Mindenkinek vannak gyerekkori kedvencei, amik fontosak az élet egy bizonyos szakaszában. Denver Dino, Alf, Tony Hawk és a hozzátartozó deszkás zenék. Ezek a dolgok az idő múlásával vagy elkopnak, vagy veled maradnak, esetleg időszakosan feltűnnek újra és újra. Számomra az utolsó csoportba tartozik a Payable On Death zenekar is. Nem is volt kérdéses, hogy Székesfehérváron megnézzük őket és a haverjaikat.
Az igazat megvallva marhára meglepődtem, hogy ez a csomag nem éri el Budapestet, de sebaj, hiszen Fehérévár annyira nincs mesze. De még jobban meglepett, hogy a szebb napokat is látott nu-metal zenekarok, élükön a keresztény metal úttörőivel teltházat csináltak már jóval a buli előtt. Ha ez 2001-ben történik, akkor egyáltalán nem lepődtem volna meg, de még a kétezres évek első felében sem. Most azonban ez érthetetlen a számomra, nem mintha gond lenne csak fura…. De mindegy is, irány Székesfehérvár. A FEZEN klubbot látásból ismerem, a fesztivál alatt már elmentem előtte párszor, de bent még soha nem voltam. Mivel sikerült későn indulnunk és a kocsi se gondolta úgy, hogy zökkenőmentes utat érdemlünk, így az első zenekart totál lekéstük, de az Alien Ant Farmra is éppen, hogy beestünk. A kocsit lerakva, nagy pofával pulcsiban elindultunk, hogy úgyis pikk-pakk bejutunk. Aha…nem vagyok az a sorban állós típus, de láttam, hogy a végtelenségbe kanyargó sort most nem kerülhetjük ki, így vissza a kabátokért, majd beálltunk harminc percet fagyoskodni a sorba. A remekül szervezet beengedés után (egy jegyszedő a teltházas bulinál) igyekeztünk a keverőpult környékén megtalálni a helyünket, ahonnan végig nézhetjük az Alien Ant Farmot, akik adtak egy bulit, ami éppen, hogy közepes lánggal égett, akárcsak itthon a rossz gázrózsa.
Ha tavaly nem láttam volna a Dürerben őket, akkor azt mondanám, hogy egész király kis bulit csináltak, de ez a koncert a közelében sem volt annak, amit ott nyújtottak. Enervált, megfáradt zenekart láttunk, akik próbálják fenntartani a figyelmemet, de a szuperslágeres setlist ellenére sem tudnak úgy megmozgatni, mint egy éve. Dryden próbálja hergelni a népet, de csak azt tudtam nézni, hogy kezdi el átizzadni szépen lassan az ingét. Mike szokásához hűen egy megbízható pontja volt a zenekarnak, de akkor is hiányzott valami az egészből, hiába nyomatott a dobos totál masszív alapokat. Az anyukának dedikált Attitude már valamennyire mozgatta az embereket, de a hangzás miatt, nem volt az igazi….Amikor a These Days MTV-s háztetős bulis monológgal lett felvezetve, látszott, hogy az emberek többsége azt se tudja szegény srác a mikrofonnal a kezében miről is beszél. Pedig a RATM Sleep Now In The Fire és a Limp Bizkit Nookie-je mellett ez az egyik kedvenc hasonló storyn alapuló klipem. De nincs mit tenni… Az emberek ide nem az Alien Ant Farm miatt jöttek. Ez az egyik, ami miatt sajnálom őket, a másik pedig az, hogy az emberek még mindig csak úgy ismerik őket, mint a Michael Jackson dalt feldolgozó brigádot, pedig vannak jó dalaik, még akkor is, ha ma nem voltak formában. Azért nagyon bízom benne, hogy egy önálló esttel visszajönnek még a Dürerbe, vagy hasonló klubba és bulizhatunk egyet méltósággal.
Az átszerelés következett, amit kemény rockerekhez hűen ásványvíz kortyolgatásával töltöttünk, ekkor már a kordon mellett, mert hát azért a P.O.D.-t mégis közelről akarom látni. 2011-ben volt úgy, hogy jönnek hozzánk és megzúzzák az A38 Hajó deszkáit, azonban be kell látni, hogy már akkor is késő lett volna látni őket. Ez a zenekar a kétezres évek elején alkotott hatalmasat, azóta pedig kisebb nagyobb sikerekkel próbál a felszínen maradni, és életben tartani a nu-metalt. Az már más kérdés, hogy ezt mennyire teszik sikeresen, mert azt el kell ismerni, hogy ebben az örök ISTENCSÁSZÁRKIRÁLYCÁR a Limp Bizkit. Náluk senki se csinálja jobban a múltból élést ebben a műfajban (mondom ezt úgy, hogy imádom a zenekart) De vissza a Payable On Death-hez, a zenekar anno tizenkét évesen ismertem meg, talán voltam már tizenhárom is, és totál levett az egész zene a lábamról. Akkor még csak röhögtünk ezen, hogy keresztény metal, sőt a tegnap estig eléggé sokáig röhögtünk ezen a kifejezésen. Aztán tegnap be bizonyosodott, hogy ez a Sony gyerek ezt komolyan tolja. A zenekar nem volt rest és egyből a pofánkba mászott már a második számnál, a Boom alatt Sony mindenkit megmozgatott, sőt előre jött a kordonhoz, hogy onnan énekeljen velünk (khmmm, mint Fred az Eat You A Live alatt) egyetlen egy probléma volt ezzel a mozzanattal és ezzel a dallal. Már el is sütötték az összes puskaport és innentől kezdve a részünkről csak közepes lángon égett a buli. Ahogy elnézem a korábbi setlisteket nincs igazán változás, szóval egy biztos best of műsort kapunk szinte minden lemezt megidézve.
Ezzel csak az volt a bajom, hogy marha sok középszerű dal is bekerült a setlistbe. Olyan dalokat hagytak ki a srácok, amik sokkal jobbak, mint egy Circles vagy egy közepesen izgalmas Rockin' With the Best. Ha a Criminal Conversations-t hallottam volna lefostam volna még a mögöttem álló bokáit is, de így… Az a baj, hogy az embereknek ez is tökéletesen elég volt. A hangzással különösebben nem volt bajom, minden hallható volt viszonylag normálisan elől is. Na, de ezzel a dobos tuti nem volt így, hiszen vagy a pergősodronya szakadt el, vagy a pergő hangért felelős mikrofon esett le folyamatosan az állványról. És, ha már a dobos srác, akkor meglepő volt, hogy nem Wuv dobolt… Ha jól tudom a lánya most ment férjhez és ezért lépett le a turnéról, de azért jobb lett volna őt látni a dobok mögött. Az ő stílusa engem, mindig a Deftonesos Abe Cunninghamre emlékeztet. Azért annak örültem, hogy Marcost láthatta gitározni, illetve Traa zseniális basszusjátéka totál lenyűgözött. Ellenben Sonyt egy marha nagy ripacsnak tartom. Egyáltalán nem hiteles számomra a csávó, totálisan olyan, mint,aki egy felvett szerepet játszik, csak ezzel az a baj, hogy ez akkor is lejön, ha a színpadon áll. Persze ez nem befolyásolta azt, hogy a Youth Of The Nationnél libabőrösek legyünk és a Will You alatt elmorzsoljunk egy könnycseppet a régi korok emlékére. De akkor is hiányoltam a Goodbye For Now-t vagy a Going in Blindot. Aztán az műsor vége felé érve jött a két kihagyhatatlan tétel még a Satellite és az Alive. Előbbi annyira szarul szólt valamiért, hogy csak a dal végénél jöttem rá, hogy mit is hallok, utóbbi pedig…. Az Alive annyira harmat gyengén szólt élőben, hogy amiért megőrültem anno tiniként az összeomlott bennem. Tompa, lazán játszott, egyszerűen erőtlen volt így. Pedig mekkora dal ez még akkor is, ha nem áll az egész dal csak egy refrénből, amit bármilyen körülmények között lehet énekelni.
Minden a ripacskodás ellenére voltak pillanatok, amikor megmozdultam. Noha a közönség nagy része nosztalgiára vágyó tinikorát elhagyó hölgy volt, akkor is élmény volt. Egy bakancslistás élmény. Úgy vagyok ezzel a koncerttel, mint a héten megnézett Slayer filmmel. Láttam. Ha nem láttam volna, akkor zavarna. Aki pedig most szid a monitor előtt az nyugodjon meg, szívtunk haza felé is a kocsival.
Béke, Szeretet, Metal
A FOTÓKÉRT NAGY PUSZI ERDŐS JÚLIÁNAK!
