Ozzy Osbourne – Ordinary Man (Epic Records, 2020)

Nem hétköznapi, de nem is örökérvényű

2020. március 02. - magnetic star

ozzy_ordinary.jpg

Ha csak a címét nézzük a tizenkettedik Ozzy szólólemeznek, egyből valami ironikus csavarra gondolhatunk, hiszen emberünk esetében (bármilyen vonatkozásban) a „szokványos”, „hétköznapi” szavak vagy ezek szinonimái alig értelmezhetőek. Viszont a démoni alakként feszítő énekest látva a borítón, és a címadó szám „…the truth is I don’t wanna die an ordinary man” sorát olvasva a refrénben sok részletet helyre tudunk tenni az albummal kapcsolatosan.

A Sötétség Hercege életében már réges-régen elérte, hogy ne holmi átlagos fickóként létezzen a köztudatban, s ez földi pályájának befejezése után is kétségtelenül így marad. Ugyanakkor – hanyatló egészség ide, sorozatban lefújt turnék oda – Ozzy manapság sem pihen. Legalábbis ha állapota éppen engedi, akkor dolgozik. Az Ordinary Man felvezetésének ismeretében leginkább azon fáradozott (nyilván ő maga is, de főképp Sharon…), hogy egy új, a mai fiatal korosztályból álló közönség is felfedezze magának. Az elgondolás bevált, hiszen a Travis Scottal való együttműködése Post Malone tavalyi munkáján egészen a Billboard Hot 100 nyolcadik helyéig ugrott fel, amit karrierje során legutóbb harminc esztendeje sikerült véghezvinnie. Vagyis ez ismét egyfajta rekord nála. A szóban forgó Take What You Want nóta és az azóta szintén Malone-nal írt It’s a Raid egyaránt felkerült ide, ott torlódnak az anyag végén.

Ozzy persze mindig is lépést tartott a korral, azaz rendre átvett ezt-azt egy adott időszakra jellemző hangzásból. Emellett a legkiválóbb albumain megvan az azokat emblematikussá tevő hangszeres teljesítmény – csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Randy Rhoads, Bob Daisley, Jake E. Lee, Tommy Aldridge, Zakk Wylde –, és természetesen az ő senki máséval nem összetéveszthető, roppant szerethető „anti-orgánuma”, ami által ténylegesen Ozzysnak nevezhető a végeredmény. Nem bántam volna, ha a rapperekkel folytatott kooperáció megmarad a Malone-féle Hollywood’s Bleeding keretein belül, illetve extraként kerül ki a nyilvánosság elé, annyira elüt a „törzsanyag” egészétől. Ez az első alkalom, amikor egy Ozzy lemezen a főhősén kívül mások hangja is hallható, és akkor nem is szóltam még a címadóban szereplő Elton Johnról! A Hétköznapi Emberrel való tüzetes ismerkedés után azonban elmondható, hogy nem ez az igazán komoly probléma.

A korong elkészítésében hihetetlenül népes stáb vett részt, hangszereseket – vokalisták, vonósok hada vonul fel –, dalszerzőket és technikai személyzetet tekintve egyaránt. A Duff McKagan és Chad Smith alkotta ritmusszekció csatasorba állítása marketingfogásnak kitűnő, ám a gitárosként és billentyűsként is közreműködő Andrew Watt producer irányítása alatt ők is inkább a teljesen produkció-centrikus szemléletnek alárendelten játszanak. Ha valaki fel tud villantani valamit az egyéniségéből a vendégek közül, Sir Eltonon (és a két rap arcon) kívül, az Slash és Tom Morello.

Watt képes volt Glenn Hughes társaként olyan élő és lüktető hangzású rock gyöngyszemet letenni az asztalra, mint a California Breed egyetlen albuma. Itt ellenben a Kevin Churko – az előző két Ozzy anyag készült vele – védjegyének számító, steril és gépies módon modern megszólalást reprodukálta. Különösen kiütközik ez a Goodbye fülügyre vételekor, ahol a negyedszázaddal ezelőtti Ozzmosisra való utalgatások mellett egyenesen Black Sabbath ihlette témák törnek elő. Ezekhez, mondanom sem kell, a hamisítatlan régi sulis analóg sound illene.

De még ez a digitális agybaj is természetesnek, élettel telinek hat ahhoz képest, amit Osbourne hangjából csináltak megint. Nem biztos, hogy tudni szeretném, hányszor vetettek fel vele mindent (vélhetően szótagonként…), és milyen számítógépes trükközés zajlott a stúdióban mindaddig, amíg végre elég jónak találták az éneket, mindenesetre borzasztóan hallatszik a mesterséges rásegítés. És hát ne szépítsük, az idő múlását sem tudja leplezni.

Maga a lemezkészítési folyamat sem lehetett gyökeresen más, mint Churko producerkedése mellett, bár a Screamre talán nem csúszott be annyi szürke, érdektelen szerzemény (és a Black Rainhez képest így is szívderítőbb a helyzet). A főszereplő, jóllehet szerzőként az ő nevét is feltüntették, vélhetően készen megkapta a nótákat zenei alapokkal, szövegekkel, tokkal-vonóval, majd utána nyomban az ukázt, hogy „Ozzykám, gyerünk énekelni!” Na persze nem csupán a nevét és „alapanyag” gyanánt a hangját adta az albumhoz, hanem az egyéniségét is. Tökös húzás volt tőle, hogy felvállalta a riffelős Straight to Hellt. Hetvenegy éves fejjel az „I’ll make you scream, I’ll make you defecate” sor tőle is legfeljebb elnéző mosolyt vált ki az emberből, de azért pofás kis darab ez. A folytatásban viszont sorra érkeznek az olyan szövegek, amelyekben az öreg számot vet eddigi életével. A már említett, Beatles-esen hangulatos címadó nóta és az All My Life jól példázza ezt. Az egyik legjobban sikerült tételben, az ismét Black Sabbath (és 80-as évekbeli Ozzy) hatásokat hordozó Under the Graveyardban pedig életének legsúlyosabb, alkoholban és drogokban bővelkedő korszakára tekint vissza hősünk.

Ez ad személyes vonatkozást az Ordinary Mannek, és emiatt hajlok arra, hogy többnek könyveljem el pusztán a tömegek kiszolgálását célzó terméknél. Az ilyen gondolatok, mondjuk, nem mostanában kezdték foglalkoztatni Ozzyt, emlékezzünk csak az Én, Ozzy könyv végén olvasható sajátos eszmefuttatására: „Ha egy napot sem élhetnék tovább, akkor is többet kaptam, mint amennyi járt. Az egyetlen kérésem, hogy ha agyhalottként végzem egy kórházban, akkor szíveskedjen valaki kihúzni a dugót. De nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, mert magamat ismerve úgyis valami hülye módon végzem. Például megbotlok a küszöbben, és a nyakamat szegem. Vagy félrenyelek egy cukorkát, és megfulladok. Vagy leszar egy madár, és elkapok egy különleges vírust, ami egy másik bolygóról származik.”

ozzy_3.jpg

Aktuális turnéját éppen az Ordinary Man megjelenése előtt pár nappal halasztotta el Ozzy a kezelései miatt. A legfrissebb hír felőle, hogy máris a következő kiadványát tervezgeti, újfent Andrew Wattal. A Mester híveként – bármekkora ellendrukkerként láttat a jelen írás, 80-as és 90-es évekbeli munkáinak igenis nagy rajongója vagyok – nem kívánhatok neki mást, mint hogy küzdjön meg az őt kínzó betegséggel, és hogy azt tegye, amiben igazán örömét leli. Ezzel együtt a korrektség megkívánja, hogy a mostani lemezével kapcsolatos fenntartásaimnak hangot adjak. Azt hiszem, még csak túlságosan rosszindulatú sem voltam…

 rockstation_pontozas_3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1715498248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2020.03.04. 15:51:25

Igazándiból csak az első szám a jó, a 2.-3- még hallgatható, ha szereted a lassú/középtempós számokat. A többi nóta alulról közelíti a középszerűséget.
Azt azért fűzzük hozzá, hogy én nem sírom vissza a 80-as évek pop hard rock - kommersz heavy határmezsgyéjén mozgó albumait. Számomra Zakk-al kezdődnek a jó Ozzy albumok. Randy Roadsot vagy kit meg a másik fószert nem sokra tartom, mert rock n rolltalanították Ozzy zenéjét. A brutál lebutított, erőszakos r'n'r riffeket Zakk hozta vissza. Asszem az első a No rest for the Wicked album volt. Onnantól tudom egyáltalán meghallgatni az Ozzy szóló albumokat.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum