Sonata Arctica, Temple Balls, Edge of Paradise @ Barba Negra, 2019.11.25.

Telihold Budapest felett

2019. december 05. - viliricsi

_mg_5741.JPG

A finn Sonata Arctica azon zenekarok csoportját gyarapítja, akik első lemezükkel (jelen esetünkben a '99. 9.hó 9-én megjelent Eclipticaról van szó) durrantották a legnagyobbat (nem félremagyarázandó!), majd a rögtön magasra helyezett lécet próbálják azóta is megugrani több-kevesebb sikerrel.

Legutóbb éppen ennek az Eclipticanak tizenöt éves jubileumát ünnepelték velünk itt Budapesten. Akkor négy, egyéb korszakból vett sláger mellett a teljes albumot lejátszották bónusz track-estűl, mindenestül. Most viszont friss dalaikat jöttek bemutatni, melyek a finnül Talviyö, angolul Winter night című albumukon kaptak helyet.

Ahány kritikát olvashattunk a lemezről, annyi féle megközelítést láthattunk. Volt, aki lándzsát tört mellette, más pedig ugyanezt a lándzsát belédöfte. Kétségtelen, hogy a Talviyö nem Ecliptica II, de az is, hogy nem könnyen engedi közel magához a hallgatót, de mivel ez nem lemezkritika, most inkább arról, hogy hogyan működtek élőben ezek a „téli éjszakás" dalok.

Mielőtt ezt megtudtuk, végig kellett rágnunk magunkat a két támogatott zenekaron. Illetve dehogyis kellett, önként vállalt dolog ez, hátha felfedezhetjük a jövő sztárjait. Volt már rá példa, de arra is, hogy egyszerűen csak jól szórakoztunk. Eddigi tapasztalataim alapján nem értem meg azokat, akik bojkottálják a vendégbandákat.

Szerencsére sokan várták az estét beindító Temple Ballst. Gondolom, többen lecsekkolták a YouTube-on a bandát, mert sokan lepték el egy kellemes félóra reményében a színpad előtti teret. A kellemes fél óra elég kellemetlenül indult, hiszen az első dalból csupán dobot meg éneket hallottunk. Később sem hatódhattunk meg a hangzást illetően. A stúdiófelvételek mélyebb tónussal, vastagabban, nagyobb döggel meneteltek, egyfajta southern hangulattal behintve a produktumot.

Így viszont akár akartuk, akár nem, a Bon Jovi névvel társította elménk ezt a fajta muzsikálást. A srácok megjelenése („pufi" hajzat pl.), mozgása, szereplése nyolcvanas évekből idetévedt időutasokat sejtetett, noha azokban az időkben – ahogy mondani szokták – pajzán gondolat se voltak. A másik döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy honfitársaik az est fénypontjainak. A finnek részéről nem éppen ezt a kaliforniai hangulatú, napfényes örömzenét szoktuk meg. Ugyanis ez volt az a javából. Minden eljátszott (mind saját) dal nemes értelemben vett sláger volt. Amikor már bonjovibbnak tűntek a Bon Jovinál, gyorsan előrukkoltak egy-egy málházósabb tétellel. Egy jó szimatú menedzser szagolhatta ki ezt a piaci rést: a retro iránti igényt, de nem a halálra unt dalok irántit. Gyanús, hogy hallani fogunk még a Temple Ballsról.

A másik, ténylegesen kaliforniai vendégzenekarról, az Edge of Paradise-ról viszont nem tudok ennyit írogatni. Pozitívumuk, hogy ők viszont jobbnak tűntek élőben, mint youtube-ról. Vicces volt, hogy ők pedig egyfajta „eurázsiai" hangzásvilágot képviselték, időnként a Nightwish vonalat, időnként pedig valamiféle keleties-doomos hangzást meglovagolva. A dalok elejéről viszont nem maradtak le az „enyhén” metallicás riffek, csak hogy ne feledjük, honnan való a zenekar. A szép, vörös énekeslánynak a program végére igencsak megfáradt a hangja.

_mg_5678.JPG

A színpad átrendezésekor nem kis ováció fogadta a Sonata Arctica logós háttérvászon felhúzását, pedig a kezdéssel kivárták a fb-eseményben meghirdetett 21:35-ös kezdést. Természetesen még nagyobb üdvrivalgás fogadta a kissé hosszúra nyúlt filmzenés intrót, majd a színpadra érkező zenészeket. Az új lemez anno kedvcsináló dalával az A Little Less Understandinggel indult a tényleges show. Jómagam reménykedtem, hogy az igazán karakteres nótákat a lemezre tartogatják, részben igaza lett e reménynek, de meg kell hagyni, hogy élőben egész emészthető volt ez az előétel. Ha már a gyomros hasonlatoknál tartunk, ez is bizonyította, hogy a rögzített, és az igazán jól előadott élő zene között annyi a különbség, mint a gazdaságos halászlé konzerv és a Bajai Halászcsárdában elfogyasztott ugyanolyan elnevezésű műremek között.

Ezek után sem sokat léptünk vissza, mindössze egy albumot, s erről a The Ninth Hourról szólt a Closer to an Animal. Majd visszarepített minket a forgószél (Whirlwind) az aktuális dalgyűjteményhez, mintegy prognosztizálva, hogy mire számíthatunk a hangverseny további részében. Leginkább az új éra dalaira, melyeket itt és most megszavazott a közönség. Nem is csoda, hiszen sokkal jobban hasítottak a lélekkel megtelt dalok, mint stúdió-változatuk.

_mg_5911.JPG

Erre a csodálatos dübörgésre még rátett egy lapátnyi jóval a hegyi patak tisztaságú hangzás, amely bizony kijárt nekünk, akik a legutóbbi (évfordulós) fellépést ilyen szempontból megszenvedtük. Mert ott nem csak az volt a baj hogy Tony Kakko hangja elment, azt megoldották egy kis segítséggel, sőt, respect, hogy az énekes ilyen betegen végignyomta a bulit.

És ha már a zenekar működtető szíve szóba került...Tony, azon kívül, hogy tökéletesen énekelt, teljesítménye színészileg is értékelendő. Valósággal eljátszotta a dalokat. Még a Napot is lehozta nekünk az égről, vagy csak elpantomimozta. A dalok között hosszasan mesélt hazájáról, ők igazán, vállaltan egy finn zenekar, azzal a „finn hangzásvilággal", amit a Nightwish ültetett a köztudatba. Az igaz, hogy Tony, ha megjelenik a színpadon, menthetetlenül magára von minden figyelmet, de azért a többieknek is adott teret, becsületesen bemutatta őket, illetve szólózhattak egy keveset nélküle. Örültem volna ennek ürügyén a Ismo’s Got Good Reactorsnak, a Talviyö instrumentális tételének, mely számomra az új album legsikerültebb darabja.

_mg_5636.JPG

Ami jelentősebb probléma, hogy a setlistből olyan dalok maradtak ki, mint a White Pearl, Black Ocean, vagy a Don't Say a Word. Nem mondom, hogy az új dalok rovására kellett volna beilleszteni őket, de mondjuk a „közönség melyik felé tudja hangosabban üvölteni, hogy Vodka" típusú elmésség helyére befért volna a két kihagyott kihagyhatatlan dal.

A végén a nosztalgiablokk valamelyest kárpótolt minket. A Silence-es Tallulah kapta az est talán legnagyobb ovációját, majd a melankóliát ugyanezen (második) lemez Black Sheepjével ellenpontozták. A rendes játékidőt az elsőalbumos Full Moon zárta – ezt már nem merték kihagyni. Ki is tört volna a botrány, de az érthető, hogy az Eclipticaról csak ezt pótolták le, hiszen ez a korong nemrég oda-vissza meg lett turnéztatva. De – az egyéni szoc problémákon túl – állnak iménti fenntartásaim.

_mg_5654.JPG

Ügyesen taktikáztak a sarkköriek, mivel a Full Moon egyrészt alkalmat adott egy kis közönségénekeltetésre, másrészt egy ilyen fejbekólintó befejezés után borítékolható a visszataps. Sonata koncerten amúgy is sok a komédiázás, tehát belefért a levonulunk-visszajövünk cécó.

A ráadás első dala egy Ari Koivunen feldolgozás volt Losing My Insanity, amit láthatólag Tony nagyon élvezett; pattogott, mint egy tinédzser. A dalfolyamot végleg a közelmúlt egyik gyöngyszeme, a Life zárta le, hogy azután némi hiányérzettel, de végeredményben boldogan távozzunk e tartalmas estét követően a Barba Negra klubot magában foglaló, hajdani ipartelepről.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3515338932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum