Végre ismét Brutal Assault! - Beszámoló a második napról

Brutal Assault @ Jaromer, Josefov Erőd, augusztus 7-10.

2019. augusztus 27. - Frogfoot

_mg_6737.JPG

Reggel kicsit tanácstalanul böngésztem a programot, ezt hogyan fogom megoldani? A második nap elég sűrű és legnagyobb bánatomra nem tudok egyszerre két helyen lenni, illetve közben dedikálások is lesznek. A koncertek nagy része a két nagyszínpadon lesz, de az Obscure kínált legalább néhány kihagyhatatlan bulit. Úgy döntöttem később ráérek ezeken aggódni, majd lesz valami.

Először is ott van a délelőtti programból a Jungle Rot! Miután először láttam őket azt írtam, hogy bármikor megnézném őket újra, de sajnos eddig elkerültük egymást az amerikai zenekarral. Most sem okoztak csalódást, bár hívhatjuk őket Old School Death Metalnak, szerencsére a bevált recepten nem változtattak: ugyanaz a death metal és thrash a fő alkotóelemek, tökéletesen kiegyensúlyozva. Sokan voltak és a Jungle Rot már harmadikként lépett színpadra aznap délelőtt, mégis mintha még nem ébredt volna fel a közönség. A mindent megtettek, hogy megmozgassák őket, több-kevesebb sikerrel, de hiába bombázta puszta erejével és intenzitásával a közönséget a zenekar. Ennél azért lelkesebb reakciót vártam volna, persze nem volt rossz a hangulat, csak úgy látszik a többségnek húzós volt az első napon a partyzás. A Jungle Rot továbbra is hihetetlenül durva és nagyszerűen hangzik élőben! Az újabb anyagukra összpontosítottak, ami teljesen rendben is volt mivel a legutóbbi lemezük nagyon jól sikerült ( az album gyakorlatilag nem tartalmaz gyenge számot). A zenekar maximálisan kihasználta a
rendelkezésére álló időt, a hangzásuk nagyszerű volt, Dave Matrise jellegzetes és erős hangja, Geoff Bub gitáros durva, de kellően dallamos gitárriffjei messze az átlag felett állnak. A Jungle Rot jól hozza a brutalitást anélkül, hogy túlgondolnák a zenét, mert itt minden az egyszerűségről szólt; a brutális, őszinte egyszerűség adja a lényeget. Kiváló koncert volt!

_mg_7098.JPG

Az Alien Weaponry volt az zenekar amelyet kimondottan izgatottan vártam a fesztiválon. A három új-zélandi fiatal srác, Lewis de Jong (gitár, ének) és Henry de Jong (dobok), és a basszusgitáros Ethan Trembath zenekara szó szerint végigsöpört a metalvilágon, felkeltve mindenki figyelmét, akit egy kicsit is érdekel a thrash metal, és bemutatták a thrash és a maori kultúrájuk keverékét. Általában visszafogott vagyok a csodagyereknek vagy kész megváltónak-megújítónak kikiáltott fiatal zenészekkel kapcsolatban, mert úgy vagyok velük, hogy majd meglátjuk. Nos, megláttam... A zenekar kezdettől fogva olyan lazán és nagy magabiztossággal zenélt, amit nem vártam. Mintha évtizedek tapasztalatával rendelkeznének. Ráadásnak ott van a zenéjükben a máshol nem hallott saját "íz" ami olyan thrash metalt eredményez amely a korai Sepulturát idézi, mindez maori nyelven. Nyerő összetétel! Egy hakával léptek színpadra, ami szokatlan, de abszolút stílusos bevezető volt, majd a PC Bro-val indítottak, majd azonnal követte a Holding My Breath és a zenekar agressziója nyilvánvalóvá vált, ami kissé megdöbbentő, tekintve, hogy mind 20 év alattiak.

A kiváló Ahi Ka és Kai Tangata kitűnnek tiszta minőségükkel, mindkettő friss és magával ragadó volt és a közönség egyértelműen értékelte. Akinek a Te Reo Maori ének (ami egyedivé teszi őket még Új-Zélandon belül is) és a thrash metal lenyűgöző keveréke nem volt elegendő, hogy meggyőzze a fiúk színpadra termettségéről, annak Lewis de Jong frontemberi képességei végképp el kellett oszlassák a kételyeit. Magabiztosan vezényelte le a koncertet, végig szoros kapcsolatban a közönséggel, a Raupatuban pedig közös éneklésre biztatott minket. Remélem, hogy a zenekar fenntartja a lendületet és elkészül a saját Arise lemezük!

_mg_6504.JPG

Bár eredetileg nem terveztem nem bántam meg, hogy ottmaradtam a Diablo Swing Orchestra koncertjén, mert délután egy körül házibulivá alakult a fesztivál a zenekarnak köszönhetően! Nem is tudom mi ez, talán a jazz és a metal fúziója, avantgarde metal, de nem is érdekes a műfaji besorolás a lényeg a hangulat! Változatossága és szokatlan jellege miatt vitathatatlanul a legizgalmasabb koncert volt ezen a napon, egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni! Ez különösen igaz Kristin Evegård énekesnőre, de a koncert mindenki arcára széles mosolyt csalt. A szép számú közönség egy emberként bulizott és táncolt a zenéjükre, zene és előadás részemről 10/10, nagyon jól éreztem magam! Mindössze egyetlen negatívumot tudnék írni: túl rövid volt a koncert.

A könnyedebb zenei kitérő után feltöltődve vághattam neki a következő koncertnek. A brazil Krisiun az ország egyik legismertebb metal csapata a Sepultura után. Bár az ajánlóban azt írtam, hogy a csapat leginkább azért kapja a kritikákat, mert lemezein nem sok újítás és fejlődés, de ez a közönséget egy cseppet sem zavarta. Nem ismerem a Krisiun zenéjét, de nem okoztak csalódást és a zenekarnak sem kellett csalódnia a közönség a reakciójában. Nem olyan karakteres a zenéjük mint pl. a Jungle Rot, de minden megvan benne ami kell: gyors, technikás és brutális. A Krisiun jó formában volt, a trió ugyan nem fogja megújítani a műfajt, de kompromisszummentes death metaljuk élőben tökéletesen működött.

_mg_5541.JPGA Sacred Reich-et ugyanolyan rajongással fogadták, mint '17-ben, a zenészek pedig úgy léptek színpadra, mintha abba sem maradt volna az emlékezetes koncert és egy ráadásra térnének vissza a Brutal Assault közönsége elé. Azóta persze történtek változások a zenekarban, a Death Sqad és a Love/Hate kettőse után Phil bemutatta a mindössze 22 éves új gitárost Joey Radziwillt és a régi-új dobos Dave McClaint. Phil humora a régi, sokat beszélt a számok között, felidézte a vihart is, de a hangsúly természetesen a zenén volt. Főként, hogy hosszú szünet után új lemezük jelenik meg, amelyről három számot is eljátszottak. a címadó Awakening ismerős volt lévén klipes nóta és természetesen a két elmaradhatatlan sláger a The American Way és a Surf Nicaragua is a műsor része volt amelyek alatt a legnagyobb mosh-pit-ek kitörtek. Azt, hogy az új lemezen lesz-e hasonló örökzöld majd nemsokára elválik, most a koncerten be kellett érnünk a régi klasszikusokkal. Az új számok nem utaltak a lassulásra, miközben a 90-es évek thrash-riffjeivel kimerítik a régi iskola fogalmát, úgy tűnik nem várható a zenekartól a múltba révedés. Nem volt olyan különleges koncert mint a '17-es, (amit azért megszépített az idő), a vihar persze nem hiányzott és így is bőven emlékeztessé tették ezt a bulit!

_mg_5861.JPGA detroiti hardcore zenekar Walls Of Jericho énekesnője Candace Kucsulain minden további nélkül versenyezhet a férfiakkal a hardcore/metal világában. Candace könyörtelen és súlyt ad a WOJ-nak, magabiztos és jelenléte végigkísérte a koncertet, az elejétől a végéig uralta a színpadot, olyan mint a Barney Napalm Death esetében, minden irányban fáradhatatlanul rója a köröket. Már a Relentless mindent felvonultatott, ami jellemző a zenéjükre: szuper energikus, circle-pit indukáló dühös riffeléssel társítva a páratlan agresszióval, amire a közönség nagyon gyorsan felvette a fordulatszámot. A buli csúcspontja a Forever Militant volt és Candace szerencsére megtartotta a jó szokását és amikor csak lehetett lejött a színpadról, hogy az első soron állva énekeljen a rajongókkal, akárcsak Aaron Ruby basszusgitáros, aki szintén szeretett az első sorokkal lógni, hogy a "wo ho ho" kórust bíztassa. A Walls Of Jericho tudja mi a jó hardcore lényege.

A Metal Church koncertjébe csak belenéztem, mert őket is láttam már a Rockmaratonon, a program ugyanaz volt csak valamivel rövidebb. Akárcsak nálunk itt is a Damned If You Do lemezt mutatták be.a tőlük megszokott profizmussal és lendülettel. A Metal Church kiemelkedően jó formában van!

_mg_6248.JPG

A germán thrash metal meghatározó zenekarai közül hármat is láthattunk a 2019-es Brutal Assaulton. Közülük is a legnagyobb népszerűségnek a Sodom örvend, ami a nézőszámon látszott a legjobban. Mire visszatértem a színpadhoz már nem nagyon tudtam közelebb férkőzni, hogy jobb helyről nézzem a bulit. A német thrash metal veteránok új tagjai 2018-ban debütáltak és a rajongók valószínűleg Frank "Blackfire" Gosdzik visszatérésének örültek a legjobban. A Barba Negrában nálunk is bemutatkozott új felállás, de ott még nem csiszolódtak össze igazán, de a lendület, a rutin és Blackfire elvitte a hátán a koncertet. Itt azonban már egy összeszokott csapat zenélt, ennek ellenére nem nagyon tudok mást írni a koncertről, mint amit néhány éve, vagyis a Sodom ismét egy korrekt koncertet adott, fesztiválra szabott setlisttel maximálisan a rajongók kedvében járva hozták a papírformát. A közönség persze kitörő örömmel fogadta a kedvenc nótáit, népszerűségük töretlen és az örökzöld Sodom slágerek mindig működnek. Best of-ot kaptunk, a moshpit is rögtön indult, különösen az olyan számoknál mint a The Saw Is the Law, Agent Orange vagy a záró Bombenhagel. Az ős klasszikusokból is eljátszottak néhányat, mint az Outbreak of Evil és a Blasphemer, de új dalokat is kaptunk a Partisan Ep-ről, vagyis mindenki elégedetten távozhatott a Sodom koncertről.

_mg_6410.JPG

Ismét nagy energiájú hardcore a színpadon! A Sick Of It All a kiválóan sikerült Wake The Sleeping Dragon! lemezzel tért vissza 2018-ban és karrierjük több mint három évtizede után még mindig az élvonalban van, megőrizve védjegyeit és a határozott stílusát az évek során. Jó volt látni a Koller testvéreket kirobbanó formában, még mindig annyi dühös és energikus riff érkezik Pete-től, miközben a színpadot körülugrálja, hogy sokadszorra is csak leesik az állam. Mert amikor Pete Koller gitáros elengedte a vastag riffeket, a közönség azonnal mozogni és
ugrálni kezdett és a buli hangulata erőteljes, dinamikus lett. A dalok között Lou Koller folyamatosan tartotta a kapcsolatot a zenekar és a közönség között, de arra nem derült fény, hogy miért voltak Armand Majidi dobos bandanájába egydollárosok tűzve. Sajnos itt nem volt meg az a közvetlen hangulat mint egy klubbulin, de a Scratch the Surface és a Step Down ugyanazt a hatást érte el itt is. A nagyszerű, új és régi nóták keverékéből álló egyórás műsor alatt SOIA bebizonyította, hogy miért vannak a New York Hardcore legjobbjai között.

_mg_6788.JPG

Most egy kicsit felborítom az időrendet, ugyanis az este három fő bandájából (Testament, Meshuggah, Anthrax) kettőt összekötnék: Testament és Anthrax. Mert mindkét zenekar nagyon hasonló koncertet adott, ugyanúgy nem okoztak meglepetést és ugyanúgy nem vállaltak kockázatot. Először a Testament. Ha a 2017 novemberi budapesti
koncertjüket tekintem minden szempontból a legjobbnak, amit valaha láttam tőlük (a setlist nagyon erős volt és a zenekar csúcsteljesítményt nyújtott), akkor ez max. biztonsági játék volt. Igazából nem volt gond a koncerttel, tiszta thrash metal az átlagnál messze jobb formát mutató zenészekkel, akik élvezték a fellépést. Gene Hoglan és Steve DiGiorgio feszes alapjaira építve Skolnick és Peterson játékát látni és hallani mindig élmény, sorjáztak egymás után a jobbnál jobb dalok, nyoma sem volt náluk enerváltságnak vagy kedvetlenségnek és külön örültem, hogy a ritkán hallható Low címadója is befért a műsorba, ráadásul kimondottan jól is szóltak. De ez volt az egyetlen meglepetés! Így láttam egy olyan Testament fesztiválkoncertet, amit már nem nagyon tudok megkülönböztetni a korábbiaktól. Mit írjak egy olyan koncertről, amit már többször láttam és újat nem nagyon nyújtott? Amit már sokszor leírtam, remek koncertet adott a Testament. Variálhatnák jobban az egyes korszakok dalait, lenne miből válogatni!

Ugyanez érvényes az Anthrax bulijára is, sőt fokozottan igaz! Gyakorlatilag az összes régi slágert eljátszották, de azokon kívül, mintha nem is léteznének más számaik. Így bár nosztalgikus egy ilyen koncertprogram meghallgatása, nem kaptam semmit, amit korábban már ne láttam volna tőlük többször is. Nem éreztem izgalmasnak a programot, ki tudja hányadszor. Ilyenkor persze még jobban értékelem a magyarországi koncertjeiket, ahol mindig egy kicsit többet nyújtanak nekünk, mint máshol. A magyar rajongók különös megbecsülést élveznek az Anthrax háza táján, de itt maradt a biztonsági játék. A színpadon is az történt, amit már sokszor láttam, Jonathan Donais továbbra sem túl aktív, ami Frank Bello one mas show-ja mellett különösen feltűnő, Joey Belladonna viszont csúcsformában énekelte végig a bulit! Koncertbandaként elviszik a pálmát, de a biztonsági setlistjükre, amit kisebb módosításokkal évek óta nyomnak nem ártana egy kis frissítés, mást is előszedhetnének a tekintélyes diszkográfiából, a régi klasszikusokkal együtt említhetőek az újabb szerzeményeik is! Tudom, hogy nem hagynák ki a programból az Indianst, a Caught In A Mosht vagy az Antisocialt, de legalább beférhetne a ráadások közé a Thin Lizzy vagy a Boston feldolgozásuk, amit nagyon jó lenne élőben is hallani. Mind a két koncerten remekül szórakoztam, és természetesen legközelebb is ott leszek ha fellépnek, hiszen mindkét zenekar a kedvencem - a Testament kiemelten - csupán egy kis változatosságot hiányolok bulikból.

_mg_6714.JPG

Több koncert után a Meshuggah még mindig le tud nyűgözni, az összetett poliritmusok mesterei. A hosszúra nyúlt inrto után a zenekar megjelent a színpadon és bele is kezdtek Pravusba. A világítás tökéletesen összehangolva zenével (csak reméltem, hogy nem kapok tőle epilepsziás rohamot), én pedig ismét csodálkoztam, ezt így hogy lehet előadni élőben? Sem a műsorban, sem a zenei teljesítményben nem volt hiba, a csapat élőben
garantáltan hozza a lemezeken hallható minőséget. Nem vagyok igazi Meshuggah rajongó de szeretem a különlegességüket és a zenéjük lehengerlő erejét. Ismét azt játszottam, hogy nem csak a koncertre, hanem arra is figyelek hátha hibáznak vagy tévesztenek, netán belezavarodnak, ez a legnagyobbakkal is előfordult már. Akkor végre meggyőződhetnék róla, hogy ők is halandó emberek. De nem. Nem hibáznak. Soha. Brutálisan tömény a zene gépszerű pontossággal előadva. A Meshuggah van akinek érzelemmentes és egysíkú lehet, de a szokásos lehengerlő előadásban a legelső pillanattól kezdve teljes gázzal mentek. Egyszerűen elképesztő, amit ez az öt zenész művelt a színpadon, ezt mindenki elismerheti. A koncert egy kiegyensúlyozott keverékből állt, olyan klasszikus számokkal, mint a Rational Gaze, a Lethargica, Bleed stb. A dalok között Jens Kidman énekes beszélt a közönséggel és megköszönte nekik a megjelenést. Az este a Demiurge-dzsel ért véget és nekem egy óra pont elég volt belőlük, igen fáradtnak éreztem magam utánuk, egy Meshuggah koncert mindig megterhelő.

Kíváncsiságból ottmaradtam a Carpenter Brut bulijára és nem bántam meg, mert ismét belecsöppentem gyerekkorom egyik sulidiscójába. Persze ez gitárral és dobbal felturbózott synthwave modern hangzással és gyilkos színpadi megvilágítással, ugyanis a koncertekre gitárossal és dobossal kiegészülve zenekarrá bővülnek, hatalmas képernyővel a trió mögött, amin a 80-as évek B-kategóriás filmjeiből összevágott jelenetek festették alá a dübörgő metal-discót. A Brutal Assault közönsége pedig önfeledten táncolt és bulizott a metal és retro elektronika keverékére. Mi lehet a titka? Talán az, hogy a Carpenter Brut előadása mindent tartalmaz, amitől jól működik egy koncert: gyors volt, nem volt töltelék, semmi beszéd, semmilyen extra ráadás. A hangulat leírhatatlan volt, de az abszolút csúcspontot a Flashdance című filmből a Maniac rockosított átdolgozása jelentette, ami olyan  tombolós, együtténeklős őrületet jelentett, amit még itt is ritkán látni. Erre a napra ez volt az utolsó koncert de mindenki mosolyogva indult a kijárat felé, hosszú nap volt.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7915025390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum