Testament / Moby Dick / Iron Reagan @ Barba Negra Track, 2019. augusztus 7.

Egész estés mesteri szögelés

2019. augusztus 13. - Árposz

0testament2019_37.jpgMostanában egyáltalán nincs okunk a panaszra, ha koncertélményekre vágyunk és az, hogy mit választunk az igen bőséges kínálatból már tényleg „csak” idő és pénz kérdése. Persze mindig akad egy-egy „miért nem jár erre sohasem” név az éppen aktuális turné felhozatalban, de bőven jön a kárpótlás más irányból, sőt ha egy-egy kedvencről lemaradnánk, a szezon alatt egy kisebb nagyobb út bevállalásával viszonylag nagy eséllyel elcsíphetjük valamelyik közeli fesztiválon. A Testament esetében mindez pont fordítva történt. A Nova Rockon ugyanis sikerült lemaradnom róluk, ám végül hazai pályán "mindenért is" kárpótolva lettem.

Üdvözlünk a darálóban

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a többzenekaros eseményekre a lehetőségekhez mérten mindig érdemes időben érkezni, hisz az ember komoly meglepetésekről maradhat le és ez jelen esetben hatványozottan igaznak bizonyult. Szerencsémre az Iron Reagan neve már jó ideje nem ismeretlen számomra, így a kezdéskor már a tetthelyen kortyoltam a jól megérdemelt első söröm.

A 2012-ben alakult richmondi illetőségű crossover supergroup rendkívül illusztris társaságból állt össze: az énekes a Municipal Wasteből ismert Tony Foresta, a gitáros pedig Philip "LandPhil" Hall, szintén az említett brigádból, a ritmusszekciót a Hellbear basszusgitáros, Rob Skotis és az ex Darkest Hour dobos, Ryan Parrish alkotják. Eme parádés négyes egy igen alattomos, D.R.I és S.O.D gyökerekről táplált addiktív, rövid ám igen velős tételekből kotyvasztott thrash-punk-hardcore elegyet alkotott, melyből eddig három lemezre valót szabadítottak a világra.

Nem fogom szépíteni a dolgot, az Iron Reagan produkciójával három nagyon komoly problémám is volt, méghozzá: az igen korai kezdés (nem is annyira az időpont, mint a rohadás meleg), a rövidre szabott műsoridő, és hogy nem egy csordultig tömött klub színpadán játszottak, mert ez a fajta muzsika ott mutatja meg a valódi báját.

A srácok a szó legjobb értelmében véve „parasztba’” tolják a cséphadarást és arcátlanul jól értenek a közönség nyelvén, sőt Tony még a Track jellegzetes potyázóit, az utóbbi időben már ponyvázott kerítés mögött felsorakozó „hídembereket” is minden iróniát mellőzve külön üdvözölte. Nem akarok belekezdeni a „mennyivel jobb lett volna, ha…” érvelésekbe, úgyhogy nemes egyszerűséggel csak határozott óhajom fejezném ki azzal kapcsolatban, hogy a közeljövőben tiszteljenek meg minket egy remek klubkoncerttel, teljes műsoridővel és lehetőleg headliner szerepben.

Soproni duhajkodás

A Moby Dick olyannyira meghatározó tényezője a honi metal vérkeringésének, hogy még két évtizeddel a „feloszlása” után is aktív és bizony már negyedik évtizede edzik fémesre a hallójáratainknak. Ám, hogy mennyire legitim veterán thrashereink fellépése egy Bay Area legenda előtt?! Teljes mértékig.

Legutóbb három évvel ezelőtt, szintén a Track színpadán és szintén egy élő legenda, a Kreator előtt volt hozzájuk szerencsém, ahol életem talán eddigi legjobb Moby Dick koncertjével ajándékoztak meg. No ezt a szintet (legalábbis nálam) ezen az estén ugyan nem sikerült megugrani, de panaszra semmi ok, bár a hangerőből egy kicsit több is elfért volna. A hőség „jóvoltából” a pultoknál sörözgetve hallgattuk végig a műsort, melybe a klasszikus dalok mellé ügyesen becsempészték az idén megjelent és a közelmúltban aranylemezzé avanzsált Terápia album nótáit is. A számomra „kakukktojásnak” számító (nem újlemezes és nem is klasszikus) nyitányként előadott Menyből az angyal, a sorban harmadik Durván akár a vulkán tétellel együtt ezúttal sem vett le a lábamról (és valószínűleg soha nem is fog), ám ami ezután következett, az maga volt a Moby Dick esszencia, ami a remek hangulat megteremtése mellett a múlt emlékeiben lubickolás élményét is magával hozta és ezt az élményt még némi technikai probléma sem törhette meg.

0testament2019_27.jpg

A mikrofonállványon riffelő indián nagyfőnök

A Testament egyike azon metal-legendáknak, akikre nem lehet azt mondani, hogy „olyan, mint a…”. Ez mondjuk annyira nem meglepő, hisz a zenekar finoman szólva szervesen hozzájárult mindahhoz amit ma thrash metalként ismerünk, azt viszont talán még egy bandával kapcsolatban sem hallottam, hogy „olyan, mint a Testament” és bizony ez a nem mindegy.

Utánozhatatlanságuk alapvető tényezői a pomo indián származású Chuck Billy énekes-frontember teljesen egyedi orgánuma, továbbá az alapító Eric Peterson és a nyolcvanas évek elején sokak által csodagyereknek titulált Alex Skolnick gitáros páros. A zenekar soraiban az elmúlt évtizedek alatt számos élő legenda megfordult a jelenkori felállás pedig a floridai death metal szintér kulcsfontosságú zenekarából a Death soraiból ismert Gene Hoglan (dob) és Steve DiGiorgio (bőgő) legendás ritmusszekcióval lett teljes.

0testament2019_09.jpg

Tekintve, hogy az alábbi sorokat életem első Testament koncertélményéről írom, a korábbi hazai fellépéseikről túl sokat nem tudok elmondani, viszont azt rebesgetik, hogy az eddigi magyarországi koncertjeik során a technika istenei nem voltak valami kegyesek hozzájuk, ám ezúttal minden együtt volt ahhoz, hogy elkápráztassák a színpad előtt felsorakozó tisztelt nagyérdeműt. Bevallom tisztelettel, hogy a nézői létszám jelen esetben cseppet elszomorított, hisz igen szellősen voltunk, ám a hangulat és a zenekar teljesítménye minden várakozásomat felülmúlta.

Már az újlemezes címadó nyitány Brotherhood of the Snake is teljesen betalált és ami ezután következett az minden túlzás nélkül leginkább a csoda szóval tudom jellemezni. Az elmúlt időszakban általam látott koncertfelvételek alapján nyugtáztam, hogy bizony Billy mestert sem kímélték az évek, ám élőben olyan szinten magával ragadott a teljesítménye, meg úgy egyáltalán a pillanatokra sem lankadó lelkesedése, hogy az a koncertet követő napokra a szó szerint feltöltött életerővel. Emberünk, ha épp nem énekelt, akkor vagy széles vigyorral némán hozta a gitártémákat a mikrofonállványán, vagy épp pengetőket „csent” és dobálta a közönségbe. Skolnick és Peterson játékát élőben látni és hallani leírhatatlan élmény, mégis óvakodnék attól, hogy teljesítményüket külön kiemeljem – na jó azért Skolnick szólói azért azt a k…a - a hangszeres szekció egészéből, már csak azért is, mert számomra a Hoglan / DiGiorgio ritmusszekciót élőben látni és hallani gyakorlatilag egy megvalósult álom.

0testament2019_03.jpg

Egy több évtizedes múltra visszatekintő legendás zenekar esetében elcsépeltnek hangzik az „időutazás” fogalmával dobálódzni és jelen esetben sokkal inkább kortalannak, mint nosztalgikusnak értékelném azt, amivel a színpadon felvonuló félistenek megajándékoztak minket. Egy Into the Pit, The Preacher, vagy épp a címadó The New Order pontosan azt az élményt adja ma is mint a megjelenésekor, legfeljebb ma egy kicsivel jobban szól. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a The Legacy és a Brotherhood of the Snake dalait élőben hallgatva a zenekar munkásságát nem ismerőknek talán fel sem tűnik, hogy a tételek megírása között gyakorlatilag harminc év telt el, hisz pont annyira jól működött az Over the Wall, mint egy The Pale King, legfeljebb az előbbi tételt Chuck ma már máshogy énekli, no és persze a régisulis arcoktól nagyobb ovációt kapott.

Mivel is összegezhetném leginkább ezt az estét? Talán azzal, hogy KÖSZÖNÖM!!!

Fotók: Réti Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4515006846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kelly és a szexi dög 2019.08.15. 00:55:38

Na, örülök, hogy cimlapra került ez az írás!

gigabursch 2019.08.15. 06:29:39

Testament kicsi el több pr-t kapott volna, akkor nem löki ki a talicska a Big4-ból.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum