Dopethrone @ Dürer Kert, 2019.10.26.

Szutyokból épített trón

2019. november 09. - ronnietoad

dt_dope_1.jpg

A Cudi Purci Booking, valami telhetetlen, megalomán kerregéstől vezérelve, hetedhét országra szóló riffbált csapott, kíméletlenül telebaszarintva a szombat esténket. Fogalmam sem volt hogyan készüljek egy mennyiségileg és tartalmilag egyaránt végzetes eseményre, ugyanis eme jeles napon nyolc (igen, 8, azaz VIII ... vosem') agyvelőfröccsentő produkció lépett a Dürer nagytermének színpadára áriázni. 

Az infernó kapui már este hatkor tárultak, és az estélyt a számomra oly rokonszenves BORU nyitotta. Volt szerencsém hozzájuk a Windhand előtt, mikor is hárman tolták ránk a sziklaomlást vokál nélkül. Nem vagyok az instrumentális zene nagy híve, mondhatni rohadtul nincs türelmem a legnagyobb részükhöz, mégis letaglóztak már azon alkalommal, így vokállal kiegészülve pedig kész jobbegyenes dördült az orcámba. A srácok közül egyik sem egy showman, értem ezalatt nem csupán azt, hogy egy büdös szót sem szólnak a közönséghez, hanem inkább azt, hogy konkrétan háttal a nagyérdeműnek, faarccal egymásra pillantva, egyfajta zárt kört alkotva, egymásnak játszanak. Mint már annyiszor elmondtam, kifejezetten azt komálom, ha szórakoztatnak, ám a BORU olyan fenomén, akiktől ezt így nyelem be vidáman, ahogy van. 

Ennél is keményebb feladvány, az UEUM következett. Először azt hittem, hosszú az intro. Aztán rájöttem, hogy ez a zene. Szilágyi Rudolf alkotja élesben a zajokból, zörgésekből összeálló művet, közben Kiss Barnabás bukkant fel pszicho harsonázni, vagy gitárt gerjeszteni. A kivetítőn láva zúdult animálva. Könnyen emészthetőként semmi esetre sem jellemezném az egri kettőst, azonban aki hozzám hasonlóan zenével kel-fekszik, és hányásig be tud sokallni egész időszakokra a sablonoktól, annak bizony üde szellő (a noise is). 

A Wasted Struggle-ra már sokadalom gyűlt össze. Idén új felállásban őrjöng a punk/hardcore formáció, Karsay Máté beállt a bőgő mögé. Láthatóan működik a jelenlegi stádium az új énekessel, összeállt a kép. Kirobbanó energiával gyalultak le minket, ezenfelül kanyarban az új album, melyről két nótát is mutattak. 

dt_grizzly_live.jpg

A sludge&roll valóban kiválóan leírja a Grizzly ténykedését, klasszikusabb tempójú témákat vegyítenek bele a mocsokba. Nekem nagyon egyben van a produkció, stabil zenészek alkotta frankón csengő számok, faszán összerakva. Közel megtelik a terem. Egy dal végeztével az énekes  – Knapp Oszkár  – ráhasalt az egyik monitorládára, majd feltápászkodván röpke beszédbe fogott. “Értékeljétek ezeket a csávókat, mert miattuk van még itthon underground.”  – fejezte ki háláját a Cudi Purci Booking felé. A megindító pillanatot tetőzte, mikor hozzátette ők maguk mennyit köszönhetnek a szervezőknek. 

Az est egyetlen magyar nyelvű dalszövegekkel serénykedő zenekara, az egri Shapat Terror következett, akiket tacskókorom óta nem láttam pódiumon. Az elmúlt években trióvá apadt stoner csapatot gondolom nem kell hosszasan bemutatnom. Jó volt – mit lehet még mondani? Az egyetlen rinyám Velük kapcsolatban, hogy egy évtized alatt két lemezt hoztak ki, azaz összesen hetven percnyi anyagot. De ahogy az a ropogós kannásbor kontra Bock kérdésben teljesen tiszta, itt is a minőség dekkol a mennyiség előtt. 

Mire az experimental noiserock Pozvakowski színre lépett, bevallom őszintén, kezdtem eltelni a végeláthatatlan táncmulatsággal, valamint a tartós élelmiszer-riadócsomag is fogytán volt. A Pozvakowski-jelenség élőben maradéktalan élményt ad, tudniillik analóg projektorral vetítenek archív felvételeket a mögöttük tornyosuló vászonra. Mint általában, ezúttal is szoc képanyag ment túlsúlyban, megteremtve ezzel a Rájuk jellemző hangulatot. Fentebb már említettem törékeny viszonyomat az instrumentális muzsikával, ráadásul mostanra a türelmem ugyancsak beintett, ám még így is el kellett ismernem, hogy színvonalas, ami a színpadon zajlik. Épp ezért sajnáltam a tagokat, amikor egy technikai gikszer miatt baromi hosszú percekre leállt a show. A komák alázatos higgadtsággal tűrték a kialakult helyzetet, majd sodró lendülettel vetették vissza magukat a performanszba, mikor végre helyreállt a hóbelebanc.

dt_poz_live.jpg

A magát “slutch”-nak nevező, hazánkat aktuális európai túrájának alkalmával útba ejtő kanadai Dopethrone idén bővült egy fölöttébb karakteres (ejtsd: libidógyilkos) hölggyel. Korábban Vincent látta el a frontemberi posztot a gitározás mellett, jelen státuszban szintén vinnyog még bele a mikrofonba. Julie-t egyébként láttam (hát, nehéz lenne eltéveszteni, vagy nem felismerni) a nézőtéren mászkálni a korábbi fellépők alatt, egészen az elejétől belenézett az eddigi koncertekbe, amit roppant szimpatikusnak találtam. A pöttöm, soványka kisasszonyt a Dopethrone műsorának első pár percében alig lehetett hallani, de a technikus gyorsan kapcsolt, és adott rá kakaót. A már emlegetett Vincent gitáros üvegből nyakalja a whiskyt, miközben együtt screamelnek Julie-val, aki  – mi sem természetesebb  – lenyújtja a saját poharát az első sorban csápoló egyik arcnak, az visszaadja miután meghúzta. Folyik a pia végig mindenhol, a későbbiekben valaki akkorát bulizik, hogy középről a telikorsó sörét előrerepíti, megint kicsit később Vincent önti (már egy új) üvegből egyenesen az elől állók szájába az égetett szeszt. Mindeközben a porondon tartósan akkora a füst, hogy a dobos totál homályba vész, kénytelenek vagyunk csupán elhinni, hogy ott püföl valahol a gomolyban. Egy pislantásra mintha látnám, ahogy magasba emeli csóri Shawn keresztezve a dobverőket, tán tapsra buzdítandó, csakhogy Ő nem tudhatja, hogy mi egyáltalán nem látjuk virtuóz játékát.

dt_dope_2.jpg

Az alkoholömléstől eltekintve is kikönyököl a magaskultúra, Julie ugyanis nem túl bő szókinccsel operál a felvezetőkben. Minden egyes track előtt szó szerint ezen egyetlen mondatot közli “We have a few more songs. This song is about…” ezt követően “...Shut your fuckin’ mouth!”, vagy “...Destroy everything!” valamint ehhez hasonlatos szellemes tartalmakat foglal össze. Egyszer kilépett ebből a körből, megkérdezvén “You guys wanna fuck shit with us?”. A zene maga hűen követi ezt a nívót: nincs egy gitárszóló, egy ötletes gitárvonulat, se egy kikandikáló groove, taktikás dobütem, mindössze elmosódott, összemaszatolódott csörömpölés. Bármily barátságos a Dopethrone legénysége, mondjuk ki: irtózatos primitív az egész attrakció. A publikum ellenben középen vereti a moshpitet, ugrál, villáz, üvölt. Nem kérdőjelezem meg a buli létjogosultságát, ez egy olyan eset volt, mikor a Dürer küszöbének átlépése előtt, egyszerűen eldobtuk az agyunkat a picsába, mondván, erre a Dopethrone alatt úgysem lesz szükség. Egy igazi gőzkiengedős moslék ömlött szét a nagyteremben, a rezignált fejek kisimultak, a feszkó, mint a fing, elillant. 

Késő éjszaka vette át az emelvényt a Woodstock Barbie – de mi a francnak? A maratoni parádé eltelített minket, a teltház teljesen megcsappant. A félig Grizzly tagokból álló stoner - blues együttes becsületes lelkesedéssel vágott neki a felesleges feladatnak. Karcos, dögös talpalávaló, bizakodunk, hogy kapnak hamarosan észszerű időpontban lehetőséget.

Kifelé menet kerestem az elhajított agyam, nem találtam. 

dt_dope_3.jpg

Fotók: Bands Through The Lens. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7815296720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum