Ahogy közeledik az év vége, úgy fogynak a lemezek is, amikből lehet válogatni. Azért van még a tarsolyunkban pár album, de már erősen vakarom a fejemet, hogy miről fogok írni decemberben. Biztos fog egy-két kisebb underground banda a horgomra akadni, azonban most még itt van a Life Of Agony új lemeze.
Az album címe már elárulja, hogy a zenekar továbbra sem arról fog énekelni, hogy milyen jó kiscicákkal együtt élni. The Sound Of Scars már előrevetíti, hogy továbbra is egy depresszív, lehangoló zenével fogunk találkozni, ami lehúz minket a padlóra. Mondjuk nem is várunk mást el a Mina Caputo által vezetett, idén már harminc éves zenekartól. Fura lenne, ha elkezdenének Clutch hangulatú dalokat írni. Igaz, hogy a zenekar nagyon sokáig nem volt úgymond aktív, de azért az elmúlt három évben, az utolsó két anyagukkal rendesen kiálltak magukért. Ezzel már el is árultam magam… Ugyanis a The Sound Of Scars hű a 2017-ben megjelent A Place Where There's No More Pain albumhoz. Ugyanazt a lendületet, hangulatot és minőséget hozzák tovább. Egyetlen egy nagy különbséggel. A dobok mögött most már nem Sal Abruscato foglal helyett, hanem Veronica Bellino, aki a lehető legjobb választás volt a zenekar számára. Miért?
Veronica egy olyan stílust képvisel a dobolásával, amit ritkán hallani, és nekem nagyon bejön. Na, nem leszek ezután sem hatalmas Life Of Agony fan, de el kell ismerni, hogy a hölgy úgy használja a dobcuccot ahogy azt kevesen (Nem kell félreérteni) Bátran püföli a cinállványokat is, illetve jobban kihasználja a kávákat, mint más, ez pedig nekem marhára bejön. Emiatt minden dal kap egy különleges ízt. Már a Scars című dal legelején ilyennel nyit, így egyértelmű volt, hogy rá fogok főleg összpontosítani. Hiába, mindig az új arcra figyel az ember. Caputo úgyis úgy énekel, ahogy azt elvárjuk tőle. Tökéletes melankólia, dallamok, amik miatt a második – harmadik hallgatás után már te is dúdolod a refréneket. Alan Robert olyan gyönyörűen dolgozik együtt Veronicával, hogy a ritmus szekciót tanítani kell. Tökéletesen kiegészítik egymást. Joey Z pedig az olyan riffekkel, mint a már említett Scars vagy a Black Heart zakatolása, egyből belopja magát a szívünkbe. Meg kell említeni, hogy ebben a dalban a legkirályabb a refrén és nem bírok leszakadni róla. A csorda vokált tökéletesen alkalmazza ebben az esetben a zenekar, amire egy olyan dobtéma van ráépítve, ami egyből beleszi magát a fülembe (Itt nem volt szükség többszöri hallgatásra) De ugyanez igaz a Lay Down-ra is. Nem tehetek róla, de folyamatos Veronica munkáját kell kiemelnem. Annyira eltalálja, hogy hova milyen téma való, hogy ki merem jelenteni, hogy ez az eddigi legjobb LOA lemez. Persze, a Rivers Run Red mániákusok most ütik a billentyűzetbe a fejüket, de na…
A zenekar megérett a legendás státuszra és ehhez az elváráshoz tartják is magukat. Gondolom a Napalm Records is nagyban segíti a munkájukat, hogy ennyire jó lemezeket készítsenek. Az előzővel egyetemeben ennek a két lemeznek feltétlen a polcon lesz a helye a jövőben is. Hiába, meglehet öregedni úgy is, hogy az ember nem csinál szar zenét, hanem folyamatosan fejlődik és egyre jobb lesz. Ezt kellene sokaknak megérteni. Attól, hogy valaki X éve a pályán van, attól nem szabad gagyit kihozni. Tökéletes példa erre ez a zenekar, hogy mennyire magasan tartják a lécet továbbra is. Remélem, hogy jövőre ismért visszatérnek majd hozzánk, hogy újra láthassuk őket.
Béke, Szeretet,Metal
