Delain, Arkona @ Barba Negra, 2019.11.24.

Királyság

2019. november 29. - viliricsi

_mg_5369.JPG

Abban a pillanatban, ahogy kabátjainkat a ruhatáros hölgyek gondjaira bíztuk, bazi nagy vihar kerekedé, mondom, milyen pechünk van, de hamar rájöttem, hogy fedett helyen vagyunk, és ez csakis az Arkona introja lehet. Bevallom, kicsit tartottam ettől az előadástól. Nem vagyok egy kifejezett folk metal fan, amikor pedig életemben egyszer és először hallottam őket a már nem tudom kinek előzenekaraként, arról nem sok emlékem volt. (Mielőtt valaki félreértené: ebben csupán az eközben eltelt hosszú idő a ludas.)

De ezt a november esti produkciót egyetlen, szép magyar szóval tudnám jellemezni: feelinges! A Masha nevű hölgy, és „medvéi” mocsárparti nincstelenek ruházatában zúzta a színpadot, melynek közepén egy tulok koponya ékeskedett világító szemeivel. Az állvány oldalán egy sámándob lifegett, melyet az énekes (és hörgős) hölgy gyakran meg is szólaltatott.

_mg_5215.JPG

Persze, ettől függetlenül rendelkezett a zenekar dobossal, aki a Delaines Marin de Boer cájgját vette birtokba. Mivel a dobosok mindennél jobban féltik szerelésüket, ez a gesztus a két zenekar közti szoros barátságra utal.
A dob mellett álldogálva Rumcájsz tesója basszusgitárral nyakában egészítette ki a ritmusszekciót, de mozgott helyette is eleget a három előretolt tag. A hosszú szakállas, zordon gitáros viszonylag békésen sétálgatott, de a népi hangszerek (furulya, és egy, a mi kecskedudánknak megfelelő hangszer) megszólaltatásáért felelős emberke szorgos headbangeléssel uszította a tömeget „üzemszünetében”. Ha valakire valamikor ráillik az „energiabomba” szóösszetétel, akkor Masha az. Minden percet átélt a fellépésből, miközben fénysebességgel mozgott a deszkákon, közben énekelt és hörgött, ahogy a nóták megkívánták.

Hogy mit, abból sajnos nem sokat értettünk, pedig mi még belekóstolhattunk a szocialista orosz tanítás utolsó pillanataiba. Ebben nem a hangzás volt a hibás, mert az gyönyörű volt, hanem az, hogy leginkább a kolhoz parasztok mindennapjairól tanultunk, de sajnos erről egy Arkona nóta sem szólt.
Ehelyett idelent hamar kialakult a pogó-kör, amelyet nem rendeltetésszerűen használtak, hanem metal-koncerten ritkán látható módon szabályos körtáncot lejtettek benne a legbeindultabb rajongók. Az egy óra műsoridő leteltével elmondhatjuk: ezúttal nem örültünk, hogy kivonultak az oroszok.

_mg_5189.JPG

Viszont a Delain intronak nagyon örültünk, hiszen végülis őmiattuk jöttünk. Nem túl hatásos bevonuló zenéről beszélünk, de ez sem volt gond, hiszen elnyomta hamar az üdvrivalgás, amikor a dobos és Martij Westerholt alapító billentyűs színpadra érkezett. Azután a húrosok is beperdültek szinte egyszerre a színpad előterére, és belecsaptak az éppen tíz esztendős April Rain lemez egyik slágerébe (Invidia). Charlotte érkezését még az eddigieknél is hangosabb ováció fogadta. Nem csak ezért, de a teltház miatt is elmondhatjuk: mi, magyar rajongók most sem vallottunk szégyent!

Másodjára egy magyar vonatkozású tétel érkezett, hiszen az April Rain lemez címadójának animációs klipjében jól felismerhető a Lánchíd és általában Budapest mintázata (a zenekar sem csinált belőle titkot). Maradjunk még témánál. Megszokott, hogy a kevésbé elszállt sztárok betanulnak egy-két szót magyarul (köszönöm, sziasztok, kibaszott meleg van, stb.), de Charlotte ezen az estén egy magyar nyelvtanfolyam komplett első órájával örvendeztetett minket, egész jó kiejtéssel. Pl.: köszönöm Budapest, sziasztok, hogy vagytok, szeretlek titeket!

_mg_5461.JPG

Miután a tavaszi esővel felforrósították a hangulatot, rátérhettek a legutóbbi, 2016-os teljes album dalaira: Glory and the Scum,Suckerpunch, Hurricane következtek szép sorban, közéjük iktatva egy-egy régebbi sikerrel. Az ezév eleji Hunter’s Moon EP négy új dala közül a Masters of Destiny került kiválasztásra. Újdonságként hatott a nem annyira ide illő című Let’s Dance, amelyhez Charlotte „komoly” segítséget kért az egybegyűltektől: a refrén backing vokáljába be kellett üvöltenünk a dance szót, majd a végén megdicsért minket, hogy csodálatos énekesek vagyunk.

Következtek szép sorban a megszokott és nem megszokott show-elemek. Elsőként konfetti-eső zúdult a nézőtérre – szerencsére bajt nem okozva, tudniillik ezzel kapcsolatos a rocktörténelem talán legfurcsább balesete: uszkve négy éve Birminghamben az egyik kilövőágyú legrosszabb helyen találta el a hosszú nevű basszusgitárost, Otto Schimmelpenninck van der Oijet , aki emiatt kórházi kezelésre kényszerült.

Ezúttal csupán az óriási lufik (inkább labdák) miatt keletkezett némi káosz, amikor de Boer dobos valamelyik dal végén focitudásáról próbált számot adni, és ezt Charlotte szép világító mikrofonállványa bánta. Egyszóval házibuli hangulat uralkodott el színpadon és nézőtéren egyaránt. Mivel igazi házibuli nincs a női nem nélkül, itt volt Charlotte, aki „forró” naciját mindössze egy függönyvastagságú szoknyafélével fedte. Szerencsére a jó ízlés határait messze nem lépte át, mivel egy rockkoncertnek nem is erről kell szólnia. Az a kevés nyálcsorgatás a férfirajongók felől pedig belefér, mint ahogy a Bon Jovira sem csupán a mély zenei mondanivaló miatt jár annyi hölgy.

_mg_5388.JPG

Remélem, nem sértő, ha ezt így írom: Merel Bechtold kisasszony viszont más szempontból hiányzott. Ha az Arkona energiabombája Masha, akkor a Delainé ez a madárcsontozatú gitároslány volt. De hát ő úgy döntött: otthagyja a Stephen King mesebeli királyságról elnevezett zenekart, és szerencsére a többiek megoldják nélküle is a színpadi feladatokat. Miközben a háttérben a lemezborítók némileg animált változatai világítottak a kivetítőről.
A dallista is elkezdett egyre inkább idomulni a buli-atmoszférához: Not Enough, Don’t Let Go, majd kellemes meglepetésre előkerült a kezdeti idők The Gatheringje. A (házi)bulit a zenekar legnagyobb slágere, a We are the Others zárta, miután szerencsére elmaradt a kivonulunk-bevonulunk színjáték, és csak annyit kérdezett Wessels kisasszony, „akarunk-e többet”? Ekkor végre pihenhetett egy kicsit, hiszen a dal jelentős részét a nép énekelte bele a felénk tartott mikrofonba.

_mg_5562.JPG

Rockerként ritkán írok le ilyesmit, de nekem ezúttal úgy tűnt, hogy a populárisabb vonal jobban fekszik a Delainnek, mint a Nightwish-féle emocionálisabb, misztikummal itatott stílus. Szerencsére ezt az irányt erősíti az ősbemutatós Let’s Dance is, még ha táncolni (szerencsére) nem is kell, nem is lehet rá. Végére hagytam az egyetlen negatívumot, a hangzást, amely az Arkona kristálytiszta megszólalása után némileg csalódást okozhatott. Hol a billentyű volt lekeverve, hol a ritmusszekció szorult az indokoltnál is jobban háttérbe. Szerencsére annyira sosem, hogy az tönkre vágta volna a buli aktuális részét.

Összegezve megállapíthatjuk: elmúltak azok az idők, hogy a Delainra – Westerholt billentyűs révén – valamiféle Within Temptation oldalágként tekinthessünk. Mára már gyökeret eresztett a hajdani bátortalan hajtás a szimfonikus metálnak (is) nevezett zenei műfaj fekete talaján, és ezen a ponton zárom beszámolómat, mielőtt még több ehhez hasonló, fárasztó metafora eszembe jutna.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1515329222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum