Eluveitie / Lacuna Coil / Infected Rain @ Barba Negra MC, 2019.12.06.

Életre kelt misztikum

2019. december 14. - Árposz

0lacunacoil2019_05_eredmeny.jpg

Egy igen bőkezű csajfrontos csomag érkezett Budapestre december 6-án, így aki este a Barba Negrába látogatott, a száncsengő helyett jóval kellemesebb (csizma)talpalávalóval ünnepelhette az öreg puttonyost. 

A friss lemezével turnézó svájci folk metal alapvetés Eluveitie a nyári Rockmaratonos fellépése után ezúttal “egész estés” műsorral tért vissza hozzánk, igen illusztris kíséretként olyan - szintén újlemezes - nevekkel, mint a csodálatos Cristina Scabbia nevével fémjelzett Lacuna Coil és a moldáv sikersztori Infected Rain.

A screamelő unikornis

Bizony az Infected Rain sem ma kezdte a szakmát, sőt már több mint egy évtizede csapatják a morcosba’ tolt női énekkel operáló modern metalt, vagy ha úgy jobban tetszik nu metalt, ráadásul kifejezetten jól. Viszont egészen a közelmúltig valahogy mégsem kaptak jelentős nemzetközi lehetőségeket, ám valami furcsa módon a “szomszéd” Jinjer sikerei után a szakma rájuk is felkapta a fejét és ennek egy Napalm kiadós szerződés, illetve a gondozásukban megjelent Endorphin album lett az eredménye. Jé! Hát kelet felé is van élet? Van bizony! És a magyar közönség már nagyon is jól tudja, hogy mit várhat ettől a zenekartól, hisz gyakorlatilag hazajárnak hozzánk.

Érthető okokból szerettünk volna odaérni a korai kezdésre és ennek érdekében az esti söreimről lemondva pattantam a volán mögé, ám hiába a munka utáni sietség, így is csak fél füllel az utolsó egy-két dalt sikerült elcsípnünk. 

Van az a helyzet, amikor tisztában vagy a ténnyel, hogy valami jelentős dologról maradtál le. Márpedig a “matiné” kezdéshez képest igen tekintélyes tömeg és az elégedett hangorkán arra engedett következtetni, hogy a rendelkezésükre álló harminc perc alatt a fertőzött eső komoly dolgokat vitt véghez. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy arra már egy szám is bőven elég volt, hogy meggyőződjek róla, hogy Lena (Elena Cataraga, énekesnő) valóban nem egy hétköznapi jelenség, ráadásul azzal sem vádolhatjuk az Infected Raint, hogy egy “mindegy mi szól, majd a lány elviszi a műsort” brigád, hisz a zenészek remek egységet alkotnak. Azt azonban meg kell hagyni, hogy ezúttal a hangzással kapcsolatban elég erős volt a morgolódás, később magam is tapasztalhattam, hogy miért…

0lacunacoil2019_11_eredmeny.jpg

Cristina örök

Nem tudom, hogy szégyelljem, vagy büszke legyek rá, de én még életemben nem álltam sorba ennyit két doboz kóláért, pedig a pultosok pörögtek rendesen, a WC-nél kígyózó sorokról meg már inkább ne is beszéljünk. Na ezek után merje azt mondani valaki, hogy nincs igény az efféle metalra.

Szerencsére a kötelező körök a nyitányig szépen lezajlottak, elfoglaltuk a jól bevált “látunk, hallunk és még levegőt is kapunk” helyünket, és kíváncsian vártuk, hogy mi történik ezután.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a kilencvenes évek végén alakult és a kétezres évek elejére már komoly népszerűségnek örvendő és a dark / goth vonalat újszerű zenei megközelítésben értelmező, női és férfi vokálokkal remek arányban operáló Lacuna Coil neve egy életre bevésődött a “kedvenc zenekaraim listára”, mindamellett, hogy Cristina Scabbia bájai, (mint nyilván fémhívő hímnemű kortársaim többségének) annak idején erősen felkeltették az érdeklődésem. Ám a vehemens lelkesedés nem bizonyult hosszú életűnek, egészen konkrétan a 2002-ben megjelent Comalies albumig voltam képben a zenekart illetően és utána valahogy megszakadt a figyelem. No de itt volt a kuriózumnak joggal nevezhető nagy alkalom (lévén, nem sűrün járnak mifelénk) arra, hogy végre alaposan leszidhassam magam, hogy az azóta eltelt bő másfél évtizedben mit is hagytam ki az életemből.

0lacunacoil2019_36_eredmeny.jpg

Pontosabban itt lett volna, ugyanis az erősen Mudvaynere hajazó arcfestésekkel és overálokban felvonuló hangszeres legénység és a csuklyás kabátokban színpadra lépő énekesek amint belekezdtek, már sejteni lehetett, hogy ebből bizony nem lesz az az eget rengető csoda. 

Annyi pozitívumot azért el tudok mondani, hogy Cristina változatlanul gyönyörű és eszméletlen hangokat képes elővarázsolni a torkából. Külön dicséretet érdemel, hogy még csak meg sem próbálja a bájaival eladni a showt, hisz úgy énekel mintha az élete múlna rajta. Ám nagyjából itt ki is merül mindaz, amit láttam és hallottam az egészből, mert a magasabb tartományokban kiénekelt hangokon kívül gyakorlatilag semmit nem lehetett értékelhetően hallani. Később beállt egy erős túlzással már “hallgathatónak” titulálható hangzás (értsd: egy fokkal azért jobb, mint az Infected Rain alatt), de addigra azon kaptam magam, hogy elengedtem az egészet és a nézőtér hátsó harmadában remek hangulatban cseverészünk az időközben felbukkanó Pocok barátommal, mintha csak egy random kiskocsma féltve óvott CD-s magnójából szólna a zenei aláfestés. Egyedül a Depeche Mode feldolgozás (Enjoy the Silence) volt, ami stílszerűen megtörte a csendet és eszembe juttatta, hogy voltaképp mi most egy koncerten vagyunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha sikerül átbillennem a kezdeti nehézségeken, akkor egy remek műsort láthattam és hallhattam volna, főleg, hogy egy rövid ám igen velős setlisttel érkeztek, de nagyon nem kapott el a hangulat. Sajnálom, mert ez nem a zenekaron, hanem a megszólaláson múlt. 

0eluveitie2019_13_eredmeny.jpg

Kelta rituálé

Be kell látnom, hogy bár jónéhány Eluveitie koncerten megfordultam, igazán nagy hatást az elmúlt két évben gyakorolt rám a zenekar. Már a “hamvaiból feltámadt Eluveitie” 2017 novemberi Barba Negrás bemutatkozása is igen erősre sikerült, az áprilisban megjelent új nagylemezük minden túlzás nélkül levett a lábamról.

A nyári Rockmaraton fellépés bár számomra nem hozta azt a fergeteges élményt, amit egy önálló bulin képesek adni, szinte azonnal bejelentették a novemberi klubos visszatérést, ami egyben az Ategnatos teljes értékű bemutatása is, szóval mi tagadás volt mire várni. Az este előzményeit tekintve nem kicsit aggódtam, hogy milyen lesz a folytatás, ám gyakorlatilag azonnal szertefoszlottak a félelmek.

0eluveitie2019_06_eredmeny.jpg

A kezdet finoman szólva meglepett: Ugyanis a színpadon egy konkrét kis pogány szertartás vette kezét, majd kellően megalapozott hangulatban elkezdődött a majd kétórás csoda.

Lemezbemutató lévén ez a koncert leginkább az új albumot ismerő és szerető közönségnek kedvezett, nekik viszont nagyon. Hihetetlen, hogy így utólag mennyire nehéz szavakkal visszaadni azt az élményt, amit ez a zenekar nyújtani tud és őszintén szólva nem is értem, hogy az est további fellépőinek mi okozhatta a hangzásproblémákat, mert itt még a legkisebb hárfa pengetést is csodálatosan ki lehetett hallani.

0eluveitie2019_01_eredmeny.jpg

Egy barátom nemrég azt mondta, hogy Ő azért nem tudja úgy igazán szeretni a folk elemekkel vegyülő metal zenét, mert ha már metal akkor az igenis b@sszon a falhoz. Nos...mindez a folk-alapok ellenére (vagy éppen azzal együtt) az Eluveitienek sikerült, csak emellett még az égbe is emelt, elvarázsolt, mosolyra húzta a szám vagy épp könnyeket varázsolt a szemembe. Hihetetlen, hogy milyen energiákat képesek megmozgatni a színpadon (is) és amellett, hogy Chrigel Glanzmann remek frontember és Fabienne Erni (a szólóéneklése valami egészen elképesztő), aki elváráson felül hozza az elődje (Anna) által igen magasra húzott szintet, minden tagnak és minden megszólaltatott hangszernek kiemelt szerepe van abban, hogy ennyire lebilincselő legyen az eredmény. Bármennyire is szubjektív, ki merem jelenteni, hogy azon túl, hogy a folk-metal műfaj egyik alapkövéről beszélük az Eluveitie egyben a képzeletbeli dobogósok között foglal helyet. 

0eluveitie2019_11_eredmeny.jpg

Az egész műsorban nagyon nehéz gyenge pontot találni, ám számomra is meglepő módon az egyik legismertebb slágerük, az anyanyelvükön előadott Call of the Mountains már-már egy kicsit kevésnek bizonyult. Félreértés ne essék a svájci-német nyelvű előadás egy kifejezetten szép gesztus, viszont hiába beszélünk nagy slágerről, ma már sokkal erősebb dalokat írnak. Lehet, hogy az “ős rajongók” lehurrognak ezért, de számomra az újjászületéssel érték el az igazi csúcsot és nagyon remélem, hogy a nagyon erős újrakezdés után egy még erősebb folytatás következik. 

Bármilyen nehezen is indult ez az este, egy igazi csodával zárult. 

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT és ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7715348824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum