Cult Of Luna – A Dawn to Fear (Metal Blade, 2019)

Az égi tengerész földre zuhanása

2019. október 02. - RaczUr

29727_400x400.jpg

Idén nálam a legtöbbet hallgatott lemez díját nagy valószínűséggel vinni fogja a Cult Of Luna és Julie Christmas kollaborációs anyaga a Mariner. Három éves lemezről van szó, de valahogy ez év elejéig teljesen kikerült a látószögemből, viszont azóta olyan szerelem van iránta, hogy most csak azért mert leírtam a címét, be is raktam háttérzenének a Cygnust. Amikor láttam, hogy a Cult Of Luna új lemezzel érkezik, ugrottam, mint gyöngytyúk a takonyra, hogy ezt meg kell hallgatnom, és muszáj írnom róla. Kis híján viszont torkomon is akadt az A Dawn to Fear.

Nem a Mariner volt az a lemez amivel megismertem a svéd post-metal alapvetést, jó pár éve alámerülök a zenei óceánjuknak. A Salvation volt talán az első (jó pár évvel a megjelenése után) ami grabancon ragadott, de a Somewhere Along the Highway és a The Beyond is megélt jó néhány értőhallgatást. De talán csak a Mariner volt az az anyag amit hangulattól, háttér tevékenységtől függetlenül önfeledten hallgattam. És nem is feltétlenül csak azért mert Julie Christmas valami elképesztően emberfeletti éneket hoz rajta, hanem mert az egész albumnak egy könnyen felvehető, és átélhető íve volt, miközben éterien lebegett, vagy épp egy fekete lyuk erejével tépett darabokra.

Az lesz a legjobb, ha inkább át is ugrok a tárgyra (szép lassan elhalkul a Cygnus is). Szóval az A Dawn to Fear első hallgatása elég vegyes érzelmeket indított bennem. Alapból van rajta kb három-négy-öt olyan szám, ami már az elején is levett a lábamról, de mire a végére értem valami hiányzott, vagy ha úgy tetszik túl sok volt. Pedig amúgy minden adott ahhoz, hogy oda meg vissza legyek ettől a lemeztől. Súlyos, érzelmekkel teli, kifejezetten okos, és tufa megoldások adják egymásnak a kilincset, igazi mérnöki remekművekkel találkoztam a számok felépítéseiben. De valahol mindig elcsúszott a dolog nálam.

cultofluna2018.jpg

Kezdésnek pedig már kapásból be tudott húzni az epikus The Silent Man, akárcsak az utána jövő Lay Your Head to Rest a maga törzsies, monoton húzásával. A Nightwalkers egy olyan önmagában is változatos dal lett, amit szerintem hosszú évek múlva is szíves-örömest előkaparok, a Lights on the Hillel egyetemben, aminél bódultabb lebegést és a magaslatból nagyobb mélytengeri becsapódást nem is lehet kitalálni. De még az album összképéből leginkább kilógó We Feel the End búskomor ambientes (és amúgy tökéletes tiszta énekes) trekkje is ezernyi képet vetít a lelki szemeim elé. Komolyan mondom, ha csak ennyi lett volna az anyag, akkor simán az év albuma egyik legnívósabb kihívója lenne.

Viszont a kevesebb néha több kifejezés elég gyakran ott motoszkált a fejemben. A címadó dal borús hangulata hiába tud háromból egyszer megragadni, az Inland Rain hiába hoz egy nagyon plasztikus képet szintén, a záró The Fall hiába épül mint a bekötő utak választások idején, valahogy a nagy eposz önmagába fordul vissza. Pedig én egyáltalán nem vagyok az az ember, aki ódzkodna a tíz perc feletti számoktól, vagy a monoton sújtásoktól. Most viszont úgy érzem, ha ez a lemez mondjuk 6 dalt tartalmazna, egy könnyebben fogyasztható, de így is elég mély és finomságokkal teletűzdelt anyag lenne. Így, hogy óra húsz a menetidő kicsit nehézkes a befogadása, hiába épül olyan panelekből fel az egész, ami darabonként kilóra vesz meg.

Talán az A Dawn to Fear ezen írás alapján úgy tűnhet, hogy csalódás. Pedig erről szó sincs, és tényleg kellemes cuccról van szó (ráadásul a híres botrányosan semmit mondó lemezborítóikhoz képest az artwork eléggé rendben van most). Viszont az előző lemezük alapján abban reménykedtem, hogy a Cult Of Luna valamennyire letisztítja a saját énképét. Mert szépnek szép, ahol meg csúnyának kellett lenni ott csúnya volt eddig is, korábban is, de a maga kicsapongó és szélsőséges módján volt ez rá igaz. Ez az albumuk pedig simán ráver pár korábbi anyagukra, viszont egy kis gyomlálással egy tökéletes lemezt lehetett volna ebből összehozni, és akkor a katarzisok sem lettek volna túlhasználva. De összességében ez is ahhoz volt csak elég, hogy fél ponttal maradjon el a tökéletestől, és nagy valószínűséggel ez a lemez is meg fog élni pár meghallgatást ebben az évben. Mondjuk a Mariner is még ugyanennyit.

45kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4115186174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum