Ha az ember az életének egy korai szakaszában – tizenévesen, illetve a húszas évei elején – a szívébe zárja egy zenekar akkori munkásságát, és meghatározó koncertélmény is köti hozzájuk, akkor óhatatlanul különösen magas elvárásokkal közelít az adott együttes huszonhárom (!) év kihagyás után érkező visszatérő anyagához. Jelen sorok írójának a kaliforniai (San Diego városából származó) Psychotic Waltzhoz fűződő „viszonyára” pontosan ráillik mindez, és vagyunk még jó néhányan, akikre igazak a fenti megállapítások.
Ennyi idő elteltével persze megtanuljuk reálisan szemlélni az effajta élethelyzeteket (is). Régi nagy kedvenceink alapművei megismételhetetlenek, mint ahogy az a kor sem fog többé visszatérni, amelyben létrejöttek. Maguk az alkotók is idősebbek, világlátásuk és azon belül a zenei felfogásuk megváltozott. Ez a világ rendje. Viszont ennek fényében nem is volna ésszerű az A Social Grace elképesztő kavalkádjának vagy az Into the Everflow letisztultabb komplexitásának újrázásában reménykedni, de még a Mosquito és a Bleeding dalközpontú „utazásának” egyenes folytatása sem tűnt valószínűnek. S valóban az eddigi négy Psychotic Waltz album egyike sem tekinthető az ismét Travis Smith által készített borítóba csomagolt The God-Shaped Void kiindulópontjának.
A csapat arculata ugyanakkor 2020-ban is összetéveszthetetlen. A nyitó Devils and Angels bevezetőjében előbb földöntúli hangok hallhatók, majd felcsendül Devon Graves (aka Buddy Lackey) fuvolája, és máris leesik a tantusz. A fúvós hangszer több másik szerzeményben is előkerül később, és felvonul az ötös valamennyi jellegzetes ismertetőjegye. Ilyen „űrbeli” hangzású gitárszólókat kizárólag a Dan Rock - Brian McAlpin kettős produkál, Ward Evans bőgős és Norm Leggio dobos sziporkázó összjátéka messze túlmutat a puszta alapozáson, és Devon elvarázsolt, lebegős dallamai is jólesően ismerősek. Az énekes többnyire közepes vagy mélyebb fekvésekben mozog, és időnként azokat a fajta hipnotikus témákat is hozza, amelyeket a Dead Soul Tribe-ban szintén előszeretettel alkalmazott.
Szerkezetüket illetően kerekre formált, áttekinthető kompozíciók sorakoznak a lemezen, dinamikailag nincsenek durva kilengések, ám az anyag nem fullad egyhangúságba. Metalos és elvont / pszichedelikus témák váltogatják egymást – olykor egy adott számon belül is, jó példa erre a már említett Devils and Angels. A Back to Black vagy a nyíltan Black Sabbath hatású Pull the String (itt Devontól is erősen Ozzys melódiákat hallunk) a banda súlyosabb oldalát mutatja, míg az All the Bad Men vagy a kísérteties akusztikus gitáros intróval induló While the Spiders Spin – egyik személyes kedvencem – a (stílszerűen) „pszichotikust”.
Nem hiányozhatnak a lírai dalok sem. A The Fallen bevezetője az örökérvényű I Remembert juttatta eszembe, de aztán merőben más irányt vesz a tétel, és a refrénre már olyan jelleget ölt, hogy a néhai Warrel Dane (Sanctuary, Nevermore) borult agyából is kipattanhatott volna. A Demystified egy csendesebb hangszerelésű, Pink Floyd és a fuvola miatt Jethro Tull ihletésű darab.
Szóval, ahogy várható volt, a Psychotic Waltz egyik korábbi munkáját sem ismételte meg. Ugyanakkor olyan nagy szavakat sem használnék, hogy újradefiniálta önmagát. Ötven év körüli (azon túli) emberek mondják el gondolataikat a mai világról a maguk egyedi kifejezésmódján, a koruknak megfelelő szemlélettel. Lényegében ennyiről van szó. S mivel kreativitásukat tekintve a mostani – nem csupán az ún. progresszív – zenei színtér számára is jóformán elérhetetlen szintet képviselnek Devonék, talán úgy lehetne a legszemléletesebben láttatni friss művüket, hogy ebből a szédítő magasságból, mégis a valóságban páratlanul mélyen látva szemlélnek mindent. Megmutatják nekünk, hogy ezt így is lehet. Öncélúságtól, fennhéjázástól mentesen. Voltaképp csak így volna szabad…
Hogy az emberek mennyit fognak majd fel mindebből? Egyáltalán mennyit akarnak felfogni? Az idő eldönti. A zenekar mindenesetre némi esélyt is adott a világnak, hogy utolérje és befogadja. Ráadásul történetük során először vette őket a szárnyai alá igazán erős és elkötelezett kiadó, szóval vélhetően az Inside Out hozzáállásán sem fog múlni a Psychotic Waltz és a The God-Shaped Void album sorsa.
És hogy hova rangsorolható a korong a társulat életművében? Megint csak jó kérdés (amellett, hogy jogos). A csapat nyilván nem ad ki fércmunkát a kezéből, és ami legalább ekkora erénye a lemeznek a kitűnő dalok mellett: nem csupán felidézi a régi időket, de hangulatilag is ad bizonyos pluszt a sokunk ízlését és szellemi fejlődését jelentős mértékben formáló négy „elődjéhez”. Ezzel együtt a Psychotic Waltz még magának is olyan magasra helyezte a lécet annak idején, hogy az eddigiek után a The God-Shaped Void leginkább egy nagyszerű ráadásnak tekinthető. A fogadtatástól és a zenészek alkotókedvétől függően persze akár további folytatása is lehet még.
Egy biztos: a beavatottaknak megérkezett 2020 egyik legfontosabb kiadványa.
