„Teljességgel figyelmen kívül hagyunk minden olyan szabályt, hogy a zenének így vagy úgy kellene szólnia”

Interjú Agnete M. Kirkevaaggal, a Madder Mortem énekesnőjével

2019. július 01. - magnetic star

mader_mortem2_by_martina_rusalka.jpg

A norvég Madder Mortem egy viszonylag szűk közönségréteg féltve őrzött kincse. Április végén a Vulture Industries és a Helheim turnépartnereként hosszú idő után ismét eljutott Magyarországra a társaság, ami kitűnő apropónak bizonyult ahhoz, hogy átvegyük a velük kapcsolatos közelmúltbeli történéseket, valamint a jövőt is előrevetítsük. A végtelenül kedves és közlékeny énekesnővel, Agnete M. Kirkevaaggal ültünk le beszélgetni a buli előtt.

Milyen élményekkel gazdagodtatok eddig ezen a turnén?
Agnete: Eddig nagyszerű minden. Romániában soha nem is jártunk azelőtt, és mindig izgalmas dolog eljutni egy új helyre. Ráadásul Costin Chioreanuval sokszor dolgoztunk már. Most vele is találkoztunk, meg egy csomó más arccal is, akikkel régóta tartjuk a kapcsolatot. Európa déli és keleti tájain mindig jól érezzük magunkat. A zenekarral elég emocionális társaság vagyunk, és az a benyomásom, hogy az itteni emberek valamivel nyitottabbak, jobban kimutatják egymás között az érzelmeiket, mint, mondjuk, a németek, vagy éppen a skandinávok. Nekem ez nagyon tetszik. Kolozsváron egy magyar étteremben voltunk, és nagyszerűnek találtuk a helyet. A város magyar vonatkozású múltjáról viszont nem tudtam. Norvégia és Svédország között egy időben határviták voltak. Politikailag kényes téma, igaz? De most, hogy szóba került a dolog, eszembe jutott, hogy Olaszországban, Bresciában találkoztunk egy magyar sráccal, aki mesélt nekünk erről.

Mads Solås dobos sajnos nem tarthatott veletek ezúttal...
Agnete: Kent Frydenlund van itt velünk helyette a Ram-Zetből. Őket nevezhetnénk akár a testvérzenekarunknak is. A Mercury album felvételeit megelőzően az ő stúdiójukban demóztunk. A srácok egy hozzánk közel eső helyről származnak, ezer éve ismerjük már őket. Az új gitárosunk, Anders azelőtt a Ram-Zet színpadi technikusa volt. Ezért is örültünk annyira annak, hogy Kent elvállalta a beugrást. Őt is jól ismerjük, nagyon elkötelezett dobos, és ezt a feladatot is igazán komolyan veszi. Kegyetlen jól játszik! Nem egy vidám dolog, ha egy zenekari tag betegség miatt kiesik, de az adott körülmények között megtaláltuk a létező legjobb megoldást. Mads egyelőre nincs jól, így kénytelen lesz otthon maradni egy ideig. Most is folyamatosan küldjük neki a fotókat, hogy lássa, mi történik velünk éppen…

Igaz, hogy tavaly, a legutóbbi albumotokkal, a Marrow-val turnéztatok először önállóan?
Agnete: Igen, ez volt az első turné, amely a mi saját nevünk alatt futott. Elég ijesztő a dolog, mert ilyenkor minden teljesen új, és az ember tudja, hogy sok mindent úgy kell menet közben megtanulnia és megértenie. Most belekóstoltunk, és reméljük, lesz még ilyen alkalom. Előtte szerintem egy nagyobb névvel kellene turnéznunk vendégzenekarként, utána jöhetne majd a következő önálló kör. Viszont nagyon élveztük, hogy a saját dolgunkat csinálhatjuk.

Szóval számíthatunk egy következő önálló Madder Mortem megmozdulásra a közeljövőben?
Agnete: Igen, amint meglesz az anyagi háttér hozzá. Sőt, addigra egy új lemezt is szeretnénk kihozni. Azt hiszem, ez után a turné után egy csendesebb időszak következik a banda életében, és ezt szentelnénk az anyag megírásának.

Hozzászokhattatok az előzenekari pozícióhoz. A mai este külön sajátossága a szokatlanul korai kezdés, emellett pedig rendszerint igencsak szűkös a játékidőtök.
Agnete: Nem számít. Ha volna választási lehetőségem, nyilván később kezdenék szívesebben. Akkor talán közönségünk is volna. De a nyitózenekari pozíciónak is megvan a jó oldala. Az Undergdogs nótánk nagyjából erről szól. Arról, mennyire bevált nálunk ez a pozíció. Lehet, hogy nyitóbandaként lépünk fel, de mégsem úgy szólunk, mint egy nyitóbanda. Sokat tapasztalt, rutinos élő zenekar vagyunk. És bizonyos esetekben ez a javunkra is válik, mert sok olyan embernek okozunk meglepetést, akik addig nem ismertek bennünket.

Az sem zavar, hogy ilyen rövid programba lehetetlen belesűríteni a csapat több mint két évtizedes életművét?
Agnete: Na, igen, ezért is volt olyan jó az önálló turné. Bővebb műsort állíthattunk össze. Eleve sok nálunk a hosszú dal, szóval ha egy teljes karriert felölelő programot akarunk összeállítani, akkor annak mindenképp meg kell haladnia az egy órát. Alaposan átbeszéltük ezt a mostani turné előtt, mert Romániában most koncerteztünk először, Budapesten meg 2001-ben jártunk legutóbb, vagyis nem tegnap... Akkor az E-Klubban játszottunk, és az egy különleges este volt. Egyenesen idilli. Hét ágra sütött a nap, amikor megérkeztünk abba a parkba, minden csendes volt, nagyon jókat ettünk, a koncertünkre pedig a nagynénim és a nagybácsim is eljött! Úgy döntöttek, megnéznek minket valahol, és Budapest elég vonzónak bizonyult ehhez számukra. Nem volt semmi úgy lepillantani a színpadról, hogy a sok tipikus metalos arc között felbukkant egy tweed-kosztümös hölgy (nevet)… Nekik persze különösen szokatlan lehetett ez a környezet, de utána elbeszélgettünk velük, és elmondták, hogy mennyire élvezték. Amúgy akik kívülállóként tévednek be egy metal bulira, szerintem többnyire hasonlóan reagálnak: nagyon meglepődnek azon, mennyire udvarias, illemtudó és kedves a metalos közönség. Ami tényleg így is van! Más stílusú fesztiválokhoz vagy bulikhoz képest itt alig vannak zűrök! A metalos rajongótábornál jobbat keresve sem találsz! Ők is azt hitték a fekete viselet és a kinézet miatt, hogy tele lesz a hely súlyos, veszélyes arcokkal, erre mindenki elképesztően rendes volt velük, és segített nekik.

Azért arra is tudnánk példákat említeni, hogy aki metalt hallgat, eleinte az is tart a bulikon a túlzott durvaságtól, és csak fokozatosan veti bele magát a koncertekre járásba.
Agnete: Egy zenekarban szerintem az a jó, hogy az ember zenébe öntheti a negatív érzéseit, és a muzsika hangulatába ágyazatja a benne rejlő agressziót ahelyett, hogy behúzna egyet valakinek. És nem kell magába fojtania az indulatait, mert hát az sem jó. Kell lennie egy lehetőségnek, hogy a zene vagy más művészet útján add ki magadból a negatív érzelmeidet. Ezért gondolom úgy, hogy a metal sok érzékeny lelkű ember számára vonzó. Aki ezt a zenét hallgatja, az valamivel érdeklődőbb a világ dolgait illetően, és az alapvető beállítottságánál fogva nem híve az agressziónak. Nehéz úgy agresszívnak lenni, ha összetett a világszemléleted, ha több szempontból tudod nézni a dolgokat. Nehéz úgy dühösnek lenni, ha más emberek nézőpontját is megérted. Szóval ilyennek tartom a metalosokat. Egy adott kultúrkörhöz tartoznak, és ezért több aspektusból képesek szemlélni a világ működését. Legalábbis ez az én saját kis elméletem.

Hogyan jöttök ki a Vulture Industries és a Helheim tagjaival? Régi ismerősök vagytok? Régóta érlelődött már ennek a turnénak a terve, vagy csak a közelmúltban merült fel a lehetőség?
Agnete: Ha jól rémlik, tavaly kezdtünk beszélni a dologról. Bjørnarral, a Vulture Industries énekesével amúgy is sokat dolgozunk együtt, hiszen ő a kiadónk ügyvezetője. Ütős csomag ez. Zeneileg elég változatos ahhoz, hogy egész estén át izgalmas legyen, ugyanakkor annyira nem áll messze egymástól ez a három banda. Aki szereti a Maddert, annak a Helheim és a Vulture is bejöhet, és viszont. Közösségként is jó a társaság. Mindannyian norvégok vagyunk, és alighanem ez is megkönnyíti a dolgunkat, hiszen egy nyelvet beszélünk, és egy a kultúránk. Eddig minden rendben van. Egy turné első két napján minden a technika körül forog, mert a három banda közül legalább az egyiknél van valami zűr… Ugyanazt a hangcuccot használjuk, és ugyanaz a technikus dolgozik mindnyájunknak. Az első két nap során kiismertük a felszerelést, úgyhogy innen szerintem egyre simábban megy majd minden. A hülyéskedésre is több idő jut, abból pedig lesz bőven!

A Vulture Industries-zel olyan értelemben hasonló utat jártatok be, hogy a korai doomos, illetve blackes hatásokból valami egészen egyéni és különleges jött létre az idők során.
Agnete: Egyetértek, bár mi kezdetben nem annyira a doom mellett köteleztük el magunkat. Egyszerűen csak zenélni akartunk. Az én fő hatásom akkoriban a Sepultura volt, BP-nél (Madder Mortem gitáros, Agnete testvére) pedig a Metallicával és mindenféle korai black metal zenekarral kezdte. És a mi életünkben is meghatározó volt a The 3rd And The Mortal, ők sokakra gyakoroltak komoly hatást, amikor berobbantak a színtérre. A Sepu az egyik fő iránymutató csapat számunkra. A zenénkből ez nem feltétlenül hallatszik ki, hiszen nem nyúljuk őket egy az egyben, viszont a groove-jaik, ahogyan a basszus, a dob és a gitárok összejátszanak, komoly mértékben meghatározzák a mi dalírási módszerünket. De valójában úgy nőttünk fel, hogy rengeteg bandát ismertünk meg. Volt a környékünkön egy hatalmas klub, ahol akár hangszereket is lehetett kölcsönözni, ha valaki el akart kezdeni zenélni. Egy ötezer-négyszáz lelket számláló településről származunk, ahol már akkor sem volt valami sok a fiatal gyerek, ha tehát valaki zenekarban akart játszani, akkor mindenfélét kellett nyomni, amit csak akartak mások. Egyidejűleg lehettél benne death metal, punk és blues bandában is. Ilyen közegből jöttünk. Egyszerűen csak muzsikálni akartunk, anélkül, hogy bármilyen színtérhez tartoznánk, miközben amúgy nem is létezett nálunk semmilyen színtér. Egyedül zenei közösségről beszélhetünk: ugyanazok az emberek játszottak különféle dolgokat egy közösségen belül.

Ha már a Sepulturát említetted, a Marrow albumról a My Will Be Done nóta groove-ja és mélyre hangolt gitárriffje elég nyíltan az ő hatásukról árulkodik.
Agnete: A Sepultura fordulópontot jelentett az életemben. Évekig egy fúvószenekarban játszottam fuvolán. Éppen más fúvószenekarokkal voltunk együtt egy táborban, amikor besétáltam egy lemezboltba, ahol felfigyeltem egy remek lemezborítóra. A Sepultura Arise albumáról van szó, amelyet meg is vettem bakeliten. A Beneath the Remainst is választhattam volna, mert mindkét borító klasszul nézett ki. Végül az Arise mellett döntöttem, és a lemez olyan élményt adott, hogy ahhoz foghatóra sem előtte sem utána nem volt példa az életemben. Minden barátomnak kölcsönadtam, és utána együtt nyomtuk a szövegeket: „Fear in my subconscious / Terror invades my speech…” Szóval a Sepu a legnagyobb hatásaink egyike. Másfelől viszont a dallamok szerepe is meghatározó nálunk, és ezekhez képest a Sepultura befolyása nem annyira nyilvánvaló, bár a Marrow lemezen szerintem valamivel jobban érződik a mély hangolásban, legalábbis néhány nótában.

Mit gondolsz, mi az, ami a már említett nyitottságon és fogékonyságon kívül annyira egyedivé tesz benneteket, illetve általában Skandinávia legkiválóbb zenekarait? Mi lehet a különleges északi hangulat titka?
Agnete: A mi esetünkben valószínűleg a csökönyösségünk a megfejtés. Teljességgel figyelmen kívül hagyunk minden olyan szabályt, hogy a zenének így vagy úgy kellene szólnia. Annyifajta különböző zenét hallgatunk. Úgy nőttem fel, hogy az apám folyton Bachot hallgatott. Játszottunk klasszikus metalt, zenei suliba jártunk a dobosunk évekig egy blues bandában nyomta. Mi a zenét szeretjük. Nem egy konkrét stílust, hanem a jó zenét. Ugyanakkor talán a skandináv kultúrában is kereshetjük a választ, amely nem kifejezetten a közösségen alapul. Nagyon is individualista, hagyományosan az egyéniséget csodálja. Azt hirdeti, hogy van abban valami eredendően jó, ha valaki a saját dolgát teszi, és hogy az ilyen embereket tisztelni kell. Szóval éppenséggel ez is lehet magyarázat, mert annyi jó norvég zenekar van, amely a maga útját járja. És az is tény, hogy Norvégiára eléggé jellemzőek a kis, elszigetelt helységek. Az egy dolog, hogy ezek a csapatok léteznek, de a mi településünkön nem beszélhetünk színtérről. Ha Bergenben vagy pláne Oslóban kérdezel valakit, ott nyilván van effajta közösség, máshol viszont nincs elég ember ehhez. Nem szólva a télről, amikor nem tudsz hova kimozdulni, és minden olyan nyomorúságos.

Hát, olyankor valóban nem nagyon lehet más választása egy zenésznek, mint hogy zenét hallgasson vagy írjon, nem igaz?
Agnete: Valahogy úgy. Az egész annyira kétségbeejtő: „A rohadt életbe, megint havazik!..” Ezt muszáj kiadnunk magunkból (nevet).

Hatással van-e a dalírásra és a zenekar menedzselésére a tény, hogy a fivéreddel együtt vagytok benne?
Agnete: Nem tudom. Nehéz erre válaszolnom, mert sosem voltam ettől eltérő helyzetben. Úgy áll a dolog, hogy egy családon belül könnyebb összeveszni, mert sok mindenben eltérhetnek a vélemények, viszont mi BP-vel általában inkább egyetértünk, és egy irányba tartunk. Egyértelműen ennek is van köze ahhoz, hogy ennyi ideje létezik a csapat. Legalább kettőnknek megvannak a közös céljaink, és támogatjuk is egymást a törekvéseinkben. Akkor vannak gondban a többiek, ha BP-vel nem értünk egyet valamiben (nevet). A korai időkben szigorúbban irányítottunk, de az utóbbi években a teljes csapat együtt dolgozik a közös célokért, és a zenét is csapatmunkában írjuk. Az adminisztratív dolgokkal többnyire én foglalkozom, a srácok pedig örülnek, hogy nem kell belefolyniuk az ilyen jellegű döntésekbe, a dalszerzés viszont a lehető legdemokratikusabb módon történik nálunk. Együtt írjuk a számokat, de van úgy, hogy már előtte jönnek a szövegötleteim. Mégis a legvégére szoktam hagyni a szövegeket, amikor az énekdallamok már megvannak, mert a dobjáték és a dalszerkezet is sok mindent befolyásolhat, és a szöveg megírásához muszáj tisztában lennem azzal, milyen jellegű vokáltémák kívánkoznak oda. Néha ezzel együtt az énekdallam és a szöveg képezi egy-egy nóta alapját, vagyis ezekhez igazítjuk a többi hangszert. Esete válogatja.

A Marrow albumot közösségi finanszírozás útján készítettétek. Hatékony és célravezető volt ez a módszer a ti esetetekben? Létezik a lemezkiadásnak más lehetséges módja is ma, amikor az eddig megszokott zeneipari modellek már lassan kikopnak?
Agnete: A Marrow valójában a Dark Essence Records kiadónál jelent meg, viszont az eladott példányokból fogjuk finanszírozni a következő kiadványunkat. Az első lemezünk megjelenésének húszadik évfordulójára időzítjük, azaz az ősszel jövünk majd ki vele. A Mercury-t fogjuk újra kiadni, némi extrával. Újravett régi dolgokkal, meg ilyesmivel. Három akkori dalt veszünk fel új változatban, és hihetetlenül izgalmas lesz, hogyan fognak szólni a mai időkben. Olyan riffjeink is voltak elfekvőben abból a korszakból, amelyekkel akkor nem tudtunk mit kezdeni, de most új számokat írtunk köréjük, és ezeket is imádom. Szóval ezt a célt szolgálta a közösségi finanszírozás. Nagyon sok zenekart ismerek, amelyek ugyanígy intézik a lemezeik terjesztését, és egy kiadóval is jó így együttműködni. A terjesztést vagy a produkciót illetően mindig elkel a segítség, de más projektekhez is jól jön. Ilyen lesz ez a szülinapi kiadvány, sőt az önálló turnénkat is így valósítottuk meg. Jó lehetőségnek tartom ezt. Az új adótörvények csak egyre jobban meg fogják nehezíteni a dolgokat. Egy ideig minden banda számára nyitott volt ez az opció, de egyes országokban az adóhatóságok már szimatolnak, hátha ebből is leakaszthatnak valamit… Ami nekem a legjobban tetszik ebben a dologban, az a közösségi jelleg. Ahogy előkészítettük az egészet, ahogy írogattunk és posztoltunk, rengeteg olyan emberrel kerültünk kapcsolatba, akik már húsz éve hallgatják a zenénket, csak egy ideje nem hallottunk felőlük. Most pedig mesélték nekem a történeteket arról, hogy annak idején egy minszki használtlemez-boltban hallották először a dalainkat, vagy hogy az első szakítás után hallgattak minket sokat New Jerseyben. Ez emlékeztetett arra, hogy a zenénk nem csupán nekünk, de másoknak is fontos. Magunknak csináljuk ezt az egészet. Azért csináljuk, mert akarjuk csinálni, és szükségünk is van erre. De az ilyen sztorik emlékeztetnek arra, hogy másoknak is jelent valamit, méghozzá sokat. Nagyszerű érzés! Az újrakiadás apropóján szeptember 7-én lesz egy koncertünk Oslóban, ahol szinte minden egykori zenésztársunk ott lesz velünk vendégként, meg mások is. Igazán különleges esemény lesz, akkorra fog megjelenni az anyag. Utána nekilátunk a következő lemez megírásának.

mader_mortem_by_martina_rusalka.jpg

Ezek szerint továbbra is jó viszonyban vagytok az egykori tagokkal?
Agnete: Igen, nagyon is. Christian (Ruud), az első gitárosunk készítette valamennyi borítónkat a Red in Tooth and Clawig bezárólag. Boye (Nyberg), az első basszusgitárosunk is ott van a legjobb barátaink között, épp a múlt hét végén futottunk össze vele. Jól szoktunk kijönni a tagcserékből, mindenkivel megőrizzük a baráti viszonyt. Fura lesz persze a régi arcokkal együtt nyomni a különböző korszakainkból származó dalokat, de ugyanakkor csodálatos is. Szoktam gondolkodni ezen, mert nem egy olyan interjút olvasok más zenekarokkal, ahol arról van szó, hogy maguk mögött hagyják a régi dolgaikat, és az új lemez lezár egy korábbi korszakot. Nálunk ez pont fordítva működik. Régebben is dolgoztunk fel ezt-azt saját magunktól. A Desiderata lemezünk újrakiadásához hozzácsaptunk egy letölthető single-t, bónuszként pedig a legelső kazetta-demónkról vettünk újra két dalt. A Deadlands újrakiadásához áthangszereltünk egy másik korai dalt, és újat is írtunk egyes akkori riffekből. Szeretünk ide-oda ugrálni az időben. Ma is hallgatom az összes lemezünket, és szeretem is játszani a különböző korszakaink nótáit. Szeretem a ránk jellemző kontinuitást. Ha valaki már nem játszik velünk, attól még ugyanúgy kötődik a zenekarhoz. Minden volt tag hozzátett valamit. A Red in Tooth and Claw például Patrick (Scantlebury, egykori gitáros) játékstílusából és felfogásából őriz rengeteget. A következő lemezre is sikerült ebből továbbvinni valamennyit az új gitárossal, ugyanakkor friss elemekkel is kiegészítettük mindezt. Szeretem azt, ahogy különböző emberek, egyéniségek kapcsolódnak egymáshoz.

A húszadik évfordulón kívül van más oka is a Mercury újbóli kiadásának?
Agnete: Van, mégpedig az, hogy az album beszerezhetetlen. Az E-bayen is meglehetősen drága már. Jómagam nem vagyok lemezgyűjtő, nem vadászok ritkaságokra. Annak a híve vagyok, hogy a zene legyen elérhető az emberek számára. A Mercury esetében is a rajongók kérdezgettek bennünket arról, hogyan juthatnának hozzá, mi pedig úgy döntöttünk, itt a jó alkalom az újrakiadásra. A lemezt annak idején a legendás Misanthropy Records kiadó jelentette meg. Végtelenül tisztelem őket, és azt is tiszteletben tartom, hogy abbahagyták, bár így az album beszerzése is nehezebb lett. Közben ráadásul új, fiatal rajongóink is érkeznek, akik kíváncsiak arra, mit csináltunk régebben. Most ők is meghallgathatják.

Gondolom, felkészültetek arra, hogy a régi hívek közül most sem mindenkinek fognak tetszeni az átgyúrt dalok.
Agnete: Persze, de ez így van rendjén. Nem is akarjuk bolygatni a régi anyagot. Úgy fogjuk kihozni, amilyen eredetileg volt. Csak éppen hozzá is teszünk valamit. Akinek a régi verzió tetszik, hallgathatja azt, és ragaszkodhat hozzá. Azoknak a daloknak a többsége 1997 körül íródott, amikor még fiatalok és zöldfülűek voltunk, ezért tartottuk érdemesnek azokat a régi számokat arra, hogy a mai dalszerzői és produceri tudásunkkal és tapasztalatainkkal átdolgozzuk. Akkoriban még elég fogalmatlanok voltunk, hogy őszinte legyek. Minden olyan esetlegesen sikerült. Most ráadásul végre bakeliten is kijön az anyag, számunkra ez komoly dolog. Remélem, tudjuk majd folytatni az újrakiadások sorát. 2021-ben az All Flesh is Grass lesz húsz éves, és azt is szeretnénk bakeliten megjelentetni. Imádom a nagy formátumú borítókat, szóval önző célok is vezérelnek a dologban...

Jobban érzitek magatokat a jelenlegi, nyitottabb zenei világban a régi időkhöz képest? Vagy korábban voltak ideálisabbak a viszonyok számotokra?
Agnete: Mindennek megvan a jó és a rossz oldala. Szerintem mindenki számára nyilvánvaló, hogy a lemezipar mekkora bajban van a streamelések miatt. Összevissza rohangálnak, mint a fejetlen csirkék… Amit én rossznak tartok, az a lemezcégek túlzottan óvatos hozzáállása. Nem fektetnek pénzt a zenekarokba, nem támogatják őket. Annak idején teljesen szokványos dolog volt, hogy a turnézáshoz is kaptunk anyagi támogatást. Ma már csak nagyon kevés kiadó adja meg ezt. Azelőtt sok olyan dologért a lemezcégek feleltek, amelyeket mára a zenekarok voltak kénytelenek átvállalni. Az üzleti oldal kissé elvonja a figyelmet a zenélésről. Néha bosszantó tud lenni, hogy annyit kell vesződnünk a marketing és üzleti teendőkkel, mert ugyanazt az időt inkább a zenélésre fordítanánk. Ugyanakkor jobban megtanít a felelősségre ez a helyzet. Nagyon tetszik, ahogyan a rajongókkal tudunk kommunikálni, és az is csodálatos, hogy a zene mindenki számára elérhetővé vált. A problémát viszont az jelenti, hogy a felvételek kiadásokkal járnak a zenekarok számára: minőségi hangszerekre és hangcuccra van szükség, meg persze mikrofonokra, nem is beszélve a megfelelő helyről. Meg hát időigényes is a folyamat. Ha senki sincs, aki hajlandó anyagilag támogatni, akkor egyre nehezebb lesz erős lemezeket készíteni. Annak idején úgy ment a játék, hogy megírtuk és kihoztuk a zenét; akinek tetszett, megvette, és ezzel lehetőséget adott nekünk a következő lemez elkészítésére. Volt is mit kínálnunk azoknak, akiknek tetszett, amit csináltunk. Nem tudom, a Spotify mennyit csepegtet vissza a zenészeknek, amiből stúdiózni tudnának… Szóval én itt látom a gondokat, és a bandák egyre nehezebben jutnak annyi bevételhez, amennyiből fenn tudják tartani magukat. Kénytelenek egyre inkább üzletemberekként tevékenykedni. Ezért van, hogy egyre többen próbálkoznak VIP jegyekkel, meg effélékkel. Ezzel nincs is semmi bajom, csak régebben minden egyszerűbb volt. Az emberek eljöttek a koncertekre, megvették a CD-t, és minden működött, mert utána még több zenéhez juthattak hozzá, vagyis újabb felvételeket tudtunk készíteni. Ma új lehetőségek és új ötletek jönnek. Bízom benne, hogy egy fiatalabb és okosabb generáció jobb eredményre jut majd, mint a mostani. Mi meg már dinoszauruszok vagyunk…

Mivel telik egy-egy napod turné közben? Szoktál-e gyakorolni, bemelegíteni a koncertek előtt?
Agnete: Az a nagy szerencsém, hogy a hangom annyira kegyes hozzám. Általában azt teszi, amit diktálok neki. Sok énekest ismerek, akinek sokkal óvatosabban kell bánnia a hangjával. Hogy mivel telik a napom? Jellemzően akkor kelek, amikor megérkezünk a klubhoz, de olyankor még nincs értelme kimászni, mert zárva van a hely, ami éppenséggel gond is lehet, ha mosdót kell keresnem… Szóval próbálok aludni nyitásig, aztán reggeli után nézek. A legfontosabb számomra az, hogy fizikálisan legyek formában, végzek is néhány nyújtógyakorlatot, nehogy megsérüljek, aztán énekelgetek egy kicsit, és beszélgetek másokkal. Egy énekes bemelegíthet úgy is, hogy „la-la-la-la” stb., de a hangszálak olyanok, mint az izmok, csak kicsiben. Nem szabad őket túlerőltetni. Azon kívül segítek a bepakolásban, utána sétálok egyet, ami segít ténylegesen felébredni. Beszélgetek kicsit az emberekkel, aztán elvonulok, és énekelgetek magamban.

Akkor a beszélgetős részén ezzel túl is vagy…
Agnete: Így van, mára megvolt a bemelegítés (nevet). Egy kis sör és egy kis séta esne még jól, azzal már rendben is leszek. Egyedül azt sajnálom, hogy a városból nem láttam még semmit, pedig biztosan tetszene. Vissza kellene majd jönnöm…

Fotók: Martina Rusalka Šestić
Madder Mortem Hivatalos / Madder Mortem Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5514917744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum