Beth Hart - War In My Mind (Mascot Records, 2019)

Stílusok háborúja I. rész - Baljós árnyak

2019. október 21. - magnetic star

beth.jpg

Abban, gondolom, egyetérthetünk, hogy egy karakterszínész(nő) is lehet zseniális. Nem számít, ha nem képes bárkinek a bőrébe bújni; amíg a saját világa elég nagy mozgásteret biztosít számára és ott tudja magából, illetve az általa megformált szerepekből kihozni a maximumot, addig még csak egydimenziósnak sem bélyegezhető. Amikor azonban egy, a tőle megszokotthoz képest merőben más terepre merészkedik… nos, az amennyire izgalmas, annyira kétes kimenetelű kaland is egyben. Hogy miért ez a bevezető? Mert a zenei életben szintén megfigyelhető effajta jelenség, és a jelen írás tárgya szemléletes példát is ad is erre.

Beth Hart az eddig kiadott tucatnyi lemezén – ideértve a korai, Beth Hart and the Ocean of Souls, illetve Beth Hart Band néven megjelent anyagait és a Joe Bonamassával közös kiadványait is – fényesen bizonyította, hogy blues - soul - jazz stílusban párját ritkítóan tehetséges és karizmatikus előadó-dalszerző. E csapásirányon haladva rockos és balladisztikus vonalon egyaránt remekel, az emberi érzések és érzelmek teljes skáláját felvonultatva a számaiban. A jelek szerint 2019-re érkezett el az idő a kaliforniai énekesnő életében, amikor úgy érezte, érdemes volna új területeken is próbálkozni, s ezáltal a War In My Mind a tőle már jól ismert fordulatok mellett eddig sosem hallott elemeket is felvonultat. Méghozzá olyanokat, amilyenekről magam sem feltételeztem volna, hogy egyáltalán összeférnek Beth egyéniségével. Emiatt, bevallom, az első hallgatás közben fel is vontam a szemöldökömet néhányszor, mondván: „És ezt így hogy?!..” („Nemzetköziül” és 100%-ig korszellembarát módon: WTF…)

beth_01.jpg

Hogy azért ne szaladjunk ennyire előre, a Bad Woman Blues nagyszerű indítása a korongnak! Pattogós, rockos darab, és Beth parádésan alakítja itt a könnyűvérű, de őszintesége miatt mégis szerethető boszorkányt. Hozzá kell tenni, nem holmi fikcióról van szó, a szöveget hősnőnk életének egy adott időszaka ihlette. A címadó tétel következik, s benne olyan mély kitárulkozás, amilyet esetleg a legszakavatottabb lélekbúvárok tudnak előhozni pácienseikből. Igen, Beth fiatalabb, lelki problémákkal és függőséggel terhelt éveiről szól a dal. Habár zongorára épül, hihetetlen feszültség gyülemlik fel benne, és az ember szinte várja, mikor tör elemi erővel a felszínre. A hangszerelése is hol felerősödik, hol elcsendesedik, egyszerűen döbbenetesen sikerült megkomponálni az egészet. Eddig tehát minden passzol, innentől azonban kezdődik a már említett stílus-kavalkád.

A Without Words In The Way alatt leginkább az tűnik fel, hogy újabb zongorás líraival van dolgunk. Jóllehet gyökeresen más karakterű, mint a War… – voltaképp tipikusnak nevezhető Hart-ballada –, a lemezt ettől még rendesen lefékezi. A Let It Grow sem pörgeti fel a tempókat, a valódi sajátossága viszont a Bethtől tökéletesen idegen negédes hangütés. Az intro és az első verze még nem sejtet sokat ebből, de aztán egyfajta kísérletnek leszünk fültanúi arra, hogyan lehet a régebbi idők popmuzsikáját „anyánk” nyelvezetére átültetni. A refrénben már szinte Céline Dion (!) kísért, amit egyedül a gospeles kórus ellenpontoz, és ezt bizony emészteni kell. Ugyanez a kategória nálam a Thankful, vagy a címéhez illően latinos ritmusú, flamenco gitáros Spanish Lullabies. Félreértés ne essék, még véletlenül sem a pozitív kicsengés zavaró ezekben a nótákban, hanem a vastag zenei cukormáz rajta.

A tendencia a Sugar Shackben tetőzik, ha fogalmazhatok így, mivel korántsem az album csúcspontja ez. A cím akár „sugársegg”-nek is magyarítható, főleg mert csakugyan fenékriszálós ütemű, vegytiszta popdalról beszélünk. Ettől persze még lehetne jó vagy legalább vállalható, ám a refrénre sajnos ellaposodik, s ettől teljesen súlytalanná válik. Különleges színfolt ellenben a Rub Me For Luck, amely annyira közel jár a James Bond filmek főcímdalainak hangzásvilágához, hogy tényleg csak az a bizonyos visszatérő dallam hiányzik belőle. Ami azt illeti, el is tudnám képzelni egy következő 007-történethez, sőt az Adele-féle Skyfallnál például jobban tetszik…

Ha nem tudnám, hogy Beth Hart anyagot hallgatok, vagy ha ez volna az első találkozásom vele, simán azt hihetném, hogy egy újabb, csodálatos hanggal megáldott énekesnőt terelget éppen a kiadója (a menedzserével és a producerével egyetemben) a tömegmédia és a közízlés kiszolgálása felé. Ugyanakkor semmi kényszeredettség nem érződik mindezen, ami megint csak Beth érdeme. Előadásmódját tekintve továbbra is önmagát adja, amit hol egy jellegzetes szóismételgetéssel, hol egy rá jellemző hajlítással vagy ritmizálási csavarral jelez akkor is, amikor épp elbizonytalanodnánk. Ilyet tényleg kizárólag a legnagyobbak tudnak!

És a védjegyszerű Beth-szerzeményekből is kapunk még egy bő adaggal. A Try A Little Harder kedves kikacsintás Janis Joplin felé, a személyes mondanivalójú Sister Dear, a megrendítő Woman Down és a lemezt melankolikus hangulatban záró I Need A Hero pedig eleve a szívbemarkolóan őszinte, érzelmekkel csordultig teli szövege miatt is megemlítendő.

Elképzelésem sincs – nyilván korai is volna még elmélkedni róla –, hogy ez a kísérletezés mennyire fogja meghatározni Beth Hart tevékenységét ezentúl. Egyszeri próbálkozásként mindenesetre abszolút elfogadható a War In My Mind. Ami engem illet, maradnék a hagyományosabb irányt követő munkáinál. Egy koncertjét viszont ki nem hagynám, sőt a hozzánk legközelebb eső prágai állomás dátuma már be is van karcolva itthon a naptárba!..

 35kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1715232566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum