RockStation

Loathe - I Let It In And It Took Everything (Sharp Tone Records, 2020)

Millennium akkor és most

2020. február 18. - RaczUr

135170-loathe-i-let-it-in-and-it-took-everything.jpg

Van egy meredek teóriám, amibe egyébként pont annyira lehet belemagyarázni sok mindent, mint amennyire darabjaira lehet szedni. Szóval röviden ennyi lenne: Húsz évente a zenei fő irányvonalak (legfőképp a rock/metal stílusoknál) újra előkerülnek kisebb-nagyobb változtatásokkal. Gyakorlatban megnézve (belemagyarázva) kb. így néz ki a tétel: A 90-es évek grunge érája elég sokat merített a 70-es évek psych/hard rock dolgaiból, a 60-as, 70-es évek pedig sokat táplálkozott a korai könnyűzene country-blues majd rock n' roll vonulatából.

Ennek a logikának az egyik buktatója pont a millennium lenne, bár pár dolog azért itt is megér egy belemagyarázást (kimaszkírozott előadóművészek, a rap és a metal kollaborációja). Viszont az évtized váltással elértünk megint egy új korszakhoz (talán), és a teóriám szerint a nu-metal reneszánsza lesz ennek az évtizednek az ízlésbeli meghatározója.

Ezt az eszmefuttatást a Loathe indította el bennem. A liverpooli banda igen friss alakulat, a mindent tudó wikipedia szerint 2014 az alakulásuk éve, és három éve dobták ki az első lemezüket The Cold Sun címmel. A most megjelent I Let It In and It Took Everything pedig a második anyaguk. És hogy miért sejlik fel bennem a 2000-es évek esszenciája? Leginkább ez annak köszönhető, hogy a Loathe egy technikásan megcsavart, de echte Deftones dallamvilágot terített ki a lemezén. Legalább is néhány számban, a többiben meg inkább a djent-metalcore suli játssza a főszerepet, viszont Kadeem France hangja és tiszta ének témái arcpirítóan Chino Moreno-t idézik.

A zenei részben annyira nem jön ki a Deftones világ, annál komplikáltabb, hovatovább kuszább és nehezebben értelmezhető, néhol a Slipknotra hajazó megoldásokkal. Szóval 2000 reneszánsza ilyesmi lenne. És persze ennek alapján simán lehetne egy tökéletes elegye a két alapvetés bandának, de lehetne egy bűn rossz fércmunka is, de leginkább nekem a kettő között lebeg az I Let It In and I Took Everything.

loathe2020-scaled-e1581943718741-678x381.jpeg

Kezdjük a negatívumokkal: amikor megláttam hogy 14 számból áll az album már éreztem, hogy lesznek itt befogadhatósági bajok, és voltak is. Vannak atmoszférateremtő átvezetők (mint a Theme, vagy a 451 Days) ami még alapnak is mondható, viszont a dalok közti különbségeket talán ezek a kis intermezzók még inkább felerősítik. Így lehet például, hogy amíg egy Is It Really You, a Two Way Mirror vagy Screaming kellemes éteri lebegésben ringat, addig az iparias Gore, vagy a Broken Vision Rhythm annyi hangot próbál belezsúfolni kevesebb, mint három percbe, ami már jócskán túl tesz nálam a befogadható hangok számán. Ez a kettősség pedig a szélsőséges/bipoláris vonalat nem Donnie Darko stílusban hozza, hanem inkább amolyan klinikai hiperaktív serdülősen, ami már kellemetlenül kiszámíthatatlan.

A változatossága egyébként a pozitívuma is a Loathe-nak. Nekem nem igazán tud semmi izgalmat hozni már a mindenféle core, meg a sebes, technikás, de a nyolc húrnak köszönhetően akár rém tufa és nyers riffelés. Szóval hiába vannak ilyen dolgok is a lemezen, azért azt végig érezni lehet, hogy a kanyarban jön majd valami meglepő dolog ellenpólusként. És az az igazság, hogy ha pl. csak az A Sad Cartoont, az Agressive Evolutiont vagy a címadót hallottam volna erről a lemezről, akkor simán egy Deftones tribute lemezről beszélnék, viszont a valaha készült legjobb Deftones tribute lemezről. Mert ezeknél a daloknál tényleg felszakad bennük valami, és sokkalta érzem hitelesebb dolognak ezt, mint mondjuk az extrémitást kimaxolni próbáló Heavy Is the Head That Falls With The Weight Of A Thousand Thoughts.

Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, minden tiszteletem a Loathe-é, de ez a lemez nagyjából fele-fele arányban tetszik, és nem tetszik. Persze még sokat változhat ez a banda bármilyen irányba, és érdemes is a szemünket rajtuk tartani, mert bőven van bennük potenciál. Leginkább, ha kigyomlálják a 2000-es évek emo hajú, szűken húzott hevederes, gitárpörgetős attitűdöt. A 2000-es évek reneszánsza meg maradni fog még egy ideig, de azon belül jó hallani, hogy vannak olyanok akik legalább jó helyekről nyúlnak ötleteket.

35kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4915478740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum