Dream Theater @ Budapest SportAréna, 2020. február 8.

Egy este az álmok színházában

2020. február 09. - Markoláb

_mg_9590.JPG

Előre bocsátom, hogy súlyosan szubjektív és érzelmektől sem mentes beszámoló következik. Örök hála régi barátomnak, aki valamikor 2000-2001. környékén megmutatta nekem a Dream Theater Scenes from a Memory lemezét, holott tudta, hogy többnyire a súlyosabb zenékre gyógyulok. A lemez teljesen beszippantott, erről annak a távolsági busznak az utasai is megbizonyosodhattak, akik kénytelenek voltak végighallgatni a művet kettőnk előadásában egy nyári szigorlatot - és néhány levezető malátakoktélt - követően.

Többször volt már szerencsém a progresszív metal isteneihez, de a legutolsó találkozásunk óta jónéhány év telt már el. Rossz lemez tőlük szinte elképzelhetetlen, de akkora hatású korongokat már nyilván nem dobnak piacra, mint az Awake, Images and Words, Scenes stb. voltak.

Ha koncept albumokra gondolok, nálam Queensyrche – Operation Mindcrime, Blind Guardian - Nightfall in Middle-Earth, King Diamond - Them, Iced Earth - Dark Saga, Nevermore - Dreaming Neon Black és a Scenes viszi a pálmát. A Mindcrime teljes bulit anno a Pecsában kipipáltam, a többi már vagy nem lehetséges, vagy sok esély nincs rá.

Az, hogy a Long Island-i prog. mesterek 20 éves klasszikusát (a zenekart egyébként 35 éve alapították) egészben hallhattuk a speciális egész estés program keretében, egy régi álom beteljesedése volt. Sok szempontból mérföldkő az album. Itt játszott először Jordan Rudess Dream lemezen (a diehard fanok közül még mindig van, aki visszasírja Kevin Moore-t, Derek Sheriniant már kevésbé), ekkor alkalmaztak először külsős producert stb.

A helyszínre érkezésemkor a Stadion Szállóig állt sor, de kapunyitáskor percek alatt bejutottunk az Arénába. Nem volt telt ház, a színpad is keresztben volt elrendezve, háttérben a legutóbbi, Distance Over Time lemez borítója ihlette „vászonnal”. Felvezetésként számomra ismeretlen és egy idő után némileg irritáló elektronikus zene szólt.

_mg_9511.JPG

A pontban 20.00 órás kezdés előtt bőven volt idő gyönyörködni Mangini dob-építményében, Rudess harci szerkezetében (a szintetizátor szó nem adja vissza teljesen annak az eszköznek a leírását…), valamint reménykedni abban, hogy méltó hangzást kap a buli. Sokaknak van rossz élménye az Aréna hangosítását illetően, a Slipknot buli is kicsapta a biztosítékot rengeteg embernél.

Az science-fiction filmekre, játékokra hajazó animációs intróban egy robot csemegézett a Dream lemezekből, majd ezt követően az Untethered Angel nyitotta meg a koncert első blokkját. Minden dalhoz saját klip dukált, igaz, nekem annyira elvonta a figyelmem a zene és a zenészek, hogy újra meg kellene nézni a koncertet csak az animációk miatt…

Szokásos módon Mangini hátul, Rudess a jobbján foglalt helyet a forgó, süllyedő-emelkedő anyahajójával. Jordan a szakállát leszámítva Az ötödik elem Gary Oldmanjére emlékeztetett némileg kevésbé bizarr kiadásban. Nála többet nem sokan tudnak kifacsarni a hangszerükből, bármit elő tud húzni a boszorkánykonyhájából. John Myung a maga sajátos világában, gyönyörű bőgőjén zúzva hozta témákat. LaBrie aktívan járt-kelt, énekelt, fellépő nadrágja már-már Bruce Dickinson-i magasságokban emelkedett. James (akit a bandához történő csatlakozáskor győztek meg, hogy Kevin Moore akkori billentyűsre tekintettel ne a Kevin keresztnevét használja) az évtizedek alatt rengeteg kritikát kapott a rajongóktól. Tény, hogy a magasak el-eltűntek a buli alatt és nem hoz mindent úgy, mint régen, de egy ilyen két és fél óra tiszta játékidős bulit lenyomni 56 évesen azért nem piskóta.

_mg_9455.JPG

Másodikként a Nightmare to Remember érkezett, kezdésként egy olyan erejű Petrucci akkorddal, amivel a Kínai Nagy Falat is le lehetne bontani… Itt térnék ki a hangosításra, ami véleményem szerint hibátlan volt. Hangos, tiszta, profi. Köszi mindenkinek, aki ebben közreműködött. A Petrucci gyerekkori, majdnem végzetes autóbalesete ihlette nótában a hangszeresek hosszú percekig vívták csatájukat. Sor került a két John párbajára, amibe Jordan is beszállt nyakba akasztható szintijével „második gitárosként”. Azt hiszem, amit ezek a csókák a hangszerekkel nem tudnak, az nem is létezik, csúcsra járatták a technikás játékot. A dal után James hosszasan taglalta, hogy mennyire szeretnek Magyarországon játszani, a budapesti építészet, a történelem, a közönség mindig elvarázsolja őket. Sokszor mondta már a banda, hogy szeretnek nálunk koncertezni, szóval ez nem a szokásos kötelező körnek tűnt. Vicceskedve utalt arra is, hogy egy olyan lemez is szerepel a programban, amiről már hallhattunk esetleg, de addig még baromira várnunk kell. 

A Nightmare őrülete után a Paralyzed, mint egyszerűbb megközelítésű, közérthetőbb darab érkezett, amely egyébként Mangini ötletein alapul. Mike (a 3. névazonosság…) bandához csatlakozása után Portnoy cuccát vette alapul (mondván ez mégiscsak a Dream Theater és a rajongók is ezt akarják hallani), de azt kiegészítette további cinekkel, tamokkal, fontosnak tartva a fejlődést a dobolás evolúciójában. Portnoy őrült figurája, élő teljesítménye máig hiányzik (mégiscsak ő volt a zenekar motorja, a banda volt az élete), de már lasssan 10 éve is van, hogy kilépett, visszatérni pedig már nem tudott.

_mg_9713.JPG

Negyedikként a Barstool Warriort kapta nagyérdemű, amely egy melódikusabb, prog rockosabb nóta. A méretes szakállal „nagyapósódó” Petrucci egy interjúban elmondta a dallal kapcsolatban, hogy a banda alapítása környékén a Metallica, Iron Maiden mellett a Yes, a Pink Floyd, majd később Rudess hatására a Genesis vonala is megjelent hatásként. Ebben a dalban pedig bőven van utóbbi bandákból is.

A „Priest” című koreai horror-képregény adta az ötletet a Systemathic Chaos lemez keretét adó, kétfelé bontott dalokhoz, amelyből az első részt, az In the presence of my enemies pt. 1-et tolták el.

Az első blokk utolsó dalaként játszották a Pale Blue Dot nótát, amely alatt gyönyörű felvételek mentek a kivetítőn a Földről, az űrről. Maga a nóta is a Voyager 1. űrhajó fényképén és Carl Sagan csillagász beszédén alapul.

Ezt követően a banda levonult, a háttérbe egy régi, fenyegető hangulatú ház került, majd 20 perc szünet következett. Nem vagyok nagy ismerője a 20-as évek amerikai zenéjének, de a Scenes sztorijának 1928-as dátuma miatt arra tippelek, hogy ezen időszak muzsikja szólt a hangfalakból. Nem lehetett panasz eddig sem a bulira, de a jelenlevők nagy része nyilván a mestermű, a 20 éves Scenes lemez miatt érkezett. Ekkor már tűkön ültem, álltam, alig vártam, hogy elkezdődjön és rekord gyorsasággal teljen el a röpke 80 perc… A lemez sztorija is elég csavaros, méltó a banda zenéjéhez természetesen.

_mg_9613.JPG

Az inga/metronóm kattogására már csak üvölteni tudtam. Aztán a sztori szerinti regressziós hipnózist végrehajtó hipnoterapeuta ikonikus „Close your eyes and begin to relax’’ mondata tudatosította, hogy itt bizony durva libabőrözés várható… Szinte minden hang fejből megvan a lemezről (oké, az instrumentális őrület The dance of eternity-t kivéve), szinte folyamatos csúcspontkavalkáddal. A sztori jellegzetes rajzokkal, videokkal kapta a méltó vizuális körítést.

A Strange Déjá Vu és a rövid Through my words után a Fatal Tragedy hozta a történetben különös jelentőséggel bíró halálesetet a képbe. Főhősünk, Nicholas egy nem túl szimpatikus öregembertől tudja meg mi történt vele előző életében.

A lemez legzúzdább kezdésével büszkélkedhet a Beyond this life, amely nótában a központi gyilkosság-öngyilkosság kerül részletezésre és az érzelmes, lírai részek mellett a súly és további zúzás, hosszú percekig tartó instru őrület is bőven jelen van. LaBrie is itt hozza a legkeményebb énektémákat, aki a lassú, dallamos részeknél a közönséget is éneklésre bíztatta.

Ha valaki hajlamosabb az elérzékenyülésre, netán egy tökéletes elmúlásra, elhunyt szeretteinkre emlékezős dalt keres, a Through her eyes-nál jobbat nehezen találhat. Fantasztikus dal. Ahogy a háttéranimációban Nicholas keresi „önmaga” sírját, a sírköveken a metal/rock világ elhunyt ikonikus alakjainak nevét olvashattuk. Rhoads, Burton, Dio, Cornell, Darrell, utoljára pedig Bowie. Elnézést, ha kihagytam többeket is. Ováció és óriási tisztelet ezért.

_mg_9516.JPG

A turnémenedzser születésnapja és köszöntése szolgáltatta az apropót, hogy James a csapat minden tagjának köszönetét fejezze ki munkájukért. Hiszen ők dolgoznak azért, hogy a zenekarnak csak a zenével kelljen törődni. Nehéz csúcspontot választani erről a lemezről, de ha nagyon muszáj, akkor persze a Home lenne az. A dal első, keleties hangjai alatt ki is csúszott az „ úúú ba…ameg”, tényleg a Home jön… Ennél tökéletesebb dalt nem sokat hallottam még. Libabőrös felvezető, ahogy Petrucci Myung mellett szépen húzza, bontakoztatja a témát, majd beüt a riff+vauvau kombó… Minden énektéma, gitárdallam, a szövegileg megtekert refrének, a beszélős részek - ahogy a háttérben ott duruzsolnak a hangszerek... - , a sorok közé szőtt villantások, a szólók, a megtekert őrületek, majd a tonnás lezárás csúcs. Majd’ 13 perc tökély.

Szerencsére ezt követően lehetett fújni egyet a Dance of eternity alatt. No nem a zenészeknek. Itt megint kiélhették minden őrületüket, Jordan pedig újra lemerészkedett párbajozni a többiek közé.

A One last time alatt újra a lírai hangokon, némi közös éneklésen volt a hangsúly. Egyszerű így leírva egy újabb tökéletes nótát illetően, hogy a Spirit carries on tovább taszítsa az egyszeri extrém metalost abba az irányba, hogy minden zordságát maga mögött hagyja… Mikor James kieresztette a hangját, az újfent katartikus pillanatokat okozott. A nyugisabb pillanatok után a Finally free tökéletes zárása tette taccsra a lemez imádóit. Borongós kezdés, EQ-mérő kiakasztva, tiszta vizet kapunk a pohárba a történetet illetően (vagy mégsem…?). A felkavaró történések és zenei megoldások után jön a hibátlan levezetés. Hogy a történet megkapja azt a csavart, amitől csak még kevésbé lehet szabadulni ettől a mesterműtől.

_mg_9818.JPG

Három hónapot töltött a zenekar a lemez és a szövegek megírásával, felvételével. Minden perce megérte. Köszönjük ezt az estét, fantasztikus volt.

Rövid pihenő után az At Wit’s enddel zártak, így a Distance over time-ról 5 nóta is szerepelt. Okos döntés volt ez a „bónusz” nóta, mert így kissé lenyugodva, továbbra is a LEMEZ dalait dúdolva tértem vissza a kocsihoz. Ennek hiányában attól kellett volna tartani, hogy elüt egy gyanútlan éjszakai sofőr, miközben én a buli hatása alatt, leesett állam után kutatva tántorgok valahol az úttesten.

Mit mondhatnék még?
„We’ll meet again my friend! Someday soon!” 

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8115466148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sziti 2020.02.09. 20:52:58

"Felvezetésként számomra ismeretlen és egy idő után némileg irritáló elektronikus zene szólt" Kraftwerk.

JohnyMclaine 2020.02.10. 07:02:58

Ami a koncertet megelőző fél órában-(1órában ment) az valami szörnyű volt
Létezik jó elektronikus zene, de ettől bármi jobb lett volna, még a nickelback is

Void Bunkoid 2020.02.10. 18:54:48

Hát ez tényleg borzalmasan szubjektív egy cikk lett.

Nekem spec a scenes az a lemez, ami technikailag, kompozíció tekintetében a Tökéletes Progresszív Metal Lemez, ám sajnos ez az a lemez, ahol már kezdi a kicsit öncélú sportgitározás maga alá temetni a dalokat (és ami folytatódott a további lemezeken).

Mint hallgatható, élvezhető lemez, nekem még mindig a sokak által lepopozott Falling Into Infinity a beszt máig. És igen, Derek Sheriniannel.

Void Bunkoid 2020.02.10. 18:58:24

Ja és g*cire röhejes az az egész karos tetkó Jamesen. Mé' akár úgy kinézni egy 56 éves progénekes, mint valami elcseszerintett focista vagy tizenéves trapelőadó? :)))))

Sanyusz58 2020.02.11. 17:35:11

Én is szubjektív kommentet írok. Nem tudom a cikk írója hol ült, állt. Mi fent a karéjon középtájt. A hangosítás csapnivaló volt. A hangok összefolytak, különösen amikor 3-nál több zenész dolgozott! Gyakorlatilag egy hatalmas brumm volt. Sajnálom, hogy a kivetítők ezúttal a raktárban maradtak. Gyakorlatilag egy csodálatos együttes "fapados" low-cost előadását láthattuk és hallhattuk. Sajnálom nagyon, mert ami átjött az még így is fenomenális volt. Egy ilyen tudású bandától profibb megszólalást várnék. Köszönöm a cikkben közölt gyönyörű fotókat, egy kivetítőn szerettem volna ezt látni!
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum