Javában zajlik, sőt a jövő évre is átnyúlik majd a rock veteránok „The Long Goodbye” koncertsorozata, és az életkorukat tekintve valóban érdemes azzal számolni, hogy immár bármely alkalom lehet a búcsújuk, amikor még láthatjuk-hallhatjuk őket. Nem csoda, hogy megtelt az Aréna ezen az estén, noha a Deep Purple-nek és a hozzájuk hasonló intézményeknek mindenütt megvan a népes, generációkat egyesítő törzsközönsége.

A Monster Truck neve az idősebb, alkalmi koncertjáróknak nyilván nem sokat mond, jóllehet a kanadai srácok pont azt a fajta régi vágású, délies hard rock muzsikát művelik, amelyre az is nyitott lehet, akit amúgy a fő attrakción kívül más nem igazán érdekelt. Jon Harvey bőgős-énekes és három társa persze tisztában volt azzal, hogy a publikum zöme szerencsés esetben türelmesen végighallgatja a műsorukat, ezzel együtt ugyanolyan elánnal hajtottak, mint bármely más színre lépésükkor. Különösen Jeremy Widerman gitáros tett ki magáért.

Nem bízott tehát semmit a véletlenre a csapat, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a lehető legjobban jött ki ebből a helyzetből. Ahogy az ő aznapi pozíciójukban általános, a megszólalást leginkább elfogadhatónak nevezném – Brandon Bliss billentyűjátékát eléggé hátranyomta a keverés –, és egészen biztos, hogy már néhány perccel a meghirdetett kezdés előtt a színpadra terelték őket, de így is többeket a maguk oldalára állítottak. Három éve ugyanitt a Nickelback előtt se volt könnyű dolguk, dalaik és élő előadásuk erejét azonban jól jellemzi, hogy ismét nagyszerűen helytálltak. Nem hiába kaptam elő az eseményre a Monster Truck pólómat, amely a kevésbé ütős tavalyi True Rockers korong óta a szekrény mélyén lapult... Legközelebb viszont már egy kisebb helyen, önálló bulin szeretném megtapasztalni végre a Don’t Tell Me How To Live vagy az Old Train hatását!

Túl a legutóbbi lemezt (InFinite) népszerűsítő körökön a Deep Purple nemigen tehetett mást, mint hogy a rajongók kedvében járva a leghatalmasabb sikerszámaik (értsd: a MK II korszak termése) köré építse a koncertprogramot, kiegészítve mindezt az újjáalakulást követő évtizedek egy-egy markáns darabjával. Vagyis amilyen kiszámíthatóan, annyira helyesen jártak el az öregfiúk, egyszersmind abszolút az én kedvemre való szettet sakkoztak össze. Igaz, a nyitó Highway Starban már elmaradtak a hajdani magas sikolyok, de hát Ian Gillantől botorság hetvennégy évesen is az akkorihoz akár csak közelítő teljesítményt elvárni. Az énekes javára írandó, hogy becsülettel próbálkozott, és bár nem úszta meg necces pillanatok nélkül, azért profi módon kihozta magából, ami ma benne van. Mi pedig ezt is elégedetten nyugtázhattuk. Egyébként alig szólt néhány szót a dalok között, ám olykor mégis fel-felvillantott valamit jó kedélyű egyéniségéből. A Don Airey jellegzetes billentyű-témáin alapuló Uncommon Mant Jon Lord emlékének ajánlotta, utána a Lazy felvezetéseként poénkodott egy sort, majd a nóta közben Mikulás-sipkát csapott a fejébe.

A show egészéről elmondható volt, hogy magukra a nótákra és a közös zenélés örömére helyezte a hangsúlyt az ötös. A hangszeresek is kizárólag akkor helyezték magukat előtérbe, ha eljött az önálló szólójuk ideje. A vetítést sem vették túl hivalkodóra. A képanyag lehetett volna ötletesebb is néhol, de a Time for Bedlam alatt az InFinite borítójának és a dal videójának világát idéző képsorok, na meg a tagok jégtömbből kifaragott feje – egyben az In Rockra is visszautalva – betalált. Akárcsak a főműsor végét jelentő Smoke on the Water (mi más?..) sztorijához kapcsolódó fotók és cikkek, plusz a szöveg kézirata. Utóbbiban a nagyérdemű is fontos szerephez jutott. Az egybegyűltek zöme, értelemszerűen főleg az ülőhelyesek, beérték azzal, hogy élvezettel, néha kicsit bólogatva vagy tapsolva nézték és hallgatták a koncertet, hangosan énekelni viszont ülve is lehet…

Ráadásként az utóbbi években megszokott Hush - Black Night kettős érkezett, Roger Glover basszusszólójával és újabb közönség-énekeltetéssel egybekötve. Aligha kétséges, hogy a banda jutalomjátékának lehettünk szem-és fültanúi. A zenekar hírnevéhez, gazdag és tartalmas életművéhez méltó este volt – ragyogó bíborszínű fényárban.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képk ITT.