Hammer Of Doom Festival 2019 @ Würzburg, Posthalle, 2019.11.15-16.

A végzet finom (és kevésbé finom) tollú poétái

2019. december 28. - magnetic star

hod_02.jpg

A borongós őszi idő és a melankolikus, nyomasztó vagy egyenesen letargikus muzsika, mondhatni, együtt jár. Würzburgban legalábbis az elmúlt évtized második fele óta ez a helyzet, így aki kicsit is vonzódik a Hammer Of Doom fesztivál nevében hirdetett irányzathoz annak ilyen-olyan „leágazásaival” együtt, és némi zenei kalandozás sincs ellenére, az november közepére mindig nyugodtan tervezhet egy hétvégi kirándulást a turisztikai szempontból sem jelentéktelen Majna-parti városba.

Az idei – bármilyen fura ezt leírni most, amikor 2020 már a küszöbön toporog... – eseményt a stuttgarti Crestfallen Queen nyitotta. Szerethető banda, élvezhető számok, kiforratlan élő előadás, így tudnám röviden összegezni a látottakat. Frontasszonyuk, egyben szintisük, E (nem vicc, a tagok művészneve egyetlen betűből áll) ténykedése vált a show neuralgikus pontjává. A középen elhelyezett billentyűparkja még nem vert oda a színpadképnek, falunapi Alice Cooper tribute szintű arcfestése és ingadozó énekteljesítménye annál többet rontott az összhatáson. Maníros megnyilvánulásai nemkülönben. Két éves fennállásuk alatt nyilvánvalóan nem volt még elég idejük tökéletesre érlelni a produkciót. Nem úgy, mint a húsz esztendeje létező amerikai Orodruinnak – emlékszünk még néhányan, hogy közel tizenöt éve nálunk jártak? –, akik nem tartoznak a legtermékenyebb és legaktívabban koncertező zenekarok közé, éppen ezért tekinthetjük underground viszonylatban annyira jelentős eseménynek, hogy új albummal (Ruins of Eternity) érkeztek. Egy dal kivételével a teljes anyagot el is nyomták, az Epicurean Mass-szel meg a múltat – immár igen távoli múlt, lévén 2003-as a nóta – idézték meg. Mike Puleo bőgős-énekes barátságosan konferált, a csapat pedig profi módon, olajozottan, de szívvel-lélekkel játszott együtt, mintha mi sem volna természetesebb számukra…

hod_01_orodruin_bw.jpg

Ami azt illeti, az Antimatter számára a világ legtermészetesebb dolga, hiszen a liverpooli dark rockerek tényleg rendszeresen turnéznak. Nekem, aki most futottam össze velük először, elsősorban ugyanaz az oldott hangulatú, felszabadult muzsikálás tette emlékezetessé az utolsó négy lemezből összerakott műsort, amely a rochesteri veteránoknak is ismérve. A hosszú csend után visszatérni készülő és ezért is várva várt Trouble helyett az ismert szarkavarás miatt a The Skull ugrott be, hogy az idén harmincöt éves Psalm 9 albumnak állítson emléket. Akárcsak nálunk a Desszert Feszten két nappal előtte, egy blokkba sűrítették a kultikus bemutatkozó anyag öt tételét, és olyan későbbi kedvencekről sem feledkeztek meg, mint a R.I.P., a Memory’s Garden vagy a Plastic Green Head. A ráadásban elővezetett Psychotic Reaction középrészébe a miheztartás végett (jelezve, hogy nem Trouble tribute bagázsról van szó) beépítették a For Those Which Are Asleepet, és az is teljesen indokolt húzás volt. Amellett, hogy ötletes. Eric Wagner láthatóan élvezte a bulit, bár a laza oldalát ismét felvillantotta, amikor úgy húzódott félre cigizni, hogy közben a színpadon maradt. Persze ha itt is levonul a pulthoz sörért, mint tavaly a Dürerben, akkor valóban meglepődtem volna. Nem mellékesen már az elején kiszólt a publikumnak, hogy ezt a programot erre az egy körre szánta, több ilyet ne is kérjünk tőle… Uli Jon Roth szintén ünnepelt, méghozzá azt, hogy aktív zenészi pályája elérte a fél évszázadot. Nevezhetjük karrier-összefoglalónak a kétórás szettet, ám valójában nem történt más, mint hogy három Electric Sun darab és a 2018 elején elhunyt testvér, Zeno emlékére eljátszott Don’t Tell The Wind mellett csupa korai Scorpions nóta szerepelt a műsoron, no meg az elmaradhatatlan Bob Dylan és Hendrix feldolgozások. Sikerült is a mesternek megbolondítania a nagyérdeműt – két hajdani Scorpions-beli zenésztársa, Jürgen Fechter és Rudy Lenners színre lépését szintén hatalmas ováció fogadta –, bár a vége felé az a pár, igen bő lére eresztett hangszeres szóló valamelyest lehűtötte a kedélyeket. Sőt, aki a koncert addigi részéért volt megőrülve, adott esetben ezektől őrült meg… A két vendég egymást váltogatva dobolt a katartikus élményt adó We’ll Burn the Sky - In Trance - Fly to the Rainbow - Pictured Life sorban, és az alaptagság teljesítménye is minden elismerést megérdemel, Niklas Turmann énekes-gitárossal az élen.

hod_04_uli_roth_bw.jpg

A második nap a Tanith negyvenöt percével indult számunkra. Ez Russ Tippins gitáros (Satan, ex-Blind Fury, ex-Pariah) 70-es éveket megidéző hard rock projektje, amely ha rabul nem is ejtett, néhány kellemes pillanattal azért megajándékozott. Az olasz Messa egyszerűen és sematikusan felépített dalai alapvetően úgy működtek, mint a vízkeverős csap: az ember megnyitja, majd elzárja. Azaz valahol elkezdődtek, aztán ötletszerűen befejeződtek, a kettő között viszont semmi dinamika, semmi átmenet – egészen addig, amíg az egyik szerzeményben jött egy tök indokolatlan grindcore-os téma, és ha addig érdektelennek hatott a mutatvány, onnantól kezdve komikumba csapott át. A hazai pálya előnyét élvező Mirror Of Deception a 2010-es évek elején tartott rövidebb szünettől eltekintve harminc (!) esztendeje gyűri az ipart, s ennyi idő alatt szépen ki is alakította a rá jellemző, hagyományos számszerkezetekkel operáló stílust. Michael Siffermann énekhangját ugyanúgy színtelennek találtam, mint a lemezeken, átélése és elkötelezettsége révén mégis szimpatikus frontemberré válik. Utóbbihoz adalékul csak annyit, hogy annak a Doom Shall Rise fesztiválnak a pólóját viselte, amelyet annak idején Jochen Fopp gitáros szervezett. A finnországi székhelyű, amúgy finn - svéd - angol összeállítású Lord Vicar már azzal nagyot gurított, hogy kezdésként a friss The Black Powder lemez terjedelmes nyitónótáját (Sulphur, Charcoal and Saltpetre) dobták be. Igaz, ahol Christian „Chritus” Linderson az énekes, ott minden megtörténhet… Kimi Kärki gitárja sajnos el-elnémult időnként, de a technikai stábnak végül sikerült úrrá lenni a gondon.

hod_06_lord_vicar_bw.jpg

Az amerikai Khemmis az utóbbi idők egyik komoly ígérete epikus heavy metal behatású doom vonalon, ráadásul egy csipetnyi death metal ízt is adnak mindehhez a coloradói gyerekek, amitől csak még izgalmasabb lesz a zenéjük. Élőben ugyancsak meggyőzőnek bizonyult az összhatás, a statikus színpadkép – mindkét gitáros énekel, így eleve nem mutathattak be sok mozgást – ellenére is hengerelt a négyes. A felerészt fekete csuklyában kiálló Swallow The Sun budapesti fellépéséről már beszámoltunk, s ily módon kár volna ismételgetni, mennyire el lehet merülni a gyászos fájdalomban (gondoljunk csak az idei remekmű inspirációjára…) a finnek előadása alatt. Alighanem a legextrémebb csapatról beszélünk, amely valaha meghívást kapott a H.O.D.-ra, azt viszont bizton állíthatom, hogy az általam itt átélt koncertek közül az övék volt érzelmileg az egyik legfelkavaróbb. A szombati nap, sőt az egész fesztivál egyik súlypontja az epikus doom mezőnyhöz tartozó Scald újbóli összeállása volt, amelyről most még nem tudni, mennyivel tart tovább ennél az esténél. Würzburgban mindenesetre megadták a módját, hiszen az oroszok egyetlen albumának (Will of the Gods is Great Power) újbóli kiadása és a hegyekben álló merch cucc valósággal elárasztotta a standokat. Az 1997-ben elhunyt Maxim „Agyl” Andrianov énekes – az ő tragikus halála jelentette a Scald aktív korszakának végét – helyébe lépő Felipe Plaza, a chilei Procession vokalistája több mint ideális helyettes lett. Személyének hitelességéhez kétség sem férhet (ami azt illeti, láttam is ugyanitt az eredeti formációjával hat éve), és szenvedéllyel teli előadásmódja a hétvége egyik fénypontjává emelte a „muzsikok” visszatérését. A Will of the Gods… hat tétele mellett egy vadonatúj szerzemény is elhangzott, szóval tényleg hozhat bármit a jövő…

hod_03_skald.jpg

A hazai hősökként érkező Atlantean Kodexnek vitán felül kijárt a főzenekari státusz, már csak a jól sikerült The Course of Empire lemez okán is. A Scald után azonban még úgy is derekas próbatétel elé állítottak a nap legvégén, hogy az oroszokkal szemben ők a klasszikus heavy metal felől közelítik meg a doomot. Markus Becker amilyen jelentéktelen kinézetű arc, annyira tehetséges énekes. Frontemberként szintén jelesre vizsgázott.

Akárcsak az egész 2019. évi Hammer Of Doom minden tekintetben. Dübörgött a fesztiválmerch-pult és a lemezbörze, a büfékben és a mosdókban a nagy tömeg ellenére sem kellett sorban állva őrlődnünk, a termet pedig egyéni és fantáziadús módon díszítették az egymásra pakolt és sárgás fényekkel megvilágított, egyébként a színpad rögzítéséhez használatos köbös ballonok. Állóképességi tesztnek sem volt utolsó a dolog – főleg a második nap a déli kapunyitással és az éjfél utánig tartó maratoni programmal! –, de ami a legfontosabb: idén is zenei tartalomban bővelkedő két napot abszolváltunk Bajorföldön. 

Fotó: ronnietoad

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3215367178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum