Slipknot - We Are Not Your Kind (Roadrunner, 2019)

Te mennyire lennél barátságos?

2019. augusztus 11. - KoaX

wanyk.jpg

A Slipknot debütáló albuma pontosan húsz éve jelent meg. Azóta jó néhányszor lecserélte a kilenc tagot számláló szörnyeteg a maszkjait, túl vannak pár tagcserén, most pedig újra hallatnak magukról. We Are Not Your Kind címmel a napokban jelent meg a hatodik nagy stúdió albuma a zenekarnak. Nézzük is meg, hogy mit is hoztak nekünk most az iowai zenészek!

Mindenkinek van egy Slipknot élménye. Nekem az, hogy ment a tévében egy klip, amiben a Resident Evil filmből voltak részletek kivágva. Ezt mutattam meg Noénak (igen, van ilyen névvel megáldott ember a 21. században is) aki egyből kölcsön adta az Iowa címre keresztelt lemezt, hogy ez az a zenekar, akinek a klipjében mennek a film részletek. Ez volt az első zene otthon, amire anyám azt mondta, hogy kapcsoljam ki, mikor meghallotta. Ez a zene magával ragadott a brutalitásával, a féktelen dühével.

slipknot-cover-header_2019.jpg

Azóta eltelt jó néhány év, kijött három Slipknot album, most meg éppen (azóta) a negyedik új albumról írok. Az előző két lemez nekem egyáltalán nem tetszik. A  5: The Gray Chapter albumról konkrétan annyi maradt meg, hogy ezen szerepel a Devil In I, ami egy igazán jó kis dal, de hogy ezen kívül mi van rajta, arról fogalmam sincs. Nem azért nincs fogalmam, mert nem hallgattam meg, hanem azért mert egyszerűen harmatgyenge anyagnak tartom, de az előtte megjelenő All Hope Is Gone albumot sem tudom igazán hova rakni. Köztünk már mentek is az eszmefuttatások, hogy a We Are Not Your Kindot hova pozicionálhatnánk, illetve mennyire jó vagy éppen rossz.

Sokszor meghallgattam a héten az új anyagot. És igazán nem tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy jó-e vagy sem. Illetve tudok, hogy nem annyira mert, ha már ezen agyalok, akkor ott baj van. Vannak rajta nagyon jól elkapott témák, amik a régi időket elevenítik fel. A Nero Forte például számomra egy tökéletes Vol.3-mas dal is lehetne. De ebben a közegben valahogy annyira mégsem kapott el, de érzem rajta, hogy alapjáraton egy jó dal. A már előzetesen megismert Unsainteddel nagyon sokáig nem voltam barátságban. Nem tetszett Corey éneke, de aztán a lemez többszöri meghallgatása után be kellett látnom, hogy ebben is megvan már az említett korai lemez potenciálja, amit a debüt korong súlyosságával kevertek össze. Így a két éra összemosásából egy eléggé király kis dal kerekedik ki, ha ad az ember neki elég esélyt. Érdekes dolog, hogy a zenekar elkezdett jobban játszani a samplerekkel, a kiegészítő dobokkal és ez főleg a Birth Of The Cruel dalban jött elő. Van egy Slipknot videó, amiben azt hiszem, Clown vagy Mick mászkál a backstageben és két vascsövet ejteget el tört ritmusban. A dal elején hallható hordós téma totál ezt idézte fel bennem. A Red Flag ugyancsak egy ilyen összemosásból született dal, amiben az elektronika megint komolyabb szerepet kap, amitől talán ez az egyik kedvenc dalom az albumon. Coreynak van benne egy olyan húzós témája, mint anno az Iowa idején, érzem benne ugyanazt a haragot, a dühöt. Mellette pedig Jay Weinberg dobos ebben a dalban dobolja a legnagyobbat. Talán azért is érzem a már említett agresszívebb album hatását, mert ebben totál olyan témák vannak dobügyileg, mint amiket Joey tolt anno. A Critical Darling című szerzeménnyel is hasonló a helyzet, azzal a kivétellel, hogy Taylor itt megmutatja a hangját. Ahogy a Főszerkesztő úr mondta, Corey egy jó énekes, miért ne akarná ezt megmutatni? És totál igaza van, csak Coreytól nem ehhez vagyunk szokva, pontosabban a Slipknottól az ősrajongók, szerintem nem ezt várják el.

De hogyan is várhatsz el valamit zenészektől ebben az esetben? Ők is változnak, rájuk is más van hatással. Elhiszem, hogy sokkal dühösebbek voltak, mikor egy tizenkétórás műszak után hajnalig próbáltak egy forró próbateremben, mint most. De ez az élet rendje, senki sem olyan vagy már, mint tíz évvel ezelőtt. Az előző albumra visszatekintve, én például száznyolcvan fokos fordulatot vettem azóta. Hogy várnád el, hogy valaki ugyanazt tolja X éven keresztül, ha csak nem a Motörheadről beszélünk (de ők már sajnos nincsenek) vagy az AC/DC-ről.

A lemeznek azonban vannak gyenge pontjai is. A tizennégy dalt nagyon soknak érzem. Értem, hogy kell a népnek a zene, de az olyan kitöltő dalok/átvezetők, mint a Liars Funeral, What's Next vagy a My Pain simán mehettek volna a kukába, mert egyszerűen semmi értelmük nincs a lemezen. Feleslegesen rápakolnak a játékidőre legalább tíz percet, amitől nekem ez az egész olyan, mint a rétestészta. Tökéletes ellenpélda a Rammstein, akik idén egy hibátlan lemezt pakoltak le tíz év után az asztalra. Valahol érződik, hogy Paul és Joey hiányzik a bandából, megvan a zenekarban még a feszültség, de nincs meg az a bizonyos plusz potenciál, ami miatt azt mondtam anno, hogy irány a Sportsziget, bármi is lesz.

A 2020-as koncert ezzel a lemezzel sem hozott igazán lázba. Érdemes persze őket megnézni, ha még nem láttad, mert egy élmény lesz az szinte biztos. Így a végére érve…Nem rossz a We Are Not Your Kind, de azért a Vol. 3 és az azt megelőző albumok szintjétől messze van. Mondjuk rá azt, hogy ő a Vol. 3 eltitkolt kistestvére és akkor mindenki szívébe melegség költözhet. 

4kop.png

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9915002464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum