Végre ismét Brutal Assault! - Beszámoló a harmadik napról

Brutal Assault @ Jaromer, Josefov Erőd, augusztus 7-10.

2019. szeptember 20. - Frogfoot

_mg_7583.JPG

A pénteki program jóval szellősebbnek ígérkezett mint az előző nap, ezért kicsit ráérősebben vágtam neki a fesztiválozásnak. Mire délután bekeveredtem a nagyszínpadhoz már kezdett is Anneke Van Giersbergen zenekara a Vuur.

A sokoldalú holland énekes-dalszerző, Anneke Van Giersbergen Vuur-projektjével érkezett a fesztiválra és ez Anneke legsúlyosabb munkája a The Gathering óta. Ez volt az első alkalom Annekét élőben láthattam, még nem volt tapasztalatom sem a The Gentle Storm, sem a Devin Townsend vagy a The Gathering koncertjeiről. Őszintén szólva az együttes zenéje nem volt emlékezetes, de az történt amire számítottam: egy szívvel és lélekkel teli koncertet kaptunk, ami messze meghaladta minden várakozásomat. Anneke szenvedélyes hangja kitöltötte a teret, az előadás pedig erőteljes de vidám volt és ezt növelte a kapcsolata közönséggel. Közvetlenségével és kedves személyiségével levette a lábáról a Brutal Assaultot! Egyszerűen nem lehet nem szeretni, nem túlzok, hogy kilóra megvette a közönséget. Ha nem tévedek Anneke teljes repertoárjának dalai alkották a műsort, beleértve a The Gathering és a Gentle Storm számokat is és a koncert végén hangos ujjongástól és tapstól kísérve távoztak a színpadról. Teljesen megérdemelten.

_mg_7339.JPG

Sajnos a kevésbé zsúfolt program ellenére is választásra kényszerültem, mert a Destruction és a Get The Shot majdnem egy időpontra esett. A dilemmát végül az döntötte el, hogy Destruction koncerten még bőven lesz lehetőségem részt venni, ellenben a kanadai csapatot ki tudja mikor lesz lehetőségem ismét megnézni. Így a német thrash metal legendák buliját nem néztem végig. A Destruction hosszú ideje a német thrash egyik legerősebb együttese és a második zenekar a német „Big 4”-ból a fesztiválon. Nemrégiben komoly változáson mentek keresztül, Mike társat kapott Eskic személyében és Vaaver helyére Randy Black került a dobfelszerelés mögé. Nem csak én vártam kíváncsian a teljesen megújult zenekart, talán még többen voltak mint 2016-ban. De van ami nem változott, amikor ismerős bevezető után a Curse The Gods első hangjaival minden a helyére került, Schmier ugyanolyan karizmatikus mint mindig, Mike gitárjátéka, Schmier basszusgitárja és hangja pedig pontosan olyan volt mint amit a rajongók elvártak; gonosz. A második gitártól nem éreztem sokkal súlyosabbnak vagy durvábbnak a zenét (vagy csak ez már nem fokozható?), de ez nem von le semmit Damir játékának értékéből, azért változások hatása egyértelműen hallható, Mike borotvaéles riffjei is dühösebbnek tűnnek Damir mellett. Ezúttal nem volt színház, pirotechnika és egyéb látványelem, ami kétségtelenül feldobta a '16-os bulit, de én megvagyok ezek nélkül is egy thrash koncerten, a kevesebb több. Sorban jött a Nailed to the Cross, Born to Perish, Mad Butcher, Life Without Sense bizonyítva, hogy a nyers és régimódi thrash még mindig él és nagyot üt egy jó adag agresszióval. Randy Black dobos azonnal nyomot hagyott bennem, játéka uralta a koncertet anélkül, hogy dominált volna a többi hangszer felett, a Destruction megtelt energiával a játékától!

_mg_7262.JPG

Fájó szívvel hagytam ott a koncertjüket mert péntekre is jutott hardcore, először a Get The Shotnak örülhetett a közönség és semmiképpen nem akartam kihagyni a kanadaiak fellépését. Egy koncertnek a zenekar teljesítményéről kell szólnia és ezt sikerült tökéletesre fejlesztenie a Get The Shotnak. A Get The Shot nem egy széles körben ismert zenekar, de jó úton haladnak és ha ilyen koncerteket adnak akkor hamarosan széles rajongótáborra tehetnek szert, mert miután színpadra léptek alig kettőt pislogtam, mire Jean-Philippe Lagacé énekes már a kordonon állva az első sorok fölött énekelt. Abszolút megállíthatatlannak látszottak és olyan önbizalommal teli volt az egész zenekar amit már régen láttam. Egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy ez a buli a turné nyitója, semmi finomkodás, bizonytalankodás vagy lazaság, a műsoruk egységesen erős és mindenféle üresjárattól mentes volt. A hardcore és a thrash metal keveréke biztosította, hogy a zenéjük kellően súlyos legyen és a hangulat sem lehetett volna ennél jobb, a közönség majd szétszedte az sátrat, teljes őrület uralkodott az Obscure színpadnál! Ez volt a fesztivál egyik legjobb koncertje! Az egyenes dühös hardcore maximálisan találkozott a közönség igényével és gyanítom, hogy a Get The Shot sok új rajongót gyűjthetett be ezen koncerten-köztük engem is. 

_mg_7845.JPG

A NYHC keresztapák, az Agnostic Front volt erre a napra a másik kihagyhatatlan hardcore zenekar és ők is a legkisebb görcs nélkül zúztak végig a koncertjüket felidézve szinte minden egyes slágerüket. Mindenki tudta, hogy mire számíthat, originál NYHC amit lényegében ők találtak fel, a Roger Miret és Vinnie Stigma vezette vezette csapat pedig a várakozásnak megfelelően a Get The Shot-hoz hasonlóan majdnem lebontott mindent maga körül.  A zenekar a The Good, The Bad & The Ugly nyitótémájának hangjai után vonult be a színpadra és azonnal magukkal ragadták a lelkes közönséget, Vinnie Stigma szokás szerint magasra emelte a nevével dekorált gitárját a közönség nagy örömére majd egyenesen a The Eliminator nyitószámba csaptak és meg sem álltak a koncert végéig. Maga a zenekar tele volt energiával, Roger Miret énekes sem állt egy helyben az egész előadás során ugrált és futott a színpadon. Volt Friend Or Foe, Your Mistake, Victim In Pain, Crucified (Iron Cross cover), az újabbak közül My Life, My Way, For My Family és az örökzöld Gotta Go. A zenekar legutolsó albumának, az American Dream Diednak a dalai tökéletesen beleillenek a setlisbe a régebbi hardcore punk nóták mellé. De a közönség minden zeneszámot lelkesen fogadott, és mire a zenekar befejezte a Blitzkrieg Boppal, mindenki kifacsarva távozott a színpad elől, és nem csak az első sorok.

_mg_8267.JPG

A Kínából érkezett Zuriaake a legérdekesebb zenekar volt a fesztiválon. Mivel kevés információ található a bandáról, munkájáról és életrajzáról nem sokat lehet tudni róluk. Akikből elnéző mosolyt váltott ki az, hogy a zenekar kínai az gondolja át, mert egy profi produkciót láthattunk. A zenészek szigorúan tartják magukat az imidzsükhöz és még a dedikálásra is a teljes testüket elfedő fellépőruhájukban érkeztek, majd amikor a koncert után a felszerelést pakolták össze akkor is eltakarták az arcukat. Ez a titokzatosság biztosan csak fokozta a várakozást és a kíváncsiságot. Az Octagon színpadnál egy gyufát sem lehetett leejteni annyian voltak kíváncsiak rájuk és szokatlan zenéjükre. Black metal, de egészen más megközelítéssel, szokatlan hangszerekkel és hangzással ahol a hangulat legalább olyan fontos volt mint maga a zene. Tökéletesen illett a zenéhez a látvány is lámpák és ágak díszítette mikrofonállványaik mögött a zenészek titokzatosságát csak fokozta, hogy nem beszélnek koncerteken a közönséghez. Kicsit olyan volt mint egy melankolikus színházi előadás a hagyományos black metal és a kínai zene elemeinek keverékével megzenésítve.

_mg_8059.JPG

Sajnos ismét választásra kényszerültem, ugyanis az Iron Reagan koncert belecsúszott az általam legjobban várt Triumph Of Death bulijába. Az Iron Reagant nehéz leírni egy beszámolóban, mert tipikusan az a zenekar amit élőben kell látni. A néhány perces crossover panelekből felépített zenéjük nincs túlbonyolítva, nincs elszállós művészkedés. Helyette van féktelen bulihangulat, lazaság és egy percig sem veszik túl komolyan magukat. És pont ettől olyan jó az egész! Ez persze nem jelenti azt, hogy az all-star hobbiprojekt zenekar félvállról venné a fellépést, Land Phil Hall és Mark Bronzino riffjei hatalmasak voltak amit alátámasztottak Ryan Parrish gyors tempója a dobokon és a Rob Skotis vaskos basszushangjai. Tony Foresta frontemberként való jelenléte tökéletesen illeszkedett a crossover stílushoz, ráadásul neki köszönhető az Iron Reagan lényege, a hamisítatlan élvezetes szórakozás. A partyhangulat teljes lendületben volt, a számok között Foresta mindig közölte, hogy hányadiknál is tartanak éppen. Megvan benne a showman-készség és az a képesség, hogy a tömeget mozgásra ösztönözze. A rövid nótáknak köszönhetően elég gyorsan haladtak, mielőtt ott kellett hagynom őket így is legalább 8-10 számot hallhattam tőlük. 

_mg_7998.JPG

Kevés zenekar volt akkora hatással az extreme metalra mint a svájci Hellhammer, pedig mindössze egyetlen Ep és három demó jelent meg tőlük és két évig létezett a zenekar, 1982 májusától 1984 májusáig. A hatás ma is érezhető és az alapító gitáros-énekes Thomas Gabriel Fischer kultikus alak a metal világában. Más zenekarnak is vannak fanatikusai, de olyan rajongást tapasztaltam a zenekar és elsősorban Thomas G. Fischer irányában amit máshol még nem láttam! Kezdve onnan, hogy a szokottnál is többen álltak sorba autogramért egészen az örömükben sikítozó (!) lányokig akiknek sikerült közös fotót készíteni a zenésszel. Ránézésre látszott, hogy még meg sem születtek amikor az Apocalyptic Raids megjelent. Talán ez a fogadtatás dobta fel Fischert, amit jó volt látni, mert néhány éve ugyanitt a Triptykon koncert előtt kimondottan morózus és rosszkedvű volt. A zenésztársaival alig tudták elhagyni a helyszínt, én pedig türelmetlenül vártam a meglehetősen későre került kezdést. A Triumph Of Death formáció a Hellhammer zenéjét játssza, bár Tom Gabriel Warrior azt mondta: "A Hellhammer soha nem tér vissza és soha nem fog megújulni." Szerencsére mégis meggondolta magát. A Hellhammer utódzenekara, a Celtic Frost, amelyet az ex-Hellhammer tagok, Tom Gabriel Warrior és Martin Eric Ain alapított, kezdetben játszott Hellhammer dalokat, ám hamarosan feladták ezt a szokást, mivel a zenekar gyorsan kihozta a saját anyagát. A Triptykon kivételes alkalmakkor játszott a Hellhammertől, de a munkásságuk nagy részét sosem hallhatták élőben a rajongók. Egészen mostanáig. Szerencsére Tom Gabriel Warrior jókedve a koncerten is kitartott, bár a zene sötét és súlyos volt mégis jókedv lengte be a színpadot, amolyan gonoszul jókedvű koncertet eredményezve. A zenekar megtestesülését az eredeti énekes-gitáros jelenti, aki látható élvezettel adta elő a Hellhammer számait, mellette a legaktívabb Mia Wallace basszusgitáros volt de az egész zenekar nagyszerű formában van és nagyon erős, emlékezetes élményt nyújtottak a színpadon. A zene nem a legkifinomultabb de súlyos, könyörtelen és hatásos, a dalok között Tom beszélgetett.a közönséggel ami időnként vidám pillanatokhoz vezetett. Öröm volt látni, hogy mennyire elemében van! Egy Celtic Frost szám is belefért a műsorba (Visions of Mortality), és ezen kívül 11 Hellhammer amivel talán majdnem ki is merítették a rendelkezésre álló anyagot. A show minden várakozásomat felülmúlóan teljes egészében szórakoztató volt és talán még jobban hangzott. By the way: UH!

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr615110058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum