Sikerült az idei év legnagyobb szabású metalcore bulijára elmennem, pedig nem is vagyok metalcore-os. Ha a Parkway Drive idén lenne, akkor is azt mondanám, hogy a hétfői Barba Negrás telt házas est így is megnyeri a szóban forgó díjat. Hogy miért? Egy nagy név van a metalcore zenekarok között, akikről azt gondoltuk, vége, jegelve a zenekar. Az As I Lay Dying azonban átment a tisztítótűzön és feltámadt, mint egy főnix madár, ráadásul egy elég bitangra sikeredett nagylemezzel. Így a hype kisgömböc módjára lett egyre óriásibb. Mondjuk a Sportarénában biztos jobb lesz a hangosítás…
Utoljára az AILD-ot az Amon Amarth-al és a Septicflesh-el láttam még a Club 202-ben 2011-ben, már akkor nem tudtam összerakni fejben, hogy született ez a turnécsomag, de mindenesetre finom kis bandák voltak vegyes stílusokból összeválogatva. A mostani zenekarválogatás már sokkal homogénebb volt – csak a színtér sajátosságain belül mozgott mindegyik banda. Ahogyan az AILD, az Unearth is a proto metalcore keményebb, majdhogynem egyetlen nagyobb képviselője – mellőzött, vagy nagyon kevés tiszta ének, hardcore-osabb, thrashesebb darálás, de tele technikás váltásokkal. Persze van rendesen a modern metal legnagyobb fegyveréből, a breakdownból, de nem ez áll a zene középpontjában, mint az újabb break/beatdown centrikus bandáknál. Nem titok én emiatt a két veterán metalcore csapat miatt mentem.
Az említett zenei különbség miatt volt számomra alapvetően a Chelsea Grin mellőzendő, de persze, ha már ott voltam belehallgattam a deathcore csapatba. Old school metalosként nekem a zenéjük kiesik a tűréshatárból, így otthon hétszentség, hogy nem raknék fel egy lemezt. Élőben viszont jó húzások ezek a breakdown fókuszú deathcore eresztések, rendesen rád borítják a mennyezetet, persze, ha jól van kihangosítva a történet. De nem volt… így kásásnak, középszerűnek és erőtlennek hatottak. Ez nem a zenekar hibája, hanem a clubbé és az akusztikájáé. Nem az első, hogy emiatt megyek haza innen elégedetlenül.
Nem igazán haladok időrendben, mivel az első banda a Fit For A King volt, amire a korai kezdés és a nagy sor miatt nem sikerült odaérni. A Fit For A Kinget sokszor egy lightosabb, djentesebb AILD klónnak érzem, de van egy lágyabb és poposabb oldaluk, ahol már túlzottan a tiszta ének dominál. Nagyon nem az én világom. Nem tudom mit nyújtottak az nap este, de előzetes ismereteimre és a saját ízlésemre alapozva annyira nem vágtam földhöz magam, hogy kimarad a showjuk.
Az Unearth meglepően jól szólt, kegyetlenül dübörgött, amíg fél órán keresztül álltunk sorba piáért. Igen, az este újabb negatívuma: a telt házas Barba Negra bulik általában embertelen hering partyk, minimum tíz perces dekkolással a budinál, vagy a söntésnél. Személyzet pörög, de kevesen vannak és persze mellékhelyiségből is csak egy van. Második bandaként nem kapott sok játékidőt a zenekar, amiért újabb mínusz pont jár, simán cserélhettek volna a Chelsea Grinnel, főleg hogy az AILD és köztük szűkebb a zenei rés. Abba ne menjünk előbb ki népszerűbb, mert nyilván ez alapján állítják fel a sorrendet. Mindössze hét számot nyomtak, főleg az Exitinction(s)-ről és a The Oncoming Stormról. A két album között elég nagy a rés, így jó volt hallani, ahogy a régisulis és friss számok váltják egymást, bár azért az Unearth nem változtatott sokat a recepten. Hálisten még mindig közelebb áll a zenéjük az At The Gateshez és a régi In Flameshez, mint a legtöbb metalcore bandának.
A Chelsea Grint már kipipáltam, így nagyító alá is venném a Tim Lambesis csapatát, hisz valljuk be, az emberek túlnyomó többsége az AILD miatt jött le hétfőn. A frissen szabadult frontember történetét mindenki ismeri, így nem is térnék itt ki erre. Ami a lényeg, úgy tűnik nem felejtett semmit, ugyanonnan kapja fel a mikrofont a földről, ahova anno ledobta, amikor bevarrták. És még csak össze sem esett. Óriási dinamikával robbantak be a fiúk a Blinded-del. Mivel ez a dal az új korongon, a Shape By Fire-ön van, amit a buli előtt sokszor megpörgettem, nem volt nehéz felismerni, pedig akadtak nehezítő körülmények. A hangosítás valami botrányosan katasztrófa volt. Tompa, erőtlen gitárok, amik a szólóknál szóltak meg talán úgy, ahogy kellett volna. Először elől-oldalról néztem meg pár számot, majd miután azt se tudtam mit játszanak hátra kullogtam középre a hangosító pult és a merch közé. Sold out buli révén, minden négyzetcentiméteren állt valaki, de felvettem egy stabil pozíciót, hogy végigszenvedjem a maradék settet.
Mivel a srácok eléggé visszanyúltak a régi anyagaikhoz, amiket én több éve hallgatta meg utoljára, néha nem igazán voltam képben melyik szám darál kásán éppen. Csomó cucc volt az An Oceans Beetween Usról és a Shadows Are Security-ről. Persze rendesen népszerűsítették az új lemezt is, szóval az összes promózott dal helyett kapott (My Own Grave, Shape By Fire, Redefined). Régisulis slágerként a 94 Hours dörrent akkorát, hogy Tim mikrofonja el is szállt, illetve a személyes kedvenc lemezemről (Awakened) pedig az A Greater Foundation. Egyébként meg voltam győződve, hogy erről több nóta fog elhangzani, mivel ez volt az utolsó anyaguk a balhé óta. A Redifined alatt felugrott egy hörgés duettre a Fit For A Kinges frontember, Ryan Kirby, ami azért a szar hangosítás ellenére is elég kemény volt. A tiszta ének valahogy most nem jött át, mint a lemezen
Összességében a műfaj szerelmeseinek (és végül is nekem is) egy kiváló összetételű modern metal est lehetett volna/volt, ha a hangosítás nem vágja pofon az egészet. Sajnos nem először fordul elő, hogy kiváló bulik emiatt nem lesznek kiválóak, hanem felejthető, rossz szájízt hagyó koncertek. Ilyenkor bánom, hogy nem benn a darálóban toltam a moshpitet, mert akkor a zene felére se figyelek… Egyébként úgy láttam ezt leszámítva jó a hangulat és sokan megörültek a buli alatt, beleértem itt a zenészeket is – például az Unearth basszer akkorát ugrált, mint egy bespeedezett bakkecske, Tim pedig letolt egy dupla kardióedzést a show alatt.
