Német-svájci egyezményes kézjel: Így csináld három ujjal!

Interjú Chris Limburg gitárossal, Mitch Michel énekessel és Andy Eugster dobossal, a Vice tagjaival

2019. december 10. - magnetic star

vice_band.jpg

A német Vice a masszív 1980-as évek végi hard rock vonulat képviselőjeként vált ismertté, sikereik azonban nem bizonyultak tartósnak. A csapat egyik vezéregyénisége, Chris Limburg gitáros néhány éve újjáalakította egykori bandáját, méghozzá a svájci Vanadine tagjaival. Láthatóan az sem riasztotta el, hogy szinte a nulláról kellett újrakezdenie mindent a régi néven. A folyamatos építkezés eredményeként a – Chris saját bevallása szerint "happy metal'-t játszó – Vice idén a Hardline európai turnépartnere lett, és a túra keretein belül ma este Budapestre is eljut. Az alábbi beszélgetésre még Pozsonyban került sor röviddel az ottani buli előtt, a kényelmes és otthonos zenekari turnébuszban…

E pillanatban még nem volt tisztázott, jöttök-e majd Budapestre is a Hardline-nal…

Chris: Két ajánlatunk volt. Leköthettünk volna egy koncertet Ausztriában is, de mi a budapesti fellépés mellett döntöttünk. Csak az egyikre van lehetőségünk, mert a többi srác dolgozik a zenekar mellett, és már így is jó ideje úton vagyunk. Szóval a ti országotok is sorra kerül, készüljetek!

Arra kérnélek, vezess be a Vice történetébe. A 80-as évek második felében alakult a banda, és két lemeze is megjelent abban az időben, ha jól emlékszem.

Chris: Pontosan így volt. Az első album 1989-ben jött ki, ami igen hamar történt, mert a BMG szerződtetett le bennünket. Én müncheni születésű vagyok, és az akkori basszusgitárosunk is Münchenben élt, a többiek viszont stuttgartiak voltak. Az első három-négy hónapban ott próbáltunk, miközben koncertezgettünk is a városban. Lehet, hogy öt hónap is volt az, ma legalábbis annyinak tűnik, de az sem kizárt, hogy tovább is tartott az az időszak… Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy Münchenbe tesszük át a székhelyünket, és rögtön az ölünkbe is hullott egy igen komoly nagykiadós szerződés a BMG Ariola jóvoltából. Akkoriban ők számítottak az egyik vezető cégnek, és rendkívül gyorsan eljuttatták a hírünket mindenhová. A lemez egyből felkerült a listákra, sőt az MTV adásába is bejutott, szóval a kiadó emberei igazán kitettek magukért. Vagy száz ember dolgozhatott értünk, és tényleg inuk szakadtáig gürcöltek. Azok az idők persze már elmúltak, mint tudjuk. Ma egy lemezcégnél ez megy: „Hát, izé, ha valakinek lesz ideje rá, akkor esetleg majd foglalkozik vele…” Én viszont ma is élvezem, hogy ezt csinálom. Nekem ez a sorsom, zenész vagyok. Hosszú ideig a Bonfire tagja is voltam, hat vagy hét éve szálltam ki onnan. Utána határoztam el, hogy újjáalakítom a Vice-t.

Hogyan alakult a pályátok a második album (Second Excess) idején?

Chris: Van egy rövid epizódja a banda történetének, amelybe nem mennék bele részletesebben, de az első lemez után sajnos meghalt az akkor énekesünk. A szerződésünk miatt azonban muszáj volt leszállítanunk a második albumot. Nem akartuk, de megcsináltuk az új énekessel. A csapatszellem viszont már nem volt a régi, annyira sokkolt minket, hogy valakit ilyen fiatalon elragad egy hülye betegség. Mondhatni, már akkor tudtuk, hogy egy darabig nem lesz folytatás. 1994-ben visszatértünk, mert meghívást kaptunk Amerikából, és az egyik legmenőbb ottani stúdióban dolgozhattunk, de akkor Wet Paint néven működtünk. Az egészből egy nagy pofára esés lett. A BMG Ariolával kötött szerződésünket a második album kiadása után elveszítettük, az új cég pedig semmit nem tett az ügy érdekében. Hát, ennyit a múltról. Nagy boldogság számunkra, hogy visszatértünk, és úgy tűnik, az emberek is örülnek ennek.

Ralf Scheepers, példának okáért, szintén Stuttgart térségéből származik, mégis tagja volt a Gamma Raynek a kezdeti időkben, holott Kai Hansen hamburgi. Ilyen körülmények között mennyire volt nehéz abban a korban zenekart működtetni Németországban?

Chris: Mi hamar eldöntöttük, hogy áttelepszünk Stuttgartból Münchenbe, mert tisztában voltunk azzal, hogy valami készülőben van, és baromi hamar nyélbe is ütöttük a nagykiadós szerződést, szóval nem volt az egy komoly áldozat. Sőt, azonnal pénzhez is jutottunk, hiszen akkoriban a lemezcég állt mindent. A többiek számára nem jelentett gondot az azonnali költözés, meg is szerették Münchent. Pedig vannak különbségek a két város között, eleve földrajzilag is. Két-három órás távolságról beszélünk, és tőlünk háromnegyed órányira máris megtalálható az egyik legkiterjedtebb síparadicsom. München vonzásköre gyönyörű és tiszta, az életszínvonal magasabb is Stuttgarthoz képest. Most persze müncheniként reklámozom a városomat, miközben egy tősgyökeres stuttgarti, aki ott élte le az egész eddigi életét, nyilván úgyis Stuttgartra szavazna. Szóval lehet, hogy a lokálpatrióta szól belőlem…

vice02.jpg

És a svájci srácok esetében mennyire ment könnyen a váltás? Egyáltalán hogyan állt össze a mostani csapat?

Mitch: Éppen turnén voltunk a Vanadine-nal. Akkor szólt Chris, hogy szeretné újraindítani a Vice-t, és engem képzelt el énekesnek. Egyből igent mondtam neki. Megírtunk néhány számot, csiszolgattuk ezeket, és a végeredmény mindkettőnknek abszolút bejött. Ennyi a sztori.

Andy: Mindez tizennégy éve történt, amikor a Bonfire előzenekaraként túráztunk. Chris volt az első Vanadine album producere, és ez is elősegítette a folyamatot.

Chris, te a Bonfire-idők előtt is folytattad a zenélést, vagy a „civil” életben próbáltál boldogulni?

Chris: Mindig is zenéltem. Amikor elkezdtem, annyira rákattantam, hogy muszáj volt állandóan ezt csinálnom. Tizenkét éves korom óta gitározom, és három nap alatt véresre nyüstöltem az ujjaimat az első hangszeremen, de máris belöktem apámnak, hogy zenész leszek. Erre ő: „Mi van? Mit csinálhattam rosszul?” Ő ugyanis nagyvállalatot vezetett, és azt akarta, hogy később én vegyem át tőle a céget. Én persze nem így képzeltem el a jövőmet. Egy ideig azért ő is megértette, mit akarok, mert gyorsan jött a siker. Igazából a Vice volt az első komoly zenekarom. Később, amikor a Vice leállt, a 90-es évek közepén Lictoc Music néven létrehoztam a saját vállalkozásomat. Azóta saját lemezcégem, kiadóvállalatom lett, meg két stúdióm. Próbálom fenntartani magam, ami sikerül is, de irdatlan sok meló árán. Mindennel kell foglalkoznom, és mindent én magam végzek. Nincs társam a cégben, úgyhogy nekem kell kitalálnom, mibe fogjak bele, hogy némi pénz álljon a házhoz. Hangoskönyveket, reklámfilmeket készítek, dalszerzőként gyakran bedolgozok a TV-nek is, szóval működik a dolog.

Hogyan csatlakoztál a Bonfire-hez, és miért hagytad ott végül őket?

Chris: A srácok kerestek meg a stúdiómban azzal, hogy én lehetnék a Double X albumuk producere. Merthogy producerként is dolgozom. Elvállaltam a munkát. Mint mondtam, mindennel foglalkozom, így próbálok fennmaradni (nevet). Korábbról persze már ismertük egymást. Ha jól emlékszem, 1990-ben nyomtuk az első nagy turnénkat, amikor is a Bonfire-ral együtt buszoztunk Észak-Finnországtól egészen Dél-Spanyolországig. Eszméletlen volt! A kapcsoltunk azóta sem szakadt meg, csak éppen a Bonfire és a Vice útjai már nem keresztezték egymást.

Erről jut eszembe, anno a Pink Cream 69 társaságában is turnéztatok, ha nem tévedek.

Chris: Igen, és mindkét csapat főzenekarként játszott, mivel ők is szédületes repülőrajtot vettek akkoriban. Jó srácok, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, sőt szoktam is találkozni velük, hiszen ugyanannál a turnéügynökségnél, a Bottom Row-nál vagyunk. De visszatérve a Bonfire-ra: már a második lemezükön dolgoztam producerként, amikor bevettek. Úgy döntöttek, megválnak a billentyűsüktől, és rockosabb irányt vesznek. Szóltak is, hogy beszállnék-e. Bár lehet, hogy csak a stúdiómat kedvelték meg (nevet)… Azt hiszem, ez 2002-ben történt, és 2014-ig voltam a banda tagja. Akkor szálltam ki, amikor egy napon a két fő tag elhatározta, hogy többé nem áll szóba egymással. Olyanok voltak, mint egy házaspár, amely harminc éve él együtt. Emlékszem, egy koncert másnapján – a hely most nem ugrik be –, reggeli közben jött oda hozzám Hans (Ziller, gitáros), és azt mondta, szóljak Clausnak (Lessmann, egykori énekes), hogy passzolja át a sót. Mire én: ember, ne hülyéskedj már, ott ül melletted! Ő meg benyögte, hogy többé nem szól hozzá. Minden kibaszott ok nélkül! Semmi előzménye nem volt ennek a gyerekes baromságnak! Mégis így folytatódott minden, és onnantól kezdve egyre jobban eltávolodtak egymástól. A vége az lett, hogy Hans otthagyta az egész zenekart, ideértve engem is. Clausszal együtt megmondtuk neki, hogy ostobaságot csinál, tönkreteszi élete munkáját. Ő persze esküdözött, hogy még többre viszi majd, de hát nem ő a világ esze… Két évvel később felhívott azzal, volna-e kedvem ismét vele zenélni. Azt feleltem, szívesen játszanék vele, de az énekest se hagyjuk ki! Ez már nem tetszett neki. Kijelentette, hogy Clausszal soha nem dolgozik többé! Az egész annyira bugyuta, gyermeteg és bárgyú volt, de hát ez van. Mindig is próbáltam megfejteni, mi a bánattól ment tönkre a dolog, de semmi oka nem volt. Nyilván adódtak nézeteltéréseik harminc év után, ahogy egy házasságban is előfordul, de egyik napról a másikra nem álltak többé szóba egymással. Szóval kiléptem, ugyanúgy, mint Claus és a bőgős, Uwe (Köhler), Hans pedig vitte magával a zenekarnevet, és ennyi.

Mi lesz ezután a Vanadine-nal?

Mitch: A Vanadine-nak innentől kezdve vége, hiszen ugyanolyan erőbedobással nem lehet egyszerre két bandában játszani. Mi, többiek Svájcban élünk, családos emberek vagyunk, és próbálnunk is kell, szóval a két zenekart együtt nem tudjuk vinni. A magam részéről azt is elmondhatom, hogy a Vice-ban nekem jobban fekszik a dalírás, úgyhogy amint bezárult az egyik ajtó, egyből meg is nyílt egy másik. Élvezem az egészet, és elképesztően gyorsan elszállt az a másfél-két év, amióta ez a társaság együtt van! Minden annyira intenzív. Koncertezünk a Hardline-nal, a Pretty Maidsszel, látjuk magunk előtt a célt, és muszáj folyamatosan nyomnunk. Ha pedig sikerül elérnünk ezeket a célokat, akkor már megérte, ráadásul tényleg imádjuk csinálni.

Chris: Hadd egészítsem ki mindezt annyival, hogy producere is voltam a srácoknak. Így ismertem meg őket amellett, hogy a Bonfire előtt is gyakran játszottak. Mitchnek remek hangja van. Nem szeretem a magas vinnyogást, ide tökös énekhang kell. Azért is döntöttem úgy, hogy áthívom a Vice-ba, mert a Vanadine-ban sosem volt rendes gitáros. Ők ketten a bőgőssel állandó tagok voltak, de minden második buli után gitárost cseréltek. Hogy őszinte legyek, az utolsó öt év során már alig volt élet a bandában. Szóval a Bonfire előtti fellépéseiknek köszönhetően lettünk barátok, és a produceri munkám miatt is rengeteg időt töltöttünk együtt, úgyhogy feltettem Mitchnek a kérdést, vállalná-e az énekesi posztot a Vice-ban. Azt mondta, rendben van, úgyhogy párhuzamosan kezdték működtetni a két együttest, de kiderült, hogy nem lehet. Így aztán a dobosuk is átjött ide, és ezzel a Vanadine-nak vége lett. Sosem volt állandó gitárosuk, az utolsó is csak fél évet húzott le náluk. Most már nem kell energiát ölniük a keresgélésbe.

Jól sejtem, hogy menedzsmentet is váltottatok?

Andy: Babsi (Barbara Holl) a Vanadine ügyeit intézte. Most már új menedzserünk van.

Chris: Ez viszont nem jelenti azt, hogy többé nem fogunk Babsival dolgozni. Niko Krofta a Bottom Row-nál kitűnő munkát végez, de Babsit is jól ismerjük, Svájc az ő terepe. Ha ott van szükségünk segítségre, nyilván számíthatunk majd rá. Ugyanakkor nem szerződtünk le senkihez, szabadon mozgunk.

Az utolsó két Vice albumra újravett változatban felkerült a Where Do I Belong, illetve a Fuck U. Ezek eredetileg Vandine nóták. Miért döntöttetek úgy, hogy ide is átmentitek ezeket?

Mitch: A Where Do I Belong nótát együtt írtuk Chrisszel, és úgy döntöttünk, hogy túl puhány volna egy Vanadine anyaghoz.

Chris: Ezzel együtt nagyszerűen sikerült, ezért találtuk ki, hogy átmentjük ide, és kislemezen is kihozzuk.

Mitch: A Fuck U pedig Chris szerzeménye.

Chris: Az viszont túl durva volt a Vanadine-hoz, úgyhogy azt is áthoztuk (nevet). Túlságosan punkos volt… Ettől függetlenül szeretem azt a dalt. Jól illik a Vice-hoz, mert mi nem koncept anyagban gondolkodunk, itt maguk a nóták számítanak. Nem az az érdekes, hogy punkos vagy inkább popos az adott szám. Számomra az a lényeg, hogy jó dalok legyenek. Szóval a Fuck U egy punk-party-pop-rock nóta…

Andy: …És ki ne hagyd a countryt!..

Mennyiben változott a Vice stílusa a korábbi albumokhoz képest?

Chris: Az első és a második lemez között egy érési folyamat zajlott nálunk. Mi magunk is érettebbek lettünk. Valahol el kell kezdeni… Jörg Hargesheimer barátommal mi voltunk a fő dalszerzők, és az arc ma is remek számokat ír. Az újjáalakulás valójában nem úgy indult, hogy ismét összehozom a Vice-t. Dalokat írtam, és azon vettem észre magam, hogy az eredmény Vice-osan szólt. Ezért neveztem el ezt a formációt is Vice-nak. Első nekifutásra egyszerűen csak annyi volt a célom, hogy legyen elképzelésünk arról, mit akarunk csinálni. Elkezdtünk koncertezni, és közben együtt idősödtünk a saját zenénkkel. Így változnak a dolgok. Élőben is máshogy játsszuk már a számokat, és mélyebben is éljük át ezeket. Az ember elkezd valamit, amiből aztán folyamat lesz… Úgy gondolom, a legutóbbi lemezünk valamivel keményebb és formabontóbb. Ugyanakkor nem ennyire egyoldalú az egész, hiszen te vagy a zenehallgató, vagyis neked kell megítélned, mi változott.

Már beszéltünk arról, milyen magasra jutott a Vice annak idején. Azóta sok minden átalakult a zeneiparban. Ma is ragaszkodnál egy nagyobb kiadóhoz, vagy jobban érzed magad a Vice jelenlegi helyzetében? Milyen kilátásaitok és távlati terveitek lehetnek egyáltalán?

Chris: Egy nagykiadós szerződésnek ma gyakorlatilag nincs értelme. A lemezcégek már nem tudnak fizetni semmit. Sőt, a Sonyt vagy a Universalt leszámítva nincsenek is többé nagy kiadók. Az egykori vállalatoknak úgy 95%-a megszűnt. Nincs már pénz ebben az egészben. Mi volna a hozadéka annak, ha aláírnánk a srácokkal egy tizenkét pontból álló szerződést? Semmi, ha egyszer a kiadónak nincs mozgatható tőkéje. Huszonöt éves korom óta vagyok zenész, és ennyi idő alatt az ember rengeteget tanul a szakmáról, meg arról, hogyan tud együtt élni ezekkel a dolgokkal. Önállóan is sok mindent lehet csinálni, márpedig külső partner anyagi támogatására nemigen lehet számítani. Ha akkor kerül a képbe egy kiadó, ha bizonyos idő után elértél valamit, akkor már más feltételeket kínál, ami éppenséggel nekünk is összejöhet, de hát ez kiszámíthatatlan. Jelenleg jól elvagyunk ezen a szinten, és előbb fel akarom hozni a zenekart egy bizonyos pozícióba, utána pedig már lehet tárgyalni. Most azonban nem érdemes ezt erőltetnünk. Ott az Internet, amely egyfelől kinyírta a zenét, másfelől viszont az egyetlen eszköz, amelyre hagyatkozhatunk. Van jó és rossz oldala egyaránt. Szóval minden azon múlik, mit mondana egy kiadó, de szerintem pillanatnyilag nincs esélyünk szerződésre.

Mitch: Ami engem illet, semmilyen tapasztalatom nincs a zeneiparban. Egyszerűen csak egy énekes vagyok, aki a dalszerzéshez és a szövegíráshoz is konyít valamennyit, a dolgok üzleti oldaláról viszont fogalmam sincs. Ezért bízom Chrisben. Tudom, hogy igazi profi…

Chris: Szóval nekünk az a normális, ha így dolgozunk. Ha jó dalaid vannak és jó cimborákkal vagy körülvéve, akkor minden kiszámítható, mert nem csak arról szól a történet, hogy CD-ket adsz ki. Öt év múlva talán már a CD sem fog létezni… A koncertek iránt egyre nagyobb az igény, és egyre élvezetesebb is koncertezni. Az emberek kezdenek ráunni a digitális marhaságokra. Inkább kimozdulnak, és megnéznek élőben egy jó bandát. Most, amíg még létezik a CD, Németországban a rock és a slágerzene produkálja a legkomolyabb eladásokat, nem pedig a dance vagy a rap. Gondolj csak bele, micsoda bevételek vannak a piacon a rockzenéből! Sokkal nagyobb pénzekről beszélünk, mint amit a rap vagy az ilyesmi hoz! Akik velünk együtt nőttek fel, vagyis a mai negyvenes-ötvenes-hatvanas korosztály, szívesen vesznek CD-t, ha már egyszer van pénzük, mert szeretik, ha a kezükben tarthatnak valamit, ami kinyitható, és amibe beleáshatják magukat.

Andy: A fiatal gyerekek hiszik azt, hogy minden ingyen van.

Chris: Le is szívnak mindent az Internetről. Ezért olyan klassz, hogy a mi esetünkben még működik a CD. Persze ki tudja, meddig fog ez tartani. Talán ameddig egyáltalán létezni fog a CD. A lényeg, hogy egyre több lehetőségünk van játszani, és az emberek jobban is értékelik a valódi élő zenét. Legalábbis a rockerek, az idősebb korosztály. Nekik semmit nem jelent egy DJ, aki csak kevergeti a baromságait. Ezzel együtt minden zenének van létjogosultsága. Mindenesetre amíg ez a szisztéma működik, addig folytatni fogom, illetve fogjuk, és feltartjuk három ujjunkat...

vice01.jpg

Ha már itt tartunk, mi is ez a feltartott három ujj, amiről a 3 Fingers Up lemezcím, illetve dal is szól? A borítót elnézve nyilvánvalóan nem az ördögvilla…

Chris: Dehogy, azt két ujjal is lehet mutatni. Különben is, attól már 1989-ben megcsömörlöttünk. Ezért találtuk ki a „happy metal”-t a heavy metallal szemben. Ez az első lemezünk borítójáról is lejön. Egy csapat hülye gyerek együtt... De hát így éreztünk, ez volt az életstílusunk. Nem negatívan fogjuk fel a heavy metalt, a rockot, a hard rockot. Épp ellenkezőleg, szépnek és pozitívnak akarjuk láttatni. Nem látom értelmét a sok negatív és sötét dolognak. Számomra ez a tökéletes zene ahhoz, hogy az ember élvezze az életet, hogy javítson rajta, és hogy derűsen lásson mindent, ne pedig jövőkép nélkül, sötéten, negatívan. Ezt a jelet is így találtuk ki. Elegünk van a villázásból. Komolyan nem értem azokat, akik villát mutogatva jönnek velem szembe. Mintha fel akarnának nyársalni, vagy mi a franc… Két éve jött az ötlet, úgyszólván a semmiből, és nagyon megtetszett. Azóta pedig mások is kezdik használni, aminek különösen örülök. Jó reklám a zenekarnak, hogy van saját kézjelünk. Tudom, hogy egyesek szerint az elől-hátul ujjazásra utal, és azzal sincs gondom, de ha így volna, az a két ujj össze lenne zárva!..

Fotó: Schurina Ottó

Honlap / Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5515345746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum