Az Avatarium létrejötte a svéd doom ikon, Leif Edling érdeme, aki 2013-ban állította pályára a formációt Marcus Jidell gitárossal és az ő feleségével, Jennie-Ann Smith énekesnővel. A rá következő évben jelentkeztek nála az ismert egészségügyi problémák, amelyek miatt egészen az idei évig nem állhatott színpadra, 2019-től is csak a Candlemasszel koncertezik, háttéremberként azonban az Avatariumtól sem pártolt el. A negyedik albumom három dalt jegyez, s ily módon az itt betöltött szerepe továbbra is kulcsfontosságú. A zenekar ezzel együtt megáll a saját lábán.

Még úgy is, hogy ismét tagcsere előzte meg a lemez elkészültét. Lars Sköld dobos helyét Andreas „Habo” Johansson vette át. Ő szintén bejátszotta már magát a skandináv zenész-elitbe, hiszen a The Doomsday Kingdom ütőseként muzsikált együtt Edlinggel, de tagja a Narniának és a Royal Huntnak – ahol Jidell is lehúzott közel hét évet – is, nem véletlen tehát, hogy bekerült ide. Rickard Nilsson orgonista és Mats Rydström basszusgitáros 2016 óta erősíti az Avatariumot. Az ő belépésük még ilyen kipróbált és stabil szerzői gárda mellett is számottevően alakította a csapat arculatát, hiszen a Hurricanes and Halos koronggal voltaképp a maguk Deep Purple anyagát készítették el Marcusék két esztendeje. Az irányítás viszont egyértelműen az ő kezükben van, így az új ritmusember megbízhatóan igazodott az itt megszokott precíz és mértéktartó játékstílushoz, miközben a zene, megőrizve retro - old school jellegét (és hangzását), visszasúlyosodott.

Vagyis nagyrészt a saját dalírói képességeikre támaszkodva indult el megint doomosabb irányban a társulat a klasszikus rock felől. Edling mester mindehhez annyiban járult hozzá, hogy egyrészt kikerült a non-stop üzemmódban termelő riffgyárából két rá tökéletesen jellemző darab (Leif is Leif…), amelyeket éppenséggel a Candlemassben is hasznosíthatott volna minden változtatás nélkül, ugyanakkor az Avatarium is van annyira stílusos, hogy mind a Porcelain Skullt, mind a monumentális Epitaph of Heroest finom eleganciával a saját képére gyúrta. Másrészt az ő kézjegyét viseli a zongorás Stars They Move is a lemez végén, noha minden bizonnyal szintén gitáron született.

A The Fire I Long For legvarázslatosabb pillanatai azonban a törzstagsághoz fűződnek. A Voices és a Rubicon nyitánya mindenekelőtt azt hivatott jelezni, hogy a társaság önállóan is képes nagyszerű dolgokat létrehozni, egyszersmind az Avatarium egyedi hangzásvilágának megszilárdulását hirdeti. Sulykolós gitárriffekből, Deep Purple-t / Rainbow-t / Uriah Heepet idéző hangszínű billentyű-témákból és Jennie-Ann elbűvölő melódiáiból áll össze az alapképlet, s az összképbe a fenti darabok mellett olyan elemek is beleférnek, mint a Shake That Demon, amely határozottan olyan, mint egy 80-as évekbeli heavy metal nóta a banda zenei nyelvezetére átültetve. Az album csúcspontjait viszont két balladisztikus szerzemény jelenti nekem. A Lay Me Down torzított gitárok nélkül is megrendítő erejű, Jennie-Ann különösen mélyrehatóan énekel benne. A címadó szám hangulatát a jellegzetes skandináv melankólia határozza meg, ideértve az énekdallamokat is, az egésznek mégis hihetetlenül felemelő, pozitív a kicsengése. Mi több, szeretetteli, meghitt. (A giccsesség természetesen fel sem merül.) A Great Beyond, bevallom, nálam az első pár hallgatás közben elsikkadt a többi tételhez képest, ám idővel ez is megnyílt, és megmutatta a maga szépségeit.

Bár az év végén szokásos Top 10 leadásakor inkább csak az ismerkedési szakaszban jártam még, a legkevésbé sem bánom az Avatarium aktuális munkájának megelőlegezett bizalmat. Amennyire közhelyes, annyira igaz: nagyon remélem, hogy 2020 során élőben is lesz alkalmam látni a zenekart a 2017-es budapesti koncert után.