Nem egy sűrűn látott vendég Magyarországon az Evanescence, konkrétan másodjára látogatott el hozzánk Amy Lee és csapata. Igen, és csapata, hiszen szinte mindegy, ki a frontasszony körül a hangszeres brigád, hogy Ben Moody vagy Jen Majura a gitáros, az a karakteres énekhang az, ami elviszi az egészet a hátán.

Nagyon boldog voltam, hogy a Veridia képében végre egy értelmes előzenekart kaptunk, mivel a legtöbb esetben nem így szokott lenni. A csapat a popos, r'n'b-s és rockos elemeket egy szintén karakteres női vokállal vegyíti, amiből olyan nyerő, robbanékony elegy született, ami majdnem szétvitte a ház oldalát. A rájuk szabott kb. háromnegyed órát tökéletesen felépített dalokkal pakolták tele, még Amy Lee is beszállt hozzájuk egy egyébként is közösen felvett, kiadott muzsikára. Én az összes kalapomat megemelem előttük, megvettek kilóra, remélem jönnek majd még felénk... Csak az egyetlen örök sirámom: a samplereket rossz gépről hallani, arra kellene egy arc és tényleg tökéletes lesz!

De ugyebár nem miattuk gyűlt össze a nagy környék összes big tiddy goth girlfriendje (meg mások), egy jól elnyújtott intermezzo és a Highway To Hell után jött a fő attrakció, rögtön egy combos Imperfection, What You Want, Going Under hármassal. Másfél órán keresztül meg sem állt a menet, sorjáztak a legjobbak (és talán kevésbé egyértelmű, de jóleső) darabok, bár mint tudjuk, sok alapanyag nincs - három lemez nem egy nagy kosár, amiből meríteni lehet (de már készül a negyedik!). Mindenesetre élmény volt hallani ezeket a dalokat, még akkor is, ha főleg a Fallent hallgattam tőlük nagyobb mennyiségben, az utódokról szinte csak a videós trekkeket ösmerem. Vállalom, bocs.

A hangzás a kezdeti kb. fél nótán át tartó maszatot leszámítva végig teljesen rendben volt, külön élmény Will Hunt dobolását nézni. Látványos, energikus, tiszteletet követelő, már-már showmani játékkal szórakoztatott, de hát ugye a húrosok sávjai sok technikát már nem követelnek, kell valami, ami vonzza a szemgolyókat - ha épp nem az örökifjú Amy Leet követjük.

Aki természetesen hiba nélkül hozta a jól megírt, de el is várt dallamokat. Aki nem szakította meg a bulit felesleges világmegváltó megfejtésekkel, csak dalolt, amíg a hangja bírta. Aki egyszerre erős rock-frontasszony és zenekarvezető és törékeny nő. De végig a lehető legprofibban hozott mindent! Ez egy másfél órát etapot jelentett, a végén egy medley-vel, hiszen bőven akad kötelező a tarsolyban, nem csak Bring Me To Life az élet számukra, még akkor sem, ha - mint várható is volt - az szólt a legnagyobbat a főblokkot lezárván.

Kifelé menet azon gondolkodtam, hogy mi maradt ki, mire vártam volna, de nincs semmi, amit fel tudnék hozni. Egy zavaró tényező volt a buli alatt, a folyamatos mászkálás, de már szinte megszokott, hogy körülöttem alakul ki valami indokolatlan és rendszeresen járt folyosó. De komolyra fordítva a szót! Aki másfél órát nem bír ki, az urológiára menjen, ne koncertre! Ez mindig kicsapja nálam a biztosítékot, gondolom érthető.

De ezt leszámítva egy nagyon kerek, nagyon príma, minden pillanatában és ízében pöpec rockshowt kaptunk, amire tényleg egy rossz szó nem lehet. Azért remélem, nem hét év múlva látjuk majd újra őket, hogy megtisztelik Budapestet a lemezbemutató kanyarral is. Jó lenne! Igény volna...

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.