RockStation

Boldog Nőnapot! Éljenek a basszercsajok!

2020. március 08. - vinylwowww

5272299683_cfa8733f9f_c.jpg

Egy amerikai kutatás szerint az emberek gyakran nemi alapon osztályozzák a hangszereket, ez alapján került például a klarinét, vagy a fuvola a női hangszer kategóriába, míg a dob vagy a harsona férfiasnak számít. Azt nem tudom, hogy a basszusgitárt hová sorolta a tanulmány, de mára kétségtelenül unisex hangszerré vált.

Ebben nagy szerepe volt az olyan úttörőknek, mint Carol Kaye, aki 50 évet felölelő karrierje során nagyjából 10.000 (!) felvételen villanthatta meg tudását és nemtől függetlenül a legtehetségesebb basszerek között tartják számon. Azt hiszem a Nőnap remek alkalom, hogy csokorba gyűjtsünk néhány olyan basszusgitáros hölgyet, akik méltó módon ápolják Carol örökségét.


Sean Yseult (White Zombie)

rock_city_morgue_sean_yseult.jpg

Sean kislányként balett órára járt és zongorázott, ugyanakkor szívesen rótta Észak-Karolina erdeit elhullott állatok csontjai után kutatva. Ha még hozzávesszük a klasszikus horror filmek iránti rajongását, akkor nagyjából kirajzolódik előttünk annak a Sean Yseultnak a világa, akit később a White Zombie basszusgitárosaként ismer meg a nagyvilág.

A 80-évek elején New Yorkba költözik, ahol a CBGB törzsvendégeként hamarosan beszippantja az épp ezerrel pörgő hardcore színtér. Az első találkozás ezzel a közeggel nagyjából olyan lehetett, mintha Nurejevet bedobnánk a moshpitbe, így törékeny balett-táncos alkatával hamar megtanulja, hogy jobb a széleken, sőt még biztonságosabb fent a színpadon. Hangszerének a basszusgitárt választja, egyrészt mivel a zongora (érthetetlen módon) nem túl népszerű a NYC hardcore világában, másrészt könnyebben is mozgatható.

Hamar egymásra találnak a szintén horror-fanatikus torzonborz Rob Zombie-val, és egy gitárossal, illetve dobossal kiegészülve megalapítják a White Zombie-t. Sean fazonra is több mint rendben van, a szakadt grunge esztétikát előrevetítő cuccaival divatot teremt és bár nem egy virtuóz basszer, az ő játékáról lesz csak igazán nyakizom gyilkos a White Zombie zenéje.

1998-ban feloszlik a zenekar, Sean pedig egy rövid kitérőt követően (a The Crampsben penget kicsit) szögre akasztja a hangszert és fényképezőgépet ragad. Azóta elsősorban fotográfusként, illetve tervezőgrafikusként tevékenykedik, ám egyedi világa - akárcsak anno a White Zombie esetében - vizuális alkotásaiban is visszaköszön.


Jo-Anne Bench (Bolt Thrower)

10166837865_79d588fb34_c.jpg

A death metál nem kifejezetten az a csajos műfaj. Nagydarab, egybenyak férfiak hörögnek arról, hogy milyen horror filmet láttak legutóbb, miközben a színpad előtt hasonló érdeklődésű rajongóik lökdösődnek és üvöltenek.

Jo-Anne Benchnek duplán jár az elismerést, mivel nemcsak, hogy egyike volt az első női death metal basszerosoknak, de végig kitartott a műfaj és a Bolt Thrower mellett. 

Pályatársai szerint is egyike a legalázatosabb zenészeknek, akik valaha a húrokat tépték, ráadásul alanyi jogon basszerként (és nem női basszerként) érdemelte ki mind a rajongók, mind a zenész kollégák elismerését. Saját bevallása szerint nem egy technikás zenész, de a Bolt Throwerben nem is a technikán, sokkal inkább a mázsás riffeken van a hangsúly.

Bár szívesen írnám kis színes jelleggel, hogy Jo hatalmas Elton John rajongó, ez nem lenne igaz. A hölgy igazi true metál arc, olyan kedvencekkel, mint a Venom vagy Black Sabbath és csak annyi "metáltalanságot" enged meg magának, hogy nem eszik húst (bár emlékeim szerint a komplett Carcass is vegetáriánus).


Kim Gordon (Sonic Youth)

16118661223_efc931ac27_c.jpg

Kim, bár első sorban a Sonic Youth basszer-frontasszonyaként ismert, igazi polihisztor (igen tudom, a képen gitárral látható, de ne legyünk szőrszálhasogatók.) A zenén túl vizuális művészként is alkot, de belekóstolt több alkalommal a színészkedésbe is, saját ruhamárkája van, kiadott egy önéletrajzot, illetve zenei producerként is kipróbálta már magát.

Nehéz is kizárólag basszusgitárosként tekinteni rá, hiszen már a Sonic Youth-os időkben is több lábon állt (ő producelte a Hole első albumát például), ráadásul erős, művészetében öntörvényű női frontemberként közvetlenül inspirálta a riot grrrl mozgalmat. 

27 év után vált el a kapuzárási pániktól behülyült Thurston Moore-tól, ráadásul a mellrákkal is meg kellett küzdenie. Azonban mi sem bizonyítja jobban, hogy eltökéltsége nem holmi színpadi póz, minthogy mindig felállt a pofonokból, amit az élet mért ki rá.

Nehéz elhinni, hogy Kim már 66 éves, azonban kortársaival szemben nem az sztk-ban ücsörög, hanem dolgozik rendíthetetlenül:  tavaly jött ki első szólólemeze (No Home Record), ami nem úgy akar korszerű lenni, hogy összeáll mindenféle tetovált arcú kamu-rapperekkel, hanem saját jogán csinál trendet, ahogy tette azt évtizedeken keresztül.


Melissa Auf der Maur (Hole, Smashing Pumpkins)

5272610708_8b4ef883d9_c.jpg

Eredetileg basszusgitáros hölgyekről szerettem volna írni, de egyre inkább tűnik úgy nekem, hogy egyfajta összművészeti alkotótábor lesz ennek a vége. Melissa fotográfia szakon végzett, és mai napig aktív fotós (akár csak Sean), alkalomszerűen színészkedik, (mint Kim), illetve férjével Tony Stone függetlenfilmessel, a Basilica Hudson nevű művészeti központot vezetik New York-ban.

Basszusgitározni relatíve későn kezdett, édesapjától kapott egy hangszert a 21. szülinapjára, azonban elég hamar elsajátította a basszerozás csínját-bínját. Olyannyira, hogy első zenekarával, a Tinkerrel, már a Smashing Pumpkinsnak nyitnak, miután barátságot köt Billy Corgannal, akivel egy montreáli Pumpkins koncerten találkoznak. Melissát elkíséri az eseményre lakótársa Bruce (Bruce Cawdron, a Godspeed You! Black Emperor későbbi dobosa) aki nem kifejezetten szimpatizál Corgannal és nemtetszését egy sörösüveggel nyomatékosítja (konkrétan hozzávágja a tökvezérhez). Melissa a koncert után egész Kanada nevében bocsánatot kér Corgantől és már barátként válnak el egymástól, ami nem bizonyul rossz befektetésnek, hiszen rajta keresztül nyeri el a Hole basszusgitárosi posztját Kristen Pfaff sajnálatos halálát követően. Melissa szó szerint újra élettel tölti meg a zenekart és már vele készül a Celebrity Skin album.

1999-ben aztán otthagyja a Hole-t és bár szólókarriert tervez, mégis a Smashing Pumpkinsban köt ki D'arcy Wretzkyt pótolandó, akit épp fizetetlen szabadságra küld Corgan a sok kábszizás miatt. Végigtolja velük a Machina/The Machines of God turnéját, aztán a tököknél is bezár a bazár, Melissa pedig végre foglalkozhat a saját dolgaival. Megalakítja a rövid életű, The Chelsea nevű formációt, illetve csinál egy Black Sabbath tribute bandát (Hands of Doom), majd végül saját neve alatt jelenik meg két kiváló szólólemeze (Auf Der Maur, Out of Our Minds ).

Bár nem adott ki új anyagot 2010 óta, azért a fotózás, illetve a Basilica Hudson igazgatása gondoskodik arról, hogy ne unatkozzon.


Paz Lenchantin (A Perfect Circle, Pixies, Zwan)

4367208604_bd3b8c73f4_c.jpg

Megkönnyebbülés számomra, hogy végre nem kell arról írnom Paz kapcsán, hogy mennyire lelkes fotós (vagy art director és/vagy grafikus). Ám mielőtt lenulláznám itt szegényt, hogy csak basszusgitározni tud meg szépen nézni, gyorsan leszögezném, hogy erről szó sincs, Paz ugyanis egy igazi zene-geek.

Argentín zenész család sarjaként, már gyerekkorában nagyjából minden olyan hangszeren játszott, aminek le tudta írni a nevét. Megélhetési zenészként indult a karrierje, dolgozott zongoratanárnőként, de szerzett zenét videojátékokhoz, tv filmekhez, aztán őt is behúzta a rock'n roll világa. Elsőként Joey Santiago, Pixies gitáros zenekarában (The Martinis) játszott és ebben a formációban figyelt fel rá Billy Howerdel az A Perfect Circle alapítója, aki épp basszusgitáros után kajtatott. Vele rögzítik a remek Mer De Nomst, az első single Judith-hoz pedig fasza performance videó is készül, ahol Paz is bemutatkozik (nemcsak basszusozik a lemezen, hanem hegedül is). A második APC korongon még közreműködik, aztán átigazol Billy Corgan, Zwan nevű (amúgy véleményem szerint rendkívül uncsi) csapatához. Ez a formáció kérészéletűnek bizonyul, így ismét szabad a pálya: Paz játszik Melissa Auf der Maur már korábban említett The Chelsea csapatában, zenélget a Queens of The Stone Age-dzsel, Jarboe-val és tán nem meglepő, hogy Joey Santiagoval ápolt több éves barátsága végül a Pixiesbe repíti (velük érkezik egyébként hozzánk is szeptemberben a Budapest Parkba, szóval tessék szépen megnézni).

Paz kapcsán érzem egyébként a legerősebbnek a Carol Kaye párhuzamot, hiszen Carolhoz hasonlóan ő is keresett session zenész kivételes hangszeres tudása okán.

Ami feltűnt egyébként, miközben dolgoztam a cikken, hogy ezek a basszer-hölgyek kevésbé definiálhatók kizárólag zenészként, sokkal inkább kreatív mindenesként részesei a rock-bandának, "kiszínezik" azokat. Mint amikor összeköltözik a fiú meg a lány: a srácnak elég, ha van internet meg külön wc, de a buddha szoborról és a mangós kézmosóról már a lány gondoskodik.

Korábbi írásaimból talán már kiderült, hogy kedvelem a listákat, főleg mert igazából sosincs végük. Ezt a listát is csak elkezdtem nektek, szóval kommentelésre fel és Boldog Nőnapot!

Képek forrása: Flickr / Kmeron, Bad Teeth, laferry, Leslie Butler

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7415507454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

top_secret 2020.03.08. 21:58:23

Tal Wilkenfeld kimaradt. Pedig elég jól nyomja www.youtube.com/watch?v=tgffDVO2UyA

Nb_4 2020.03.08. 22:07:36

Muck Éva is kimaradt, kár.

Imre Ferenczy 2020.03.09. 12:01:31

quatro hozta be ezt azóta a jányok is nyomják pedig elég nehéz hangszer erő kell azokhoz a vastag húrokhoz is
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum