvételek jutottak eszembe. Abban az időben bármelyik akkori zenekarnak ugyanúgy rangot jelentett ott színpadra állni, ahogy Ivánéknak most a Whitesnake előtt.

_mg_0318.JPG

Az est főszereplőit illetően előre megbarátkozhattunk a gondolattal, hogy egyfajta biztonsági, Coverdale szempontjából hangszálkímélő dalösszeállítás várható tőlük, nehogy turné közben gond legyen… Ezen túlmenően legfeljebb abban lehetett bizakodni, hogy öreg barátunk kellőképpen formába hozza magát. Az általam legutóbb látott bulikon hol becsületesen teljesített, hol meg mindent csúnyán hazavágott, vagyis nem tudhattuk biztosan, mit fog produkálni nálunk. Nos, fogalmazzunk így: sikerült kihoznia magából, ami ma benne van. Nem vállalta túl magát, és nem is mismásolt annyit, hogy az kínosan süljön el. Szomorú tény persze, hogy olyan valakiről vagyok kénytelen írni ezt, aki vokalistaként és színpadi emberként egyaránt ikonikus alakká vált annak idején, de hát ő sem lesz már fiatalabb, ez az élet rendje. Apropó, az ő korában szívtiprót játszani ugyancsak necces ügy, bármilyen szorosan hozzátartozik az egyéniségéhez, de amikor a levegőbe emeli és megpörgeti a mikrofonállványt, az azért még mindig ROCK!..

_mg_0589.JPG

Társai, afféle kamarakórusként, folyamatosan küldték alá a vokálokat, amivel alapesetben a refréneket szokás felturbózni, ám itt merőben más volt a szándék. Michael Devin bőgősre e téren kiváltképpen komoly feladat hárult, és a fickó rászolgált a külön elismerésre. Reb Beach és Joel Hoekstra gitárosok közös bűvészkedése mindössze annyi újdonságot adott, amennyivel utóbbi játékstílusa eltér Doug Aldrichétól; valójában puszta taktikai időhúzás. Akárcsak a Coverdale-nél is egy évvel idősebb (!) Tommy Aldridge szólója a dizájnos cájgon (röviddel a gitárpárbaj után), viszont ez tényleg élményszámba ment. Mint ahogy az erőteljes és húzós dobolása is az egész koncert alatt. Egyedül Michele Luppi nevezhető szürke háttérembernek. Ahol valóban szükség van rá, ott érzékelhető a jelenléte, de a Whitesnake-ben a billentyűk eleve nem kapnak sokkal többet epizódszerepnél.

_mg_0533.JPG

A műsor gerincét képező régi klasszikusok ismét a buli biztos pontjait jelentették. Ezúttal csupán a nyitó Bad Boyst emelném ki ezek közül, mert Magyarországon most hangzott el először. Az Aldrich-korszak termése mindenestül kiszorult a szettből. Ez nyilván nem komfort kérdése, és nem is igazán lepett meg, hogy őszinte legyek. Éppúgy sajnálom ugyanakkor, hogy az idei Flesh & Blood korongról nem a legerősebb számok kerültek terítékre. Az itt bedobott négy friss nótához képest a túra legelején még egyenesen hatot rántott elő a csapat. Így se volt rossz az arány, de szerintem túl egyszerűen tudták le a dolognak ezt a részét. Ráadásul a játékidő összességében a másfél órát sem érte el…

Ezzel együtt korrektnek mondanám a show-t. Jó volt, amennyire jó lehetett. A bandáról is elhittem, hogy élvezi ezt a (Coverdale-t idézve) „gyönyörű magyar estét” a fülledt júniusi melegben, és a közönség is megkapta, amiért jött. Stílszerűen: win-win, baby.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1014912512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum