Ghost | All Them Witches | Tribulation @ Papp László Budapest Sportaréna, 2019.12.03.

Budapesti fekete mise

2019. december 04. - bönin

0ghost2019_19_eredmeny.jpg

A Ghost nem hogy egyre népszerűbb, de napjaink legújabb arénarock (egyre kevésbé metal) zenekara. A klub bulik mélyéről induló anonim, csuklyás formáció 2010-ben még csak retrós heavy és doom körökben volt elterjedt. Azóta a Metallicával turnéztak, az Iron Maidennek nyitottak és 2019-re már önálló aréna turnén tartják fekete rock miséiket Amerikában és Európában egyaránt. A Tobias Forge által (ex-Repugnant, ex-Magna Carta Cartel, ex-Subvision) vezetett zenekar már nem burkolódzik a névtelenség álarca mögé, bár jelmezeik, maszkjaik és a vendégzenészek kilétének homálya igen csak a banda sajátossága lett. A The Ultimate Tour Named Death keretei között mi is felkerültünk a Ghost szeánszlistájára, hogy fagypont alatt megcsodáljuk mire képes a Grammy-díjas formáció. Vajon képesek annyira elvarázsolni, mint amekkora a hírnevük? Egyenesen arányos a hype az általuk nyújtott koncert élménnyel? Hagyjuk a matekot, nem a rockszakmába való. 

Először essünk neki a nyitóbandáknak: Tribulation és All Them Witches. Az egyik igen közel áll a szívemhez, a másikról életemben nem halottam. Tobias jó barátja a Tribulationnek, régi bandájában a Repugnantban együtt zenélt a csapat gitárosával, így nem véletlen a választás. Ráadásul a svéd srácok zenéje egyre inkább a sötét prog rock felé kacsingat, amiben félig meddig a Ghost is utazik. Első lemezükön még brutális és dohos death metalt játszottak, majd egyre távolodtak a gyökerektől és a negyedik lemezükön, a Down Below-n már a gothic és black metal van egy jó nagy adag prog rockkal keresztezve, mindez egy sajátos okkult köntösben. Értetlenül álltam a zenekarok sorrendje és az időbeosztás előtt. Homály fedte, hogy a Tribulation vagy az All Them Witches, pedig marhára nem mindegy. 

0tribulation2019_04_eredmeny.jpg

Révén, hogy Tribulation fanatikus vagyok, pechem volt. Mire beértünk már lenyomtak három nótát a svédek. A maradék szerencsére kárpótolt, így a végén fél órán át magamba szippanthattam az erdélyi atmoszférával megdobott a black ’n’ rollt. A csuklyába burkolózó Jonathan Hultén a megszokott módon egy percig nem bírt helyben maradni. Kicsavarodva nyúzta a sikoltó gitárját, megspékelve egy-két balerina szökdeléssel. A szűk időben főleg legújabb lemezükről játszottak (The World, Nightbound – amiről lecsúsztam), de felcsendült az egyik kedvencem a The Motherhood Of God is. A Strange Gateways Beckonnal zártak. 

Lézengés után beálltam, hogy megsasoljam az All Them Witchest, akikről sok jót nem hallottam. „Három srác, akik megpróbálnak Black Sabbathot játszani” – hogy cimborámat idézzem, aki már Prágában lecsapott a turnéra. Hát nem lőtt nagyon félre, mert a tennessee-i fiúk nem igazán nyűgöztek le. Hogy ne legyek annyira negatív, maradjunk annyiban, hogy számomra nem egy élőben hallgatandó zenekar, otthon egy jó fülessel adnám az ilyesmi stoner rockot, de ez most nem talált be. Főleg nem a Tribulation után és nem ezen a turnén. Pszichedelikus, desert pop rock – esetleg máskor. Lapozzunk. 

0allthemwitches2019_03_eredmeny.jpg

A Ghost már három pápát felfalt és most Cardinal Copia hajtja az ördög szekerét. Négy frontember imázs, négy nagylemez. Így megy ez. Jövőre pedig számíthatunk újabb albumra és a hozzá járó körítésre. Ha őszinték akarunk lenni, ezért tartanak itt ahol – körítés, de óriási profizmussal. Tobias kiváló zenész, aki kiváló zenészekkel dolgozik és egy irtózatosan komoly marketing/promo csapat van a háta mögött. Amit felépített nem semmi, még ha ez régi barátok és zenekartársak elvesztésébe is került. De ez egy másik story. A tegnapi story viszont húzós volt. Az az érzésem Magyarországra még nem jutott el annyira a csapat aréna rock státusza. Amerikában, vagy a németeknél valószínűleg nem kellett volna lezárni a Papp Laci háromnegyedét. Nálunk igen. Bármekkora a Ghost hype-ja, úgy látszik hozzánk még nem teljes egészében jutott el a varázs (vagy a PR). Sebaj, ettől függetlenül óriási show volt, a kedd estéből pedig – még ha csak pár órára is – pénteket varázsolt a zenekar. De nézzük a műsort! 

0ghost2019_21_eredmeny.jpg

A koncert előtt 20 perces Mária rádió adás, aztán a placc elsötétedett. Tavalyi Prequelle lemez gyerekkántálós intrója, majd Rats. Ennél hatásosabb és naprakészebb belépője nem is lehetne a Ghostnak. Negatívum, hogy a Cardinal mikrofonja trágyán volt kihangosítva és a torzulás miatt messze volt a lemez minőségtől Tobias hangja, amit egyébként tud hozni az élő bulik alatt. A dolog javult, bár teljesen nem orvosolták a hibát,  de engedjük el a dolgot. Elég erős helyet kapott a ’15-ös Meliora lemezük, mert két szám híján az egész album elhangzott. Óriási kedvenceim, az Absolution és a From Pinnance To The Pit (a banda legjobb bassz témája!) rendesen odakentek, az utóbbi a már buli elején elhangzott (Rats után), így már a show elején sikoltozó gruppivá transzformálódtam. Zúzott egyet a Faith, majd megemlékeztünk a kábítószeres cigibe töltendő növényről a Mary On A Cross-on. Cardinal Copia hozta az utánozhatatlan stílusát, ami sokszor egy pajkos Robert De Nero és Filthy Frank abszurd kereszteződésére emlékeztet. Az este alatt pedig minimum négyszer váltott jelmezt: vörös kardinális ruha, full fehér olaszos gigolo frakk maffiózó kalappal, fekete denevér köpeny és még sorolhatnám. Sokszor inkább egy színházban éreztem magam, de jó volt az egyensúly. Két szám között szórakozott egymással a két gitáros Ghoul is, az egyik leszólózta a másikat, mire az válaszul lepengette a „Tavaszi szél vizet áraszt” fő melódiáját. Cirkuszt a népnek!

0ghost2019_53_eredmeny.jpg

A Devil Church átvezető orgonajátéka utána pedig egy jó Cirice következett, majd az új lemezről a legzseniálisabb, leghangulatosabb szerzemény, az instrumentális Miasma dördült fel. Sajnos már előre lelőttem magamnak a poént pár koncertfelvétel lecsekkolásával, hiszen a dal szaxofon szólója alatt mindig megjelenik az öreg Papa Nihil, hogy lenyomja a mutatványát. Ez most sem volt máshogy… A szekások által támogatott vén, rozoga szaximester óriásit fújt, aztán majdnem leborult a lépcsőn. Az egyik legnagyobb pillanat a koncert alatt. Viszont csak ezután következett az est csúcspontja számomra. 

Miután letámogatták Papa Nihilt felcsendült a Ghuleh / Zombie Queen, ami az Infestissumam megjelenése óta a kedvenc Ghost számom. A felvezető után óriási bugi szippant be, amiről mindig a Ponyvaregény éttermes táncjelenete ugrik, ahogy Mia Wallace és Vincent Vega ropják a rocky-t. Nehéz eldöntenem, hogy a Ghost első vagy második lemeze az aranyérmes nálam, de a végén az Infestissumam győzedelmeskedik - példul a Year Zero miatt, ami tegnap is óriási kántálás volt. Vörös színpadkép és füst, tényleg jött az antikrisztus. Persze óriási lemez az Opus Eponymous is, amiről zsebre rakhattam két dalt: Ritual (szintén kedvenc) és a Satan’s Prayer, ami alatt kiderült, hogy a magyar közönség nem igazán ismeri a régi dalszövegeket. 

0ghost2019_07_eredmeny.jpg

A lágy, csajozós, simulós He Is ballada után egy súlyos szerzeménnyel próbálta balanszba rakni a kedélyeket a kardinális. „This song is so heavy, it will tickle your assess! (A következő dal, olyan kemény, hogy megcsiklandozza a seggetek!)” stand up után telibekapam a Mummy Dust-ot és bizony a súlyos riffek beledöngöltek az arána gumipadlójába. A nóta végén aranykonfettit lőttek a levegőbe, hogy a fanatikusok a nagy kiabálás közben letüdőzzenek párat. A buli a végéhez közeledett, de búcsúcsók nélkül nem lép le a zenekar. A pár hónapja megjelent új EP-ről, a Seven Inches Of Satanic Panicról már lement egy nóta, de a búcsúcsókhoz csak a Kiss The Go-Goat passzintható. A 60/70-es évek pszichedelikus rockját idéző dal, óriási slágerként hatott tegnap is, ahogy láttam mindenki táncra perdült.

Nem igazán volt idő levenni a bugicipellőket, mert zárásként a Dance Macabre csendült fel, hogy feltegye az i-re a pontot. A zenekar talán legretrósab rock ’n’ roll eresztése, ami élőben is óriási bugi volt, már már egy rockabilly buliban éreztem magam – pár meg is pörgették a neonfényben és az újabb konfettizuhatagban a barátnőjüket, de ezt még gyakorolni kell (köztük nekem is). Már elhittem, hogy leteszik a szellemek a hangszereiket, de ráadásnak kalapácsütésként ért a Square Hammer. Óriási üdvrivalgással fogadtam, hiszen ez is hatalmas kedvenc, majd egy utolsót tomboltam rá abban a tudatban, hogy valóban péntek van… A kardinális megígérte, hogy többször jönnek látogatóba, majd nagykaliberű búcsúzkodás következett egy rakat pengető dobálás, mély meghajlások és nagy integetések közepette. A varázslat hatásos volt, a Ghost zenéje és Tobias Forge karizmatikus színészkedése tényleg kiragadott a szürke hétköznapokból és pár órára csak az járt a fejemben, hogy milyen fasza is a rock ’n’ roll. Amen! (nemA!)

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1815337724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum