A texasi bázisú Oceans Of Slumber eddig is fenekestül forgatta fel mindenki előzetes elképzeléseit arról, milyen lehet egy súlyos, ugyanakkor atmoszférikus metalt játszó, énekesnővel felálló banda, és a következő, 2020-ban esedékes lemezével ismét szintet készül lépni a közelmúltban alapos „tisztújításon” átesett formáció. Az idei Fekete Zaj fesztiválon, röviddel a fellépésük előtt ültünk le beszélgetni a karakteres kiállású, egyéni stílusú frontasszonnyal, Cammie Gilberttel, és a számos hangszeren játszó, dalszerzőként is sokoldalú zenekarvezetővel, Dobber Beverlyvel.
Három éve az Enslaved és a Ne Obliviscaris társaságában Budapesten, a Dürer Kertben játszottatok. Hogy tetszik a Mátra-vidék? Sikerült valamennyire felfedeznetek a tájat a nap folyamán?
Dobber: Kóstoltunk egy kis fehér bort az ebéd mellé. A technikusunk a vörösbort kedveli, mi viszont a fehér mellett maradtunk. Nagyon ízletes volt, és a környék is gyönyörű, tényleg nagyon tetszett.
Általában, amikor turnén vagytok, szeretitek bejárni a környéket turistaként?
Cammie: Igen. Ha időnk engedi, igyekszünk bejárni a helyet, és megnézni a közelben a székesegyházat, a hidakat, vagy bármit, aminek történelmi jelentősége van. Szívesen megyünk ilyen sétákra.
Milyen volt a The Devil’s Trade-del közös turnétok?
Dobber: Remek volt.
Cammie: Igen, már csak az életstílusunk miatt is jól passzolunk egymáshoz, nem szólva a zene hangulatáról.
Dobber: Dávid idősebb, nem holmi huszonéves parti-fenevad. Nagyon szelíd természetű, rendes arc, akivel jó együtt utazni. Szóval élveztük. Beszélgettünk vele régi és új zenekarokról, az olyan mai crossover dogokról, amelyeket a zenekar és egyénileg a tagság egyaránt kedvel. Ha betettem a lejátszóba valami alig ismert americana / dark / folk muzsikát, ő felismerte a legtöbb előadót, és képben volt őket illetően. A miénkhez hasonló felfogásban hallgat zenét, és nagyszerű turnétárs.
Együtt megjártátok a Brutal Assault és a Summer Breeze fesztivált a turné során, emellett pedig klub-bulikat is játszottatok Hollandiában és Németországban. Mit tapasztaltatok, melyik közegben működik jobban a zenétek?
Cammie: A kettő teljesen más. A klubkoncertek bensőségesebbek, és többet is tudunk játszani, a közönség pedig jobban értékeli és mélyebben éli át a zenét. A fesztiválokon ezzel szemben nagyobb hangulatot tud teremteni az ember, és az egész nem annyira a részletgazdagságról, mint inkább az élményről szól.
Dobber: Egy fesztivál olyan, mint egy hirdetőtábla, amely mindenki számára látható. Az ember jó eséllyel futhat bele olyan különlegességbe, amilyenről azelőtt nem hallott, amilyet sosem látott, és nem is hallgatott. Ugyanakkor hiányzik a kapcsolat a közönséggel.
Cammie: Igen, ilyenkor csak ritkán tudunk bárkivel is találkozni a koncert után, főleg ha hamar továbbállunk. A saját bulikon viszont sok emberrel találkozunk és beszélgetünk, pezseg az élet.
Dobber: Egy klub-bulinak merőben más a hangulata. Oda az emberek miattunk mennek, míg a fesztiválokon olyanokat kell meggyőznünk, akik nem feltétlenül értünk vannak ott.
Az idei évre a teljes zenekar lecserélődött körülöttetek. Mi történt? Ti döntöttetek a váltás mellett, vagy önszántukból távoztak a korábbi tagok?
Cammie: A srácok különböző okok miatt szálltak ki, de alapjában véve az otthoni életük csúszott szét. Persze az állandó turnézás miatt nehéz is egyensúlyban tartani. Az ő döntésük volt, hogy kiléptek. Nem könnyű, amit csinálunk, rengeteg ráfordítás árán tudunk folyamatosan fennmaradni. Szerencsére Dobber ismer bizonyos embereket, és egyszer csak felbukkantak az új fiúk…
Dobber: Amikor a régi arcok kiváltak, sokan megszimatolták a lehetőséget arra, hogy kilépjenek a nagy nyilvánosság színe elé. Egy friss, feltörekvő és felívelő pályán lévő zenekart láttak bennünk, és a világ minden tájáról jelentkeztek nálunk, de nekünk ez így nem volt túl kényelmes. Texasból, a környékünkről szerettünk volna új embereket találni. Ahogy Cammie is mondta, minden egykori tag kiválása eltérő forgatókönyv alapján zajlott, de a helyzet végső soron ugyanaz volt: a kiegyensúlyozatlan magánélet és az egyensúly felbomlása a zenekaron belül. Változott a banda, változott a zenénk, és volt, akinek nem tetszett az új irány, mások meg a csapaton belüli szerepkörükkel nem voltak elégedettek. Végül választaniuk kellett: család, boldogság, magánélet, miegyéb vagy a zenekar. Ami azt illeti, az egyik gitáros azért ért válaszúthoz, mert üzleti vállalkozásba kezdett, ráadásul igen komolyba. Próbált lavírozni a kettő között, míg aztán kiderült, hogy ez nem lehetséges. Nem tudsz egyszerre vinni két ilyen dolgot úgy, hogy mindkét irányban teljességgel elkötelezed magadat. Muszáj dönteni és a lehető legjobbat nyújtani, bármelyik úton indulsz el. Szóval így került a képbe a három új tag.
Mennyiben módosult a zenekar a felállás átrendeződése folytán? Gondolok itt a zenei arculatra, a tagság aktivitására a dalszerzésben, a színpadi kiállásra stb.
Dobber: Minden az előnyére változott. Egy sajnálatos eseménysor kedvező hozadékáról beszélhetünk. Mindhárom új gyerek jobb a színpadon, és a stílusuk is jobban passzol a zenekarba. Sőt, dalszerzés szempontjából is jobban összeillünk velük. A két korábbi gitárossal egyedi módon vegyítettünk mindenfélét, ami szintén nagyszerű volt, de a mostani gitárosokkal megegyezik az alapvető zenei érdeklődésünk. Ez a különbség. Hasonló módon írunk. Nem tudom, hogy a többieknek is ugyanígy bejön-e ez a sokszínűség, mindenesetre sötétebb, grandiózusabb, filmzene-jellegű irányban mozdultunk el, amelybe minden belefér. A Dead Can Dance-től az elképzelhető legdurvább black metalig minden. Szóval erre tartunk most. Jessie a poszt rockért és Emma Ruth Rundle-ért van oda, de a Katatonia is nagy kedvence. Alexander az Opethet, az Enslavedet és a modernebb progresszív zenéket szereti, Samir pedig az Insomniumot, az Evergreyt, meg a hasonló dallamos metal bandákat. Így még koherensebb ötvözetet hozunk létre.
A srácok más zenekarokban is játszanak. Hogyan hat ez ki az Oceans Of Slumber tevékenységére?
Dobber: Mindenki az Oceans elfoglaltságaihoz igazítja a saját dolgait. A fő, hogy a szükséges mértékben tudjunk próbálni, hiszen ahogy hazautazunk, nekilátunk befejezni az új lemez felvételeit. Az anyagot ugyanis már megírtuk. Viszont Samir és Jessie októberig még turnéra megy a másik bandájukkal az Evergrey vendégeként. Vagyis elfoglaltak a srácok. Persze én magam is az vagyok, három másik aktív zenekarban játszom még.
Neked mennyire nehéz ennyi csapat munkáját összehangolni?
Dobber: Hát, elég húzós. Állandó munkám is van, ráadásul az exemmel van egy közös gyermekünk, és az időm java részét rá fordítom. Felváltva viseljük gondját. Minden más csak utána jöhet. Elsősorban jó szülőként kell helytállnom. A fennmaradó időt tekintve a második helyen áll a melóm, valamint a zenekaraim. Tekintve, hogy ennyi elfoglaltságom van, alighanem jó úton haladok afelé, hogy hamarosan szívrohamot kapjak. Szóval igen húzós ez az egész. És persze itt van az életemben Cammie is.
Cammie: Az én életem sem egyszerű, de ettől még működik a banda. Ez nem választás kérdése, egyszerűen ez az elsődleges számunkra, úgyhogy működnie kell, és kész. Nincs ezzel gond, egyelőre elboldogulunk...
Dobber: Fő az önbizalom, ugyebár…
Milyen a közönségetek összetétele? Milyen arcok járnak Oceans Of Slumber koncertekre?
Cammie: Szerintem a súlyos, sötét doom zene hívei. Olyan emberek, akik szeretik, a zene lélekkel teli, ha hangulata van. Akiknek a muzsika nem puszta időtöltés, hanem élményt is ad.
Dobber: Nálunk szerintem jól megférnek egymás mellett azok, akik az Anathemát kedvelik, és akik az Insomnuim rajongói.
Cammie: Vagy a My Dying Bride hívei.
Dobber: Megosztó dolog együtt emlegetni az Anathemát és a My Dying Bride-ot, hiszen mindkét csapat ugyanabban a korszakban indult, csak éppen az Anathema egyre inkább a poszt rock felé mozdult el, míg a My Dying Bride határozottan kitartott a doom mellett. Vannak, akik ma is szeretik mindkettőt, de ettől még valamennyire megosztó ez. Aztán olyanok is járnak a koncertjeinkre, akiknek az avantgárd metal a mindenük. A blastbeat ütemek és Cammie éneke így együtt, vagy a technikás témák és az ének… Egy lány épp tegnap jegyezte meg ezzel kapcsolatban, mennyire élvezik egyesek, hogy nálunk ezek az elemek csatáznak egymással. Vannak intenzív, technikás, death metalba vagy black metalba hajló számaink, és a lány szerint ahogy Cammie ráénekelt ezekre, valóságos harc alakult ki a színpadon. Amolyan „a szépség és a szörnyeteg” típusú jelenségként írta le ezt, és még ha nem is teljes egészében jött be neki a buli – a durva részek legalábbis nem –, a lassabb vagy középtempós, filmzene-jellegű témáink kifejezetten tetszettek neki. Úgyhogy szerintem rendkívül vegyes a közönségünk, sőt akkor még óvatosan is fogalmazok...
Cammie: Így van, roppant sokszínű a tábor.
Cammie, te mind a színpadi megjelenésedet, mind az énekstílusodat tekintve igen egyedi jelenség vagy a metal világában. Mennyire fogad el téged énekesként és előadóként a színtér?
Cammie: Jelentős mértékben. Az emberek számára elsőre újszerűnek hat, amit csinálok, így bele se gondolhattak abba, hogy ez nekik bejöhet. Miután azonban ráéreztek, egyre jobban igénylik. A stílusom erőteljes, ugyanakkor eltér más metal énekesnőkétől, de még a miénkhez hasonló zenét művelő férfi énekesekétől is. Ha a zene magával ragad, akkor üvölthetsz, és énekelhetsz durván, de a maga módján azzal is ugyanolyan durva hatást lehet elérni, ha a különböző hangfekvésekkel játszol, és úgy teszel hangsúlyosabbá egyes zenei témákat.
Dobber: Van valami egészen különleges szenvedély abban, ahogy Cammie énekel. A legtöbb ember számára újszerű ez a színtéren. A metalban kevés a fekete előadó, a fekete énekes, és közülük sem nagyon csinálja bárki is azt, amit Cammie. Újszerűnek mondanám. Nem állítom, hogy ő az első és egyetlen a maga stílusával, de hiszem azt, hogy egészen egyedivé teszi a zenekart, és új területet képvisel. Nem tudom, mit gondolnak róla az emberek, de úgy tűnik, sokan zártak bennünket a szívükbe, míg sokan mások félnek meghallgatni a zenénket, vagy legalább megpróbálkozni vele, mert nem tudnak mit kezdeni vele. Jó pár metalos gondolkodik egy bizonyos fajta metalban, ha nőt lát egy banda frontján. Vagy üvöltözésre asszociálnak, vagy szimfonikus dolgokra. Márpedig mi mások vagyunk.
Tapasztaltok-e ebben bármilyen eltérést az egyes földrajzi tájak, területek színtere között? Van, ahol befogadóbbak az emberek, és van, ahol kevésbé?
Cammie: Itt Európában nagyobb nyitottságot tapasztalunk, mint az Államokban. Nálunk az emberek valamivel szkeptikusabbak és beszűkültebbek. Jóval kevesebb információ is elég nekik ahhoz, hogy véleményt formáljanak bármiről. Európában ezzel szemben mindenki roppant kíváncsi és érdeklődő. Itt az emberek igenis szakítnak időt arra, hogy mélyebb ismeretekre tegyenek szert. Zenét is alaposabban, elemző hozzáállással hallgatnak, úgy formálnak véleményt róla. Nem ítélkeznek elhamarkodottan. Ennek számos oka lehet, mindenesetre az Államokban a női metal zenekarok vagy metal előadók kultúrája sokkal kevésbé változatos, mint Európában. Nálunk, ahogy Dobber is mondta, az emberek kialakították az elképzeléseiket arról, hogyan szól egy csajfrontos metal banda, és ha nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, akkor nem hajlandóak kísérletezni vele, csak félresöprik.
Cammie, te magad mennyire érdeklődsz a női metal énekesek iránt? Tudsz azonosulni azzal, amit képviselnek, vagy egyáltalán nem a te asztalod?
Cammie: Érdekel ez a vonulat, és bele is hallgatok egyes bandák anyagaiba. Szeretek képben lenni az általános tendenciákat illetően. Barátságot is kötöttem néhány metal énekesnővel. A szimfonikus metal nem kimondottan az esetem, bár ebből az irányzatból is tetszik egy-két dal. Hatalmas rajongója vagyok viszont Annekének, imádom a stílusát. Az Arch Enemy megint csak hidegen hagy, nem vagyok oda a hörgő énekesnőkért. Eleve nem tudok bármilyen fajta hörgést elviselni. Sem a gyomorból jövő bugyborékolást, sem a kasztrált magas visítást nem bírom. A lényeg, hogy tartom a lépést, nyitott füllel és szemmel járok mindenfelé. Érdeklődve figyelem, mit csinálnak más metal énekesnők.
Már szóba került az új album, és az új zenei irányvonal. Rátérhetnénk erre kicsit bővebben is?
Dobber: Van pár dal, amelyek akár az October Rustra is felfértek volna, vagy Fields Of The Nephilim számnak is beillenének. Más dalok olyanok, mintha, mondjuk, James Newton Howard írt volna metal nótákat. Egyik sem úgy szól, mint az eddigi lemezeink, mégis felismerhetőek vagyunk bennük. Többet kísérletezünk a szintivel, valamivel többet játszom zongorán, és írtunk néhány témát vonós hangszerekre is. Az előző album óta eltelt időben rengeteg változás következett be az életünkben. Bennem ezek indították el a dalszerzést. Tavaly meghalt a volt anyósom, aminek hatására leültem, és egy komplett szám tört elő belőlem. Talán a legfelkavaróbb darab lett, amelyet valaha írtam, és az is fel fog kerülni a lemezre. Súlyos anyag lesz!
Továbbra is jellemző lesz, hogy a koncerteken hangszert váltasz? Eddig is volt példa rá, hogy egy adott számot zongorán kezdtél el, később pedig átültél a dob mögé…
Dobber: Attól függ. Nekem ez szükségszerűséget jelent, mivel nem használunk előre rögzített sávokat, meg ilyesmit. Tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos esetekben muszáj, de ebben a zenekarban nagyon ellenzem. Nem szeretem, ha bármi is kontrollálja vagy lefékezi a zenéből áradó energiát, ahogy azt a fajta biztonságot sem, hogy előre felvett sávokkal kiigazítható, amikor valaki rosszul játszik. Egyáltalán nem pártolom ezt. A mostani fesztivál-fellépéseinken is játsszuk a The Banished Heartot, amelyet megírtam, és magam is játszottam fel hozzá mindent a stúdióban. A gitárokat, a zongorás részeket, mindent. Igen különleges darab, és most élőben kimarad belőle a zongora, holott nagymértékben arra épül, de ezúttal csak a gitárok szólnak benne, meg a szinti. Úgy alakítottunk rajta, ahogyan szükségesnek éreztük. Azon igyekeztünk, hogy ne törjön meg a folytonossága, és hogy zeneileg így is jól előadható legyen. Az új albumon egyaránt játszom zongorán, dobokon és gitáron, és mindent élőben vettem fel. Alexanderrel rengeteg pedal steel gitáros témán dolgoztunk, amilyeneket country muzsikában hallhatsz, és ezekből is jut ez-az a lemezre. Ezzel egy időben halt meg az anyósom, és megtudtam, hogy a zenei tanárom-mentorom is eltávozott. Ő rákban hunyt el, és nem is tudtam arról, hogy beteg, mert néhány éve nem beszéltünk. Az ő legjobb barátai egyben az én barátaim is. Csupa idős orosz és örmény arc, profi csellisták és zongoristák. Az albumon ők is játszottak a dalaimban, amivel az ő emléke előtt tisztelgünk. Nagyrészt az ő érdeme, hogy képes vagyok ilyen zenét írni, és az ő elvesztése is ad egyfajta mélységet a lemez egészének. Ugyanakkor nem lesz annyira súlyos az egész, mint amilyen a The Banished Heart volt a mondanivalóját tekintve. Reménytelibb anyagnak szánom. Azt üzenem vele, hogy nem szabad összeroskadnunk a világ súlya és az élet gondjai alatt. Nem szabad hagynunk, hogy a világ összezúzzon. Alulmaradhatsz a világgal szemben, de nem adhatod fel a küzdelmet. Ez az egész album alapgondolata. Szóval ez egy reményteli lemez lesz. Végre!.. Talán jövő nyáron fog megjelenni. Vendégek is szerepelnek rajta, többek között egy neves énekes, akivel komoly meglepetést okozunk majd. Minden munkálatnak úgy kezdtem neki, hogy ebből akár az utolsó lemezünk is lehet. Ha elveszítjük a lemezszerződésünket, az nem nagy ügy, aláírunk más kiadóhoz. Más a helyzet, ha nem készíthetünk el egy újabb lemezt, ezért ugyanúgy közelítettem meg a lemezkészítést, mint a The Banished Heart és a Winter esetében tettem: mindent meg kell valósítanunk, amit csak tudunk. Vendégénekesek, vendégzenészek, vadság, kísérletezés, meg minden. Ez lesz az eddigi legjobb lemezünk, efelől semmi kétségem.
