RockStation

Testament – Titans of Creation (Nuclear Blast, 2020)

Igényes thrash

2020. április 17. - rockstation

testamenttitansofcreationbetter.jpgEgy vallomással kell kezdenem: nagyon szeretem a Testament zenekart. Ez nem fog odáig fajulni, hogy 5/5 pontot kap az új Titans of Creation album, de tény, hogy a „sine ira et studio” elv megőrzése nem könnyű. Mondhatnánk, hogy a Testament a thrash metal Def Leppardja, legalábbis olyan értelemben, hogy: (1) számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, elég, ha csak Chuck Billy énekes agydaganatát említjük, (2) a tagok rokonszenvesek, (3) minden lemezük jó.

A zenekar csaknem egy évtizedig nem adott ki új dalokat, majd 2008-ban visszatértek egy olyan bomba lemezzel (The Formation of Damnation), amire talán senki nem számított. Azóta tart a lendület, négyéves ciklusokban jelentetik meg az új albumokat. A Titans of Creation már a negyedik az újjáéledés óta, összességében pedig a tizenkettedik sorlemez. A felállás változatlan, mára a Testament igazi supergroup lett: a három őstag mellett (Chuck Billy énekes, Eric Peterson és Alex Skolnick gitárosok) a ritmusszekció sem kispályás: Steve DiGiorgio basszusvarázsló mögött maga az „Atomic Clock”, Gene Hoglan amortizálja a dobfelszerelést. A névsorolvasás nem öncélú karakter-szaporítás; hány olyan zenekart ismerünk, ahol egy, legfeljebb két alfahím köré épül a mutatvány, ehhez képest itt elismert zenészekből egy valódi csapatként funkcionáló, lemezeket készítő, turnézó banda áll össze.

A Titans of Creation először is hosszú. Másodszor is. Egy rendes thrash metál lemez ráfér egy 90 perces kazetta egyik felére, de ennek 60-as kell, és az is épp hogy elég. 58 és fél perc egyszerűen sok ebből, kíváncsi lennék, hány rajongó fogyasztja egyben, elejétől a végéig. Ugyanakkor tiszteletre méltó, hogy amikor a korszellemnek megfelelően sokan EP-kkel, dalonkénti megjelenéssel, gagyi dalszöveges videókkal próbálnak alkalmazkodni a mindenható algoritmusokhoz, a Testament fogja magát és kiad egy órányi új zenét. És ha már videókról van szó: a Children of the Next Level dalhoz készült egy remek animációs klip, Gróf Balázs magyar grafikus munkája, amit egy hét alatt 300 ezren láttak már.

Ragadjunk még le kicsit a lemez terjedelménél: 11 dalt és egy instrumentálist kapunk, több tétel 5-6 perces (thrash metálról beszélgetünk, helóka), sokáig kell csócsálni, mire megadja magát a lemez. Nem az lesz, hogy kétszer lepörgetjük, aztán már lehet is énekelni zuhanyzás közben, hogy „Beware of witches in the sky.” A másik, ami eszembe jut, hogy ez egy igényes lemez. Nehezen megfogható fogalom ez, talán ismerjük az ide vonatkozó viccet:
- Te milyen zenéket hallgatsz?
- Igényes zenéket.
- És mik azok?
- Hát, amiket én hallgatok.

Esetünkben az igényesség annyit jelent, hogy alaposan meghangszerelt, kidolgozott dalokat kapunk. Minden dalban van rendes gitárszóló, néha kettő is, ha már a szólógitárosunk Joe Satriani tanítványa volt, hadd tekerjen párat, nem igaz? Bele lehet feledkezni a dalokba hallgatás közben, egymást érik a finomságok, bravúros megoldások, jól megírt énekdallamok(!). Ha valaki azt mondja, hogy a thrash csak tuka-tuka dobolás, gitárvijjogtatás meg ordibálás, annak mutassuk meg nyugodtan bármelyik dalt.

Chuck Billy az egyik kedvenc énekesem, bármeddig elhallgatnám, ahogy ez a nagydarab indián bömböl. Ha Dave Mustaine egy downsizingolt, háromhengeres, Euro 6-os motor, akkor Chuck a big block V8, teccikérteni. Az új albumon többféle hangszínt is felvillant, de ezt nem erőltetném, a black metálos rikácsolást hagyjuk meg azoknak, akik csak annyit tudnak. Chuck hangja védjegy, azonnal felismerhető.

De mire ez a sok tömjénezés, ha már az elején megtagadtuk a jeles osztályzatot? Hát mi hiányzik? Az az igazság, hogy én még ennél is többet vártam, ahogy egy tanítónéni is a kedvenc diákjától. Az életmű eddigi egyenletesen magas minősége, az újra megszerzett lendület azt sugallta, hogy most valami atomvillanás jön. Azzal, hogy a Slayer befejezte, a Metallica pedig már inkább más területen számít komoly tényezőnek (na, udvarias voltam?), a Testament lehetne a műfaj zászlóvivője, vagy mi. Ennek fényében, de csakis így tekintve, leveri a lécet a Titans of Creation.

testament-2020.jpg

Legalább 10 meghallgatás után is vannak olyan dalok, amiket nem tudok felidézni, miközben a régi klasszikereknek még a gitárszólóját is el tudnám dúdolni. Ezen felül nagyobb változatosságot vártam, főként, hogy ígértek egy lassú számot, ami végül nem készült el. De nemcsak a lassú szám hiányzik, hanem egy igazi vadorzó megőrülés is, amitől lyukat léggitároznék a mackóalsómba. A legtöbb dal középtempós, helyenként kicsit gyorsabb, ettől a lemez közepe táján összefolynak a témák.

Akkor hát félre az elfogultságot, a túlzó elvárásokat, elő a Tacitus-i objektivitást! Itt van 11 remek nóta meg egy outro, némi hangszeres bemutató a műfaj mestereitől, olyan hallgatnivaló, ami kitart még hónapokig. A hangzás első osztályú, a méltán elismert Andy Sneap hozta megint a főzőkanalát és olyan megszólalást kevert ki ennek a lemeznek, ami 2020-ban elvárható, miközben a zenekar azonnal felismerhető. Ha a Reign in Blood meg a Master of Puppets az 5 pont, akkor is megér egy négyest. Bőven.

4kop.png

Lemezkritika: Keszler József

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6715616094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum