RockStation

Szétmálló hangerdő, avagy a noise-rock öt évtizede

2020. március 02. - vinylwowww

175245622_fe2509a9f6_o.jpg

Zajt mindenki tud csinálni. Be lehet vágni a klozet ajtót, lehet flexelni az erkélyen vagy salakmotorozni hajnali kettőkor. Elég elvetemült húzás mindezt lemezre rögzíteni, aztán meg kiadni. 

Mike Patton mondjuk megtette, két szóló lemezén (Adult Themes for Voice, Pranzo Oltranzista) nagyjából azt hallhatjuk, ahogy a művész úr köhög, chipset rág, vagy a wc-t pumpálja. Ez viszont még nem noise-rock, bár kétségtelen, hogy a műfaj gyökerei hasonlóan avantgarde törekvésekben keresendők.

Ha a gyökereknél mélyebbre ásunk és a magot kutatjuk amiből a noise-rock kultúra kisarjadt, akkor valahol a 60-as években kell keresgélnünk. A szirupos hippi korszak sem szólt mindenki számára a kaliforniai nyárról. Olyan zenekarok takarták el időnként a napot, mint a Captain Beefheart, Frank Zappa & the Mothers of Invention vagy a Velvet Underground.

A 12 perces zárótétel a Mothers' debüt albumán (Freak Out!) jól példázza, hogy sűrűsödhet egyetlen kakofón hangmasszába a free jazz, a music concréte, a rock és a John Cage-féle kísérleti zene (vagyis inkább anti-zene). Sőt egy helyen még némi drum'n bass is betüremkedik (ne felejtsük el, 1966-ot írunk!). 

Sokkal egyértelműbb noise elemeket vonultat fel a Velvet Underground White Light/White Heat korongja. Az utolsó John Cale-lel rögzített anyag egy karcos, nyersen szóló cucc, amit sokan az első noise-rock lemeznek tartanak.

És milyen ez a noise-rock? Torzított gitárok és basszus, kásás hangzás, mintha csak a rádió gombját tekergetnénk, atonalitás, feedback-hegyek: ezt mind hozza a White Light/White Heat. Ez már akkor noise-rock? Vitathatatlanul az, bár még messze vagyunk attól, hogy önálló műfajként tekintsünk rá.

1200px-velvet_underground_wlwh_publicity_photo.jpg

Ugyanezzel a hangzással büntet a detroiti The Stooges, bár náluk a zajmassza jó adag agresszióval párosul. Proto-punknak kereszteli később a zenetudomány, a maga korában viszont jobb híján ráhuzzák a garázs-rock jelzőt. Eltekintenék most Iggy Pop méltatásától, kerüljön most reflektorfénybe inkább Ron Asheton gitáros, aki nagyban felel a Stooges-soundért, de ő a következő irányjelző is a zaj-rock térképen.

1973-ban járunk, a tetthely továbbra is Detroit. Itt lép színpadra a Destroy All Monsters egy hegedűvel, egy szaxofonnal, egy porszívóval, illetve egy kávéskannával felszerelkezve. Az Iron Mant adják elő a Black Sabbathtól az említett eszközökön. A zajos siker jelzőből csak a zaj stimmel: 10 perc után el kell hagyniuk a színpadot. Sokáig ezzel a setuppal lépnek fel flashmob jelleggel, mígnem 1977-ben beszáll Ron Asheton, illetve Michael Davis az MC5 basszusgitárosa. Már velük készül első hivatalos lemezük, a Bored, ami már a zenekar szelídebb oldalát mutatja, a zaj finoman beépül a kompozíciókba, mai füllel kifejezetten befogadható (a pattanásos Thurston Moore mindeközben szorgalmasan jegyzetel és ezt remekül illusztrálja az alábbi nóta, ami akár egy Sonic Youth dal is lehetne...).

Ugyancsak mérföldkő Lou Reed 1975-ös albuma a Metal Machine Music, amit a saját korában teljes értetlenség fogadott, a mai drone-metal színtér viszont szent grálként tisztel (sőt, Trent Reznor egyik nagy kedvence). Állítólag Reed csupán fricskának szánta, ugyanis tartozott még egy lemezzel az RCA lemezkiadónak, úgyhogy "itt van, nesztek" alapon összehegesztette gyorsan az MMM-et, csak hogy mihamarabb szabadulhasson a szerződésből. Én speciel ebben hiszek, mert kuriózumként rendben van a lemez, de hallgatni olyan, mint az esti tévézéshez borotvapengét rágcsálni.

A MMM-nél sokkal zeneibb (mondjuk ez nem teljesítmény) amit a Half Japanese csinál (továbbra is a 70-es években vagyunk), bár talán mindennél többet elmond a zenekarról, hogy az alapító énekes gitáros Jad Fair nem igazán szereti behangolni a gitárját (konkrétan soha nem hangolta még be). Ennek ellenére kifejezetten jó kis dalokat bírtak írni. Leghíresebb rajongójuk Kurt Cobain az In Utero turnéjára is meghívta őket (sőt halálakor egy Half Japanese pólót viselt). Mindemellett szimpatikus kis társaságról van szó, akik nem csak a közönséget, de egymást is előszeretettel szórakoztatják. Érdemes megfigyelni a lenti videóban, milyen nehéz is dobosnak lenni egy olyan bandában, ahol Jad Fair az énekes.

A fenti összetevők aztán a New Wave ellenpólusaként létrejövő No Wave szcénában forrtak össze, amiből olyan bandák nőttek ki, mint a Sonic Youth vagy a Swans.

A Sonic Youth 1981-es debüt EP-je még bőven a No Wave-ből táplálkozik, és inkább egy post-punk lemez, de nemsokára őket is behúzza a zajkeltés iránti olthatatlan vágy, ami aztán természetes módon épül be a 90-es évek alternatív rockjába, részint nekik köszönhetően. Az első teljes albumuk (Confusion Is Sex, 1983), már méltán érdemli ki a noise-rock elnevezést, sőt a címke ekkorra már saját polcot kap az igényesebb lemezboltok kínálatában. Itt már jelen van a rájuk jellemző csilingelő gitárnyektetés, vagy úgy általában a hangszerek hagyományostól eltérő használata, a Sonic Youth "slágerekre" azonban még pár évet várni kell. A 90-es évek elején/közepén érik el a kreatív csúcsot (Dirty, Experimental Jet Set, Trash and No Star) és válnak hivatkozási ponttá: kis túlzással a Kim Gordon, Thursten Moore házaspár a grunge/alternatív színtér "nagytesói", akiktől bátran merít ihletet többek között a Nirvana is.

A másik No Wave alapvetés a Swans, mai napig aktív és bár az utóbbi időben inkább a drone zene felé kacsintgatnak, koncerten még mindig szeretnek fájdalmat okozni a hallójáratoknak (konkrétan sok esetben jár a füldugó a Swans koncertjegy mellé, vagy maguk a szervezők figyelmeztetnek a halláskárosodás veszélyeire).

swans-pc-samantha-marble-hi.jpg

A 80-as évek tulajdonképpen a noise-rock aranykora. Ekkor alakul többek között a Butthole Surfers, a The Jesus and Mary Chain, a Jesus Lizard, és a Big Black, illetve megjelennek a műfajra specializálódott kiadók (Touch&Go, Amphetamine Reptile). 

A színtér kulcsembere Steve Albini, aki a Big Black frontembereként üzent hadat a zenebiznisznek. A zenekar teljesen önfenntartó módon működött, saját maguk finanszírozták a lemezeiket és a turnékat, illetve a független Touch&Go gondozásában jelentették meg albumaikat (köztük a mára kultikussá érett Songs About Fucking című korongot). A szaggatott, repetitív gitár riffek, illetve a dobgép használat okán a Big Black az industrial zenekarok előfutárának is tekinthető (apropó industrial rock: a White Zombie például noise-rock zenekarként indult, az első EP-k, illetve a debüt Soul Crusher ennek a korszaknak a lenyomata). Albini később producerként vált ismertté (In Utero t.k.) és a zeneiparral szembeni ellenszenvét bizony ebben a minőségében is megőrizte: a mai napig nem fogad el jogdíjat az általa producelt lemezek után.

 A 80-as évek jó kis táptalajt biztosított a burjánzó noise-rock színtérnek, aztán jött a grunge és jól bedarálta. A műfaj még azelőtt került vissza az undergroundba mielőtt bármilyen mainstream sikereket elérhetett volna, bár a grunge előszeretettel nyúlt a noise-rock eszköztárához. A legjobb példa talán a Bleach a Nirvanától, ami egyfajta noise-grunge hibridként ver hidat a két műfaj között, de akár említhetném a Babes In Toylandet is, akik a riot grrrl mozgalom dühét egy kis zabolátlan zajolással nyomatékosítják (Fontanelle című lemezük producere egyébként Lee Ranaldo, a Sonic Youth gitárosa). 1990-ben a Helmet még kihozza első lemezét (Strap It On) az Amphetamine Reptile kiadónál, aztán a noise-rock kategóriát maguk mögött hagyva az alternatív metál úttörőiként válnak az évtized meghatározó zenekarává.

helmet_2016.jpg

A 90-es évek aztán már nem erről a műfajról szól, de az amúgy köszöni szépen jól van. Az olyan lelkes zenekarok, mint a Hammerhead, a Lighning Bolt, vagy a The Locust sikerrel tartják életben a zaj kultuszát, sőt kialakul egy rendkívül erős (és szélsőséges) japán színtér is (Zeni Geva, Boris, Melt Banana). A 2000-es évekből mindenképp említést érdemel még a Japandroids, akik Post-Nothing című bemutatkozó lemezükkel hozták vissza azt a morajló, sűrű hangzású noise-rockot a köztudatba, ami például a The Jesus and Mary Chaint jellemezte. 

Az évtizedek során a “zajolás” szépen lassan nem csak a rockzenébe, de az elektornikus műfajokba, sőt még a kortárs klasszikus zenébe is beszivárgott. A noise-rock mint olyan soha nem tartozott a könnyen emészthető műfajok közé, és bár azt nem tudom elképzelni, hogy valaki egy fárasztó nap után belebújik a házikabátjába, tölt magának egy jó pohár Grand Maniert, majd elindít egy Melt Banana lemezt, mégis szegényebb lenne a rockzene azok nélkül a furcsa és különös hangok nélkül, amit jobb híján zajnak hívunk.

Búcsúzóul ismét buzdítanék mindenkit egy kis közösségi cikk-írásra, hiszen rengeteg fontos zenekar van még, akik formálták (vagy deformálták) a noise-rock műfaját, azonban jelen írásban nem kerültek említésre, szóval aki kedvet érez, az kommenteljen bátran!

Képek forrása: Wikipedia

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5815496062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum