Russian Circles - Blood Year (Sargent House, 2019)

Azok a körök tovább tágultak

2019. augusztus 18. - KoaX

bloodyear.png

A Russian Circles-ről mindig a 2013-as Düreres koncert ugrik be. Mennyire vártam azt a koncertet, mennyire nem értettem a Memorial albumot és, hogy mennyire örülök, hogy ott voltam még ma is. Pedig emlékszem, hogy azon a napon tizennégy órát toltunk a melóban és hulla fáradtak voltunk, de a kis teremben olyan koncert volt, amit ma is emlegetünk. Most meg itt a legújabb album a Blood Year, amit…..

Lőjem le az elején? Legyen… Amit még biztos, hogy marha sokáig fogunk emlegetni. Az idei év rohadt erős lemezek tekintetében, mondjuk, a koncertekre sem panaszkodhatunk. Azonban a Blood Year ott lesz a TOP HÁROMBAN nálam. Az albumot hétfőn kezdtem el hallgatni és ez a beszámoló már kedden délután megvolt fejben. 

rc2019.jpg

Három úriember tizenhárom évvel ezelőtt arra adta a fejét, hogy instrumentális zenét készítsen kompromisszumok nélkül, nagyon-nagyon magasra téve a lécét. Azóta volt tagcsere basszus fornton, de az elv nem változott. Minden megszokott, kompromisszumtól mentes progresszív, instrumentális zenét alkotnak. Számomra a csúcs a Station volt, de a Genevát sem hanyagoltam soha, noha az egyetemista éveim alatt az Enterre imádtam tanulni a tételeket. Az Empros még érdekes volt, de az utána következő Memorial már gondot okozott. Nem voltam elég érett hozzá egyszerűen. Olyan ez, mint a Mastodon. Azt tizen X évesen nem tudtam meghallgatni, most meg a kedvenc zenekaraim között van. Ugyanez a Russian Circles, kell hozzá egy zenei érettség, amihez idő kell.

A srácok hellyel-közzel tartják ezt a három évente egy album görbét, így a 2016-os Guidance után pont ideje volt már egy új albumnak. Bevallom, hogy az a lemez is tetszett, de a vészjósló borítójú Blood Year mindent megváltoztatott. A borítóról nekem a Thy Catafalque Sgúrr-ja jutott eszembe, de már itt biztos voltam benne, hogy nagy baj nem lesz. Sajnálom, nekem még mindig fétisem a borítók nézegetése. Mai napig előveszem néha a vinyleket és azokat is csak nézegetem. De, akkor dumáljunk már valamit a zenéről is…

Dave Turncrantz az egyik kedvenc dobosom Brann Dailor mellett. Noha Dave nem énekel (nehéz is lenne egy instumentális zenekarban) annyira jó dinamikával bír a játéka, hogy azt tanítani kellene. És ezt minden alkalommal elmondom, ha a zenekart látom, vagy új lemezük jön ki. Hölgyeim, Uraim! Nem minden a tempó, tessék meghallgatni a fiatalembert és megérteni, hogy miért fontos egy dobosnál a dinamika. Tökéletes példája annak, hogy a dobot nem csak csépeljük, mint az állat, hanem azzal játszunk. Az abszolút kedvenc dalom a lemezről az előzetesen is megismert Milano. Már a legelső rifftől kezdve, a legelső másodperctől fogva elragad a gitártéma, amit a már említett dob úgy támaszt alá, hogy nem győzöm elégszer meghallgatni a dalt. Annyira misztikus sötét, de közben van az egészben valami reményteli. Ezért is szeretem a zenekart, mert megtudja mutatni a zene sötét oldalát úgy, hogy van benne valami reménysugár mindig. A tekerős refréntől egyszerűen a képzeletbeli pengető egyből ott lesz a kezemben és akárhol vagyok, pengetnem kell a léggitárt. Mondhatjuk, hogy ez a dal a maga húzós basszustémájával, ami ad még egy alapot az egész misztikus hangulatnak, a lemez legjobb dala. Természetesen Mike Sullivan nem adja alább később sem. A Kohokia dalban megmarad az misztika, de mégis egy felszabadultabb, könnyedebb dalról beszélhetünk. ahol persze előkerülnek az effekt pedálok. Anno a Russian Circles koncerten értettem meg, hogy miért is hasznos, miért is lehet jó egy looper pedál. Míg mások egy-két effekt pedállal elvannak, addig Mike előtt egy komplett szőnyeg van, aminél mindig tudja, hogy hova is kell lépni, mikor. Ez a lemezen is érződik. Nincs egy pillanatnyi hezitálás sem, nincs egy félre kapcsolt, vagy dinamikailag nem oda illő hang.

Magasztalhatom még a zenekart több oldalon keresztül, de inkább azt javaslom, hogy hallgassátok meg az új albumot. Érdemes úgy nekiülni, hogy időt is szentel neki az ember, mert nem könnyű anyag, de az elejétől a végéig gyilkos dalokat tartalmaz, amiket ki kell élvezni. Noha a lemez nem túl hosszú, nagyjából félóra azért tartalmaz bőven ínyencségeket. A záró Quartered is egy ilyen dal, ami annyira kemény, annyira durván riffelős, hogy abba minden Opeth rajongó szíve belesajdul. Komolyan mondom, az Opeth, ha még kemény zenét játszana akkor pontosan ilyen lenne! Béke Szeretet, Metal

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5714998458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum