A hardcore egyik New York-i alapbandájának aktuális, a Best Wishes album harmincadik évfordulója apropójából szervezett európai turnéja szerencsére Magyarországot is elérte, sőt a Dürer középső terme teljesen meg is telt. A No Regret Productions – ez már biztosan kijelenthető – pazar évet fog zárni, mert 2019-ben nem ez volt az első teltházas bulijuk, ráadásul a Leeway után most egy másik HC legendát hoztak el Budapestre, és mindez az ügynökség tagjai által vezetett Touch zenekarnak is újabb alkalmat adott a megmérettetésre.
Az estét a hazai színtér, illetve azon belül a Savaria Colonia HC patinás csapata, a Liberal Youth nyitotta. Még ha nem is láttam őket a szombathelyi mozgalom fénykorában, egyáltalán nem kételkedtem afelől, hogy itt a helyük. Forgalmi akadályok miatt némi késéssel érkeztek meg és csaptak bele a „szabadelvű (örök)ifjak”, ám a megpróbáltatás semmilyen módon nem éreztette a hatását az előadáson, ahogy egy rutinos társaság esetében el is várható. Azon sem problémáztak Berciék, hogy műsoruk alatt inkább csak szállingóztak még befelé az emberek a terembe; ugyanazzal az elánnal daráltak le mindent az egészen korai Hibás világtól és a két évvel ezelőtti Eddig minden rendben… EP-jük nótáiig (Kígyó, Kelj fel és járj!), amely nyilván mindig is jellemezte őket.
A már említett budapesti Touch – velük is most találkoztam először – szintén régi a suli által inspirált, de inkább a thrash / crossover felé hajló hardcore képviselője, ugyanakkor saját bevallásuk szerint a DC-beli és a New Yorki HC vonalról egyaránt merítenek ihletet, így a frontember, Szabó Balázs Supertouch pólója sem volt véletlen. A koncertet egyben a megjelenés előtt álló LP-je felvezetésének is szánta az ötös, a friss szerzeményekből rögtön az első blokkba is jutott. Ahogy fokozatosan melegedtek bele a srácok az élő előadásba, úgy pezsdült fel az élet a „dühöngőben” is, egy ízben a banda egyik lelkes híve pattant fel a deszkákra, hogy beleüvöltsön pár sort a mikrofonba.
A washingtoni Red Death egyszer már játszott nálunk, úgyhogy akadt, aki emlékezett, sőt be is indult rájuk. Szó se róla, energikusan és profin tolták, de nagyjából ez minden, amit fel tudok idézni belőlük. Esetleg annyit, hogy egy dinamikusabban ütő dobossal (a gyerek, ha nem tévedek, a Power Tripben is megfordult!..) legalább az élő teljesítményük meggyőzőbb lehetett volna. Nem az a valódi gond, hogy az égvilágon semmi egyedit nem produkálnak – hol a Thrash Zone korabeli D.R.I.-t, hol a Pro-Paint juttatták eszembe –, hanem az, hogy csak a legsablonosabb megoldásokat képesek átvenni a nagy példaképeiktől. Ráadásul odaát az Államokban, vagy pláne világviszonylatban ezekkel a kvalitásokkal nem többek, mint egy a sok ezernyi hasonszőrű brigádból. Közülük ezúttal ők ütötték meg a főnyereményt ezzel a turnéval. Mi több, az idén novemberben esedékes új albumuk a Century Media gondozásában fog kijönni. Amit azt illeti, büszkék is lehetnek minderre, de azért nem mernék fogadni rá, hogy akár a Power Trip szintjéig fel tudnak kapaszkodni valaha.
Legutóbb tizenkilenc esztendeje járt hazánkban Harley Flanagan az akkori csapata élén. Azóta a Cro-Mags életében is kisregényre való hajmeresztő vagy egyenesen botrányos esemény zajlott le, mára azonban valamennyi fél számára elfogadható kompromisszum született, melynek eredményeként a név eredeti formájában Flanagané lett, a régi társak pedig annak „toldalékolt” változatát használhatják. Ez utóbbi alakulatot a harcedzett, de mára láthatóan megfontoltabbá, sőt bölcsebbé vált bőgős-énekes pusztán feldolgozás-bandának titulálta az egyik átkötő szövegében. Ennyivel aztán le is tudta a kérdést, ám az igazi érdeme részint abban állt, hogy rendesen megadta a módját a múltidézésnek, és zömmel olyan kipróbált arcokat válogatott maga mellé, akik egy időben tagjai voltak a Cro-Magsnek. Még az előttem ismeretlen okból távol maradt csodagitárost, Rocky George-ot is sikerült pótolnia, holott nem kis bosszúsággal fogadtam a hírt, miszerint a Suicidal Tendencies hangzását egykor alapjaiban meghatározó fekete fickó jelenlétére nem számíthatunk.
Frontemberként szintén a rokonszenves oldalát mutatta az immár ötvenkét éves Flanagan. Nem túl bő lére eresztve, de mesélt életének vad időszakairól, és arról, amit ezekből megtanult. Szót emelt ennek kapcsán a szükségtelen erőszakról, sőt akkor is higgadtságra intett, amikor egy alkalommal a biztonságiak próbáltak rendet tenni a közönség soraiban. Neki nyugodtan elhiheti bárki, hogy a hardcore nem a keménykedésről, hanem az egymás támogatásán alapuló közösségi létformáról szól, még ha újat nem is mondott ezzel. A lényeg persze az, hogy elemében volt és jól érezte magát a színpadon. Ez az ő világa, ennek szólt a „Daddy’s home, bitch” aranyköpése is. Az egyes dalokhoz fűződő sztorikkal sem maradt adósunk. Ha már Best Wishes évfordulós szett, a The Only One-t Glenn Danzig kedvenc Cro-Mags számaként vezette fel, a Down but Not Out üzenetét meg úgy foglalta össze, hogy a legdurvább helyzetekből is van kiút, hacsak mi magunk nem adjuk fel a harcot.
A három évtizedes korongról egyedül a Fugitive nem hangzott el, ám ezzel együtt igen alapos áttekintést kaptunk a banda korai munkásságából, ideértve az Alpha-Omega lemezről előszedett Apocalypse Now-t is. (Az idei, erőteljesen a 80-as évek Cro-Magsét idéző Don’t Give In kislemezről a No One’s Victim nótát dobták be.) A küzdőtér mindeközben – talán mondanom sem kell – állandó mozgásban volt. A forrongó moshpit és a színpadmászók ostroma egy pillanatra sem állt le a nóták alatt. Utóbbiak közül néhányan a mikrofonhoz is igyekeztek odaférni, de a Red Death vokalista volt az, aki kiváltságosként igazán leakasztotta a magáét, mert vendégként beszállhatott egy dalba. Szóval Harley bácsi mindnyájunknak megadta, amiért jöttünk.
Fogadd Te is a LEGJOBB KÍVÁNSÁGAINKAT, Mester!
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. Még több kép ITT.
