Ótvar nagy buli volt szerda este az Arénában. Hatalmas, tényleg! Minden igényt kielégítő! Három akkora partycsapat húzta a talpalávalót, mint a ház, a közönség meg csak forrott. Mi is volt ez? A nagybetűs szórakozás!
Bárcsak ne lettem volna iszonyat fáradt... Jó lett volna valami konstans időjárás az elmúlt napokban, hogy ki tudjam normálisan pihenni magamat és tombolni egy jót ezen a végre esőmentes estén. És az egész rajtam csúszott el, a legidegesítőbb, hogy minderről nem is tehetek. De elég a hisztiből, nem én vagyok itt a lényeg! Hanem ez a három állatok gyülekezete, akik szétrobbantották a házat!
Az este folyamán nem volt teltház, még a "feles" elrendezés ellenére sem, de ennek a miértjéért elég volt felnézni a felső, nagy kivetítőre. Sorban mosolyogtak ott a legnagyobbak és mellettük a dátumok, még ránézve is sír az ember pénztárcája és még a klubbulikat nem is említettük. Kegyetlen egy év ez... Kegyetlenül brutális! De mi ezzel nem foglalkoztunk, most itt voltunk, partyra készen, várva, hogy egy pár órára nyár legyen a kora tavaszi (?) estében.
Már a nyitó Ice Nine Killsre is sok ember megjelent, ami nem is csoda: iszonyat ragadós (bár néha előre kiszámítható) zenét játszik a teátrális elemekkel kicsit sem spóroló csapat, tényleg nem csak hallani, látni is kell őket! A horrorklasszikusokra épülő dalok és hozzá kapcsolódó showelemek sokat merítenek egy bizonyos Alice Coopertől, de ki hibáztatja őket? A rajongóseregük nagy része azt sem tudja, ki az a vén, festett arcú fószer, de az biztos, hogy hatott erre a fiatal gárdára. Az INK pedig büszkén viszi tovább a tőle kapott zászlót! Nem láttam még őket (nem is nagyon hallgattam), de jó kis szettjük volt, igaz, nekem a zene túl happy volt a horroros miliőhöz képest. De ez legyen az én bajom. Mert mindenki más dübörögve tombolt már itt is, amit meg is érdemeltek az urak (és hölgy). Kiváló választás voltak!
Gyors átszerelés és jött a Hollywood Undead. Ahogy a Papa Roach, ők is szinte hazajönnek Magyarországra, nagyon nem kell bemutatni őket senkinek, aki kicsit is nyitott a jóféle, igazi, szórakozós zenére. A maszk úgy tűnik, a múlté, a hangulat a régi, a közönség meg csak tombolt! Egy egészséges áttekintés jutott az életmű legszebbjeiből, nem kihagyva persze az új albumot sem, így igazán tartalmasan töltötték ki a rendelkezésre álló, al-headliner időkeretet. Ha azt mondom, hogy mindenki megőrült minden egyes szavukra, keveset mondok. Olyan páré volt itt, hogy csak rezgett a ház! Egy olyan igazi, istenes! Volt közönségből felhívott gitáros, volt guggolás, wall of death, ami csak illik, alá pedig az ellenállhatatlan slágerek (egyet sem emelek ki, vannak dallistákra szakosodott oldalak)... Me gusta! Rossz szó? A-a, ne várjátok, bocsi! Majd máskor!
Aki tavaly ott volt a Volt Fesztivál "rockos" napján, lényegében idén ki is pipálhatta az ottani, nagyszínpados csapatokat (kivéve Cypress Hill). Az Amaranthe a Sabaton előtt, a Slipknot a Behemoth-tal járt itt, most meg az akkor szendvicsben lévő csótányok néztek be Budapestre... És hozták, amit elvártunk! Drága kenyér, de még hogy hozták! A szett kb. felét a legutóbbi album, a Who Do You Trust? és az idén húsz éves Infest dalai adták, a többi a már szinte kötelező slágersor volt. Ma este is akadt Firestarter, Keith Flint épp egy éve hunyt el, járt egy akusztikus betét, énekeltetés, táncoltatás, slágerek, buli, hangulat, hangulat és HANGULAT! Miért nem tolja mindenki más is ekkora elánnal? Persze most kicsit vékonyabb volt a hangkép, mivel Jerry Horton kéztörés miatt offolni kényszerült a kanyart, így a régóta velük nyomuló turnégitáros, billentyűs Tony Esperance lépett előre. Az ő helyét senki sem fedte le, emiatt egy kevésbé cicomás, punkosabb megszólalás vonzott be a tombolásba; ember fiát, lányát onnan semmi ki nem ragadhatta! Egy óra főblokk, három ráadás (a második Last Resort után lelkesen, de tévesen megindult a tömeg kifelé), végig maxra tekert buli potméter. Ahogy várható és elvárható! Gyönyörű élmény volt! Tartalmas szórakozás a javából!
Jó, igen Jacoby hangja már nem olyan, mint húsz éve, de ezt kárpótolja az, hogy még mindig felszántja a deszkákat, hogy úgy parancsol a közönségnek, ahogy szeretne, hogy más ennyi idősen már fele ennyire sem képes. Úgy hozza le a műsort, hogy semmi hakniszaga nincs. Ez mondjuk nagy erény! Ahogy az is, hogy nem győzi kiemelni, mennyire is szeret minket! Lehet, hogy mindenhol ezt mondja, de ilyen lojális rajongótáborral azért ez könnyen védhető állítás - szerintem.
Feelinges volt minden egyes pillanat, persze az igazi klasszikusok szóltak a legnagyobbat. Tudjátok, mikről beszélek, amiket minden rockdiszkó is örömmel lead bármikor. Az igazi P. Roach-esszenciát! Akkor forrt fel igazán a közönségnek nevezett embermassza, a többi dalnál "csak" száz százalék égett ki belőlük. Csak azért felmentem volna a deszkákra, hogy onnan megnézzem ezt. Gyönyörű volt! Emelem kalapom a közönség előtt, megérdemlitek! Bárcsak nekem is ment volna...
... Csak hát ugye, ha nem lettem volna ilyen fáradt... Elmondhatnám, hogy én is rommá buliztam magam! Hogy szétvitt az este cafatokra! De mindez most másra maradt, én szimplán csak jól éreztem magam. De nagyon - nagyon jól! Köszönöm! De tényleg!
