Sick Of It All, Comeback Kid @ Dürer Kert, 2019.11.10.

Hardcore főváros vagyunk!

2019. november 12. - Ernő Hellacopter

soia_2019_bp_1.jpg

A koncert délutánján, egyrészt hogy felspannoljam magam, másrészt hogy kicsit képbe helyezzem a kisebbik lányomat, előkerestem régi Sick koncerteket, ahol apa sok időt töltött még stage divingolással vagy mikrofonba énekléssel. Elképesztő energiák uralkodtak, iszonyatosan erős volt a színtér. Hazai bulik közül az A38-as viszi a prímet, azóta sem ért egyik sem a közelébe, de amúgy is Lou Kollerék csapata az, amit életemben a legtöbbször láttam a külföldi előadók közül. Sokat jártak/járnak Európába, volt turné, amit három ízben is láttam. Pontos adat nincs, de a tegnapival együtt ez a szám inkább 20 feletti, mintsem alatti. És még csak nem is a kedvenc zenekaromról beszélek, még hardcore viszonylatban is vannak páran Kollerék előtt, viszont képtelenség nemet mondani arra, amit ezek az arcok élőben nyújtani képesek.

Tegnap azonban a telt ház ellenére is azzal szembesültem, hogy nem sokan maradtunk a régi brigádból, akiket ez még 2019-ben is érdekel. Alig találkoztam ismerősökkel, míg régen az első sorokat csupa barát és haver töltött meg. A kő hácések persze mindig is ferde szemmel néztek a SOIA-ra, inkább a metálosok bandájának titulálták, akárcsak a Madballt, miközben gyökereiben, zeneiségében abszolút New York Hard Core. Ellenpéldaként ott a Bane, ahol a metálos srácok alkottak maradandót a hardcore színtéren. Szóval nehéz eligazodni, de az tény, hogy a régi SOIA közönség rendesen lecserélődött, és néhányan, akik ezen az estén a színpad előtt tevékenykedtek, a sok vidám perc mellé hoztak elég szégyent is, de ezt remélem ma már józan fejjel ők is belátják....

A Cancer Bats sajna kimaradt. Sosem szerettem őket, és van amikor egy banda sorsa már ott eldől, hogy mi a nevük. Náluk is ez volt az elsődleges, a zene csak rátett egy lapáttal, így könnyű szerrel mondtam le róluk.

comeback_kid_bp2019_2.jpg

A Comeback Kid is leginkább a Wake the Dead lemezüknek köszönhetően maradt meg emlékezetemben, és noha párszor láttam őket, (legutóbb az eredeti énekessel közös turnén) mégis a legemlékezetesebb műsort még a Dürer kisteremben láttam, amikor az "új" énekes másik bandájával, a Sights and Soundsszal ejtett ámulatba. ( Akik nem mellékesen decemberben ismét tiszteletüket teszik, igaz, egy roppant felejthető új lemez turnéjával ) Szóval nagy elvárásaim nem voltak, ennek ellenére ellötyögtem a nótákra, a régieket meg kifejezetten élveztem. Az ének és a dob jól szólt, Andrew Neufelden nem múlt semmi, energikusan terelte a történéseket, de a húros szekció szerintem kegyetlen gyenge volt. Pete Koller egyetlen húrja erőteljesebb volt, mint a C.K. teljes legénységéé. Előzenekari funkcióját azért betöltötte, kellő energiát meghagyva a közönségnek, hogy aztán a Sick Of It All színpadra lépésével kiadják mindazt, ami maradt.

comeback_kid_bp2019_1.jpg

Ahhoz képest, hogy 1994 óta milyen szerepet tölt be az életemben a banda, a 2000-es Yours Truly lemez óta egyáltalán nem érdekelnek az új megjelenések. Rutinból megvettem őket, hogy teljes legyen a gyűjtemény, de hallgatni nem nagyon hallgattam őket. Semmit nem találtam rajta, ami képes lenne a klasszikusok nyomába érni, és a tegnapi setlist is azt támasztja alá, hogy ezt a banda is hasonlóan gondolja. Persze volt Take the Night Off meg That Crazy White Boy Shit, de ezek az aktuális lemezek abszolút húzó tételei, és a közönség is jól fogadja őket, azonban amik nélkül nem mehet le egy SOIA buli, azok hála égnek megvoltak. Ratpack, Clobberin Time, Us vs. Them, Busted, My LIfe, Injustice System, Step Down, és az elmaradhatatlan Scratch the Surface is hiánytalanul lement.

soia_2019_bp_3.jpg

Úgy gondolom nagyon tisztességesen válogattak, igazán felemelő volt ezeket a dalokat ennyi év kihagyás után együtt ordítani Louval. Azzal a Louval, akin bátyjával egyetemben, nem fog az idő vas foga. Ugyanazzal az elánnal nyomták le a programot, mint sok évvel ezelőtt, egy percig sem gondoltam, hogy egy olyan bandát látok, akik már csak a nevük jogán üzemelnek. Craig sosem volt egy partiarc, most is morózusan pengette a basszust, de tőle nem is várnék mást. Egyedül a dobok mögött volt egy kis gyengélkedés, de Armandot annyira kedvelem, annyira imádni való figura, hogy ezt a megjegyzést is szégyellem leírni. Az 1 órás műsoridő tökéletes volt, mert ugyan hamar elillant, de pont megmaradt az a hiányérzet, ami sokkal jobb érzés, mint amikor már vége lehetne, de még mindig nyomják. Nyilván ebben már benne van az is, hogy jelenlegi életciklusukban ennyit bírnak, de szerintem ennyi elég is volt.

Hiányoztak nagyon a barátaim, a haverjaim, akikkel éveken át testvériesen osztoztunk az első sorokon, és hiányzott az igazi hardcore hangulat. Hiányoztak a szép ugrások, a megkoreografált mozdulatsorok, a tömeges sing along, Az est toronymagasan legpöpecebb táncosa egy lány volt, aki Madball pólójában, és Sucidal bandanára hajazó fejkendőjében annyira old schoolba' nyomta, hogy öröm volt nézni. Viszont bármi is történt, a Sick Of It All előtt le a kalappal. Ennyi időt nem sokan töltenek a színtéren, és ők ezek közt is kiemelkedően szórakoztatóak voltak. Jöhet a Death Before Dishonor/Terror buli, aztán a Bactrack, a Ceremony a Touch-csal! Hardcore főváros vagyunk!

soia_2019_bp_2.jpg

Fotók: Dürer Kert/Bands Through The Lens. További fotók az estéről ITT találhatóak.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3015301648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum