Swallow The Sun / October Tide / Oceanwake @ Dürer Kert, 2019.11.11.

A legsötétebb órák

2019. november 18. - Árposz

sts_1.jpgNéha minden különösebb ok nélkül is jólesik elmerülni a melankóliában és utat engedni a sötét gondolatoknak és erre a hangulatra a gyász fájdalmából született When A Shadow Is Forced Into The Light címmel idén megjelent albumával turnézó finn Swallow the Sun fellépésénélnél nem is szükséges jobb alapot keresni. Egy szürke novemberi hétfő este az átlagos koncertek számára nem a legjobb időzítés, ám erre az eseményre pont  tökéletes. 

A tragédia után

A zenekar Juha Raivio vezetésével alakult 2000-ben és már a 2003-ban megjelent The Morning Never Came című első lemezzel sikerült egy olyan összeszedett és igényes művet alkotniuk, ami csak nagyon keveseknek sikerül, majd öt nagylemezzel később a sokak által eddigi pályafutásuk csúcsaként említett Songs from the North I, II & III megjelenését követő év tavaszán bekövetkezett a tragédia.

2016 április 18-án betegség következtében elhunyt Juha Raivio élete párja, Aleah Stanbridge. Aleah és Juha életében a zenei és magánélet szorosan összefonódott, így sokáig kérdéses volt, hogy Juha képes lesz-e a folytatásra, vagy egyáltalán a mély depresszióból történő kilábalásra. Végül a gyász megélése adott számára fájdalmas inspirácíót a folytatáshoz, így megszületett az Aleah-val közösen létrehozott a Trees Of Eternity albuma, majd az Amorphis énekes Tomi Joutsennel, valamint a HIM egykori dobosával, Gas Lipstickkel alakult és Aleah szövegein alapuló doom formáció Hallatar lemeze, melynek zenei alapjai a gyász kellős közepén, nagyjából egy hónappal a szeretett társ elvesztése után íródtak. 2018 decemberében a Swallow the sun is jelentkezett egy igen súlyos funeral doom EP-vel a fájdalmasan szép Lumina Aureaval, és annak folytatásával, az idén megjelent új nagylamezzel.

"Az élet túl rövid ahhoz, hogy a felét olyan dolgokkal töltsd, amelyek nem okoznak örömet. Kövesd a szíved, a szenvedélyed és az inspirációid, így eljutsz az igazi feladatodig!" Aleah Stanbridge

Ilyen előzmények ismeretében borítékolható volt, hogy életre szóló koncertélményre számíthat aki ezen a napon a Dürerbe látogat, még akkor is, ha nagy eséllyel fájni fog.

Komor nyitány

A három frisslemezes zenekart felvonultató estét a hedlinerhez hasonlóan szintén finn illetőségű Oceanwake nyitotta akik a Lights Flashing In Mute Scenery című albumukat népszerűsítik ezen a turnén. Röviden összefoglalva a műsort: Soha rosszabb nyitányt! Olykor izgalmas tud lenni, ha egymástól eltérő stílust képviselnek az adott turné fellépői, ám jelen esetben kifejezetten jót tett a főműsorszámhoz hangulatában tökéletesen passzoló zenei megközelítés. 

Meglepő módon az immár évtizedes múltra visszatekintő, idén negyedik lemezét megjelentető Oceanwake ezidáig nem került a látóterembe, pedig határozottan érdemesek a borult hangulatú metalt preferáló hallgatóság figyelmére. 

A már-már progresszív vonalba hajló death / doom műfajban utazó urak legfrissebb albumukon a korábbinál befogadhatóbb irányba fordultak, de így sem kell aggódnunk, hogy visszavettek a súlyból, mindössze változatosan mutatják be, hogy mire is képesek és meg kell hagyni, mindez élőben is rohadt jól működik.  A depresszív zenék esetében gyakran elég vékony határmezsgye választja el a borongós atmoszférát a totális befordulás előidézésétől ám szerencsére az "eret vágnék magamon" feeling elkerült cserébe képesek voltak teljes egészében lekötni a figyelmem és a részletek elemezgetése helyett simán csak magával ragadott a hangulat és ismét bebizonyosodott, hogy a lassú ritmusok mögött is komoly energiák rejtőznek. 

Külön pozitívumként említem, hogy a komplex zenei megoldások nem mennek a hangulat rovására, sőt kifejezetten kedveznek neki. Annyira jól vannak felépítve a dalok, hogy nehéz elveszni a részletekben és az összhatás egyszerűen lenyűgöző. Ahogy ezeket a sorokat leírom egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy új kedvencre leltem.

october_tide.jpg

Még mielőtt túl korán elmerülnénk.

Miért ne férne bele a novemberbe még egy kis október?  És miért is ne férne be két finn banda közé egy majd negyedévszázados múltra visszatekintő svéd doom / death metal brigád? Az October Tide a műfajt az est további fellépőihez képest más irányából közelíti meg, tagadhatatlanul svéd megszólalással, amolyan dallamos death metalba hajló Katatonia hangulatban. A párhuzam nagyon nem véletlen, ugyanis a zenekart 1995-ben két Katatonia tag, a gitáros Fredrik Norrman és az énekes Jonas Renkse alapította és bár a felállás időközben változott az alapízek megmaradtak, főleg, hogy időközben Fredrik testvére Mattias is csatlakozott a csapathoz, akit szintén ismerhetünk a Katatonia soraiból. 

Az October Tide által hozott kontraszt kissé erősnek hatott, ám utólag belegondolva azért nem volt rossz, hogy becsempésztek némi felpörgetést a kétfelvonásos mélybehúzás közé. Bár azt túlzás lenne állítani, hogy elkapott a "jókedv", de azért jólesett nézni és hallgatni Őket. Az énekes Alexander Högbom még némi showmankedésre is vetemedett és mint kiderült nem átvitt értelemben kérdezte, hogy kinek van kedve táncolni vele. Emberünk lazán lemászott a színpadról és keringőbe kezdett egy igen meglepett hölggyel a nézőtéren. 

Bár ezen az estén nem tudott magával ragadni a svédek intenzív és vitathatatlanul profi előadása, nem fakadnék sírva, ha a közeljövőben ismét elcsíphetném Őket, ám most nem miattuk keltem útra...

sts_2.jpg

Mikor az árnyék a fénybe kényszerül.

A Swallow the Sun zenéje korántsem a “könnyed hallgatnivalók” kategóriájába tartozik és Juha gyásza óta mindez halmozottan igaz. A tragédiából táplálkozó isnpiráció, a visszafordíthatatlan veszteség egy olyan szintű hitelességet ad a zenéhez, amit jobb lenne, ha sohasem tapasztalnánk. A turné apropóját adó és egyben a műsor gerincét alkotó  When A Shadow Is Forced Into The Light lemez a végső búcsút leíró 2018 decemberében megjelent lélektépő Lumina Aurea EP, ami egy közel negyedórás doom / ambient tétel (amiről Juha teljesen érthetően úgy nyilatkozott, hogy "ez az a dal amaelyet soha nem akart megírni") folytatása így cseppet sem meglepő, hogy a zenekar színpadra lépésétől az utolsó hang megszólaltatásáig egy körülírhatatlanul szomorú ám mégis felemelően csodálatos aura uralta a termet.

A nyitányként felvezetett újlemezes címadó dal pillanatok alatt láthatatlan falat húzott a pillanatnyi valóság és a külvilág közé, innentől csak a zene és az asztrális mélyrepülés létezett. Minden hang a helyén, minden dallamnak jelentősége van, a fájdalom szinte alakot ölt, a keményebb részeknél a belső feszültség már-már kézzel fogható, ám ezzel együtt jelen van egy ellentmondásosan megnyugtató érzés. A mélypontot számomra a  Cathedral Walls jelentette a maga torokszorító szépségével.

Minden túlzás nélkül egy csodát élhettünk át, amiből a ráadás blokkban előadott személyes kedvenc Emerald Forest and the Blackbird hozott vissza a valóságba, majd a Swallow (Horror, Part 1) dalt követően “legördült a függöny” és sötét gondolatok társaságában várt a hazafelé vezető út a hideg szürke novemberi éjszakában.

A fotók nem a helyszínen készültek és a zenekarok FB oladalairól származnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6015310352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum