RockStation

Koncertek az archívumból - 1. rész, 2009/2010

2020. május 05. - sunthatneversets

0metallica2010_12_1.jpg

Ahogy most látszik, úgy jó ideig nem kell koncertre járnunk. Legyen az klub-, vagy arénakoncert, esetleg fesztivál, augusztus 15-ig mindenki kárhozatra van ítélve, szervező és koncertlátogató egyaránt. Így aztán nem marad más, mint a visszaemlékezés. 10 részes sorozatunkban, most minden évből 10 koncertre emlékszünk vissza a koncertbeszámolók és egy rakat fotó segítségével. Elsőnek egy összevont év (lévén az oldal e környékén indult és még nem pörgött annyira, mint manapság) jön, mégpedig a 2009 és 2010-e esztendők. Természetesen kommentben jöhetnek majd azok a koncertek, amelyekre Ti is jó szívvel emlékeztek vissza az adott időszakból.  


AC/DC, The Answer @ Budapest SportAréna, 2009. március 23.

ACDC Budapest 1.jpgFotó: Tamás József

Koncertet másfél évtizede nem előzött meg akkora felhajtás kis hazánkban, mint a rockveterán AC/DC tegnap esti Arénás koncertjét. A jegyek 26 óra alatt keltek el még októberben, így a jegyüzérek jókat kaszáltak a koncert előtt.

Azt gondoltam naivan, hogy egy közel hatvan éves emberekből – Brian Johnson énekes már több is – rockegyüttes koncertjére nagyjából harmincon túli emberek kíváncsiak. Hát bazi nagyot tévedtem, mert a tizenöt éves srácoktól a majdnem nyugdíjas emberekig minden korosztály képviseltette magát. Az AC/DC-re akkor is csordultig telt volna az csarnok, ha puritán színpaddal érkeznek és tolószékben játsszák végig a koncertet. Az ausztrál csapat azonban nem véletlenül lett világsztár. Ők még egy olyan korból jönnek, amiben minden együttes tudta mekkora hálával tartozik annak a közönségnek, mely a magasba emelte. Bár az előadás jó előre megtervezett volt, sallangoktól sem mentes, mégis kötve hiszem, hogy bárki elégedetlenül távozott volna a pár perc híján két (!) órás koncertről. /sunthatneversets/ -------------- Teljes koncertbeszámoló ITT


DOWN, VOIVOD @ Budapest, Petőfi Csarnok, 2009. június 23.

Fotók: Réti Zsolt

2009-ben ki voltam éhezve arra, hogy minél több koncertet megnézzek és minél több zenekart megismerjek. Mondjuk utóbbi éhségem azóta sem csillapodott. Az azóta megboldogult Petőfi Csarnokba igyekeztünk június 23-án. Tudtam, hogy az előzenekart is érdemes megnézni, mert már bőven túl volt a legenda státuszán a Voivod, azonban én mégis azon pörögtem, hogy végre láthatom a Downt élőben. Éppen a harmadik lemezét turnéztatta a New Orleans-i brigád, és egy pótbuli keretein belül végre elértek hozzánk is. Élveztem a Voviod koncertjét, de azért mégis csak arra tudtam gondolni, hogy mikor jön már a legendás Phil Anselmo által vezetett csapat.

A koncert azóta is bele van égve az elmémbe és nem is fog onnan kitörlődni soha. De soha! A Pecsában ennyire jó koncerten utána sem voltam, de előtte sem, pedig azért elég sok koncerten részt vettem már. Anselmoék számomra azt a zsigeri stoner zenét tudták adni, amitől elfejeltek mindent és csak azt érzem, hogy az éppen adott pillanatnak élek, semmi másnak. Az On March The Saints azóta is a kedvenc dalom, és visszaemlékezve le sem tudom írni, hogy mit éreztem mikor hallottam élőben. Az egész este csodás volt. Nem sok ilyen koncert van, amire úgy tudok vissza emlékezni, mint erre. /koax/


ALICE IN CHAINS @ Budapest, Petőfi Csarnok, 2009. november 27.

Alice In Chains 1.jpgA kép nem a helyszínen készült

Jerry Cantrell gitáros/fő atyaúristen csapatához William DuVall énekes csatlakozott és megmondom őszintén, hogy a két hónapja kiadott új albumon engem meggyőzött. Nem erőlködik görcsösen, hogy elhiggyék van olyan jó, mint Staley, nem pótolja őt, de igencsak jól helyettesíti. Legalábbis a lemezen biztosan, a koncerten meg majd kiderül, gondoltuk.

Feltűnő volt, hogy a nagyrészt harmincas évei közepén lévő rajongók kapásból fújják a dalok szövegeit – bármelyikről is van szó - ráadásul az ovációkból úgy tűnt, hogy nálunk különösen a csapat első albuma az etalon. Bár a koncert lendülete több helyen is megtört – köszönhetően az olyan, koncerten elég nehezen működő daloknak, mint az A Looking In A View vagy Love Hate Love – a fanokat mindez nem érdekelte, ráadásul a koncert közepén varázsütésre kitisztult a hangzás és az olyan dalok, mint a We Die Young, a Sickman, az Angry Chair vagy a program utolsó dalaként játszott Man In The Box, igencsak hatásosan működtek ennek eredményeként.

A zenekar nem győzött hálálkodni, hogy ilyen jó koncertet még nem adtak és mindenki „Fuckin' fantastic” volt Budapesten. A ráadás előtt óriási ováció fogadta még a bandát, le is nyomták a Would?-ot úgyis mindenkinek ez ugrik be az Alice In Chains kapcsán, zárásnak pedig megvolt a Rooster, melyet már inkább a közönség énekelt William DuVall helyett. A koncert a kétkedőket – ha volt egyáltalán ilyen a teremben – is meggyőzhette, hogy igenis van létjogosultsága az Alice In Chains-nek 2009-ben. Bár nem minden daluk való koncertre és nem játszották a Down In A Hole-t (fekete pont), összességében egy igencsak jó koncert élményével távozhatott mindenki tegnap este a PECSA-ból. /sunthatneversets/ -------- Teljes koncertbeszámoló ITT


METALLICA @ Puskás Ferenc Stadion, 2010. május 14.

Fotók: Réti Zsolt

A világ talán legnagyobb rockbandája 1999-ben jutott el hozzánk utoljára. Azt a koncertet sikerült kihagynom, az azt megelőző 1993-as MTK Stadionbeli koncertjüket pedig a másnap esedékes matek szigorlat miatt buktam be, így több mint egyértelmű volt, hogy a tegnapi koncert kötelező és kihagyhatatlan ....

.... a Sad But True felrázott újból mindenkit, így az ismét az új albumról eljátszott Cyanide már nem okozott csalódást, pláne úgy, hogy utána olyan klasszikusok következtek, mint a géppuskaropogással és némi pirotecnikával és tűzijátékkal megspékelt One vagy a Blackened. A kötelező Nothing Else Matters-t tőlem simán kihagyhatták volna, ellenben a Master Of Puppets és a rendes programot záró Enter Sandman igazi élmény volt. A ráadásban három korai dal hangzott el a Garage Days-en lévő Diamond Head feldogozás Helpless és a banda Kill'em All című első albumáról a Motorbreath és zárásként az egyik legnagyobb Metallica klasszikus a Seek And Destroy.

Lehet persze hibapontokat találni, hogy minek kellett hangszeres szólókat közbeiktatni, hogy Hammett és Ulrich néha belehibázott, hogy a hangzás sem volt mindenhol tökéletes – mondjuk ez előzenekarokénál fényévekkel jobb volt -, de ez az este így is tökéletes volt, aminek eredményeként a közönség egy emberként tapsolt a végén és a csapat hosszú percekig pengetőket és dobverőket osztott a közönségnek és még Lars Ulrich is megígérte, hogy a következő magyarországi koncertre nem kell tizenegy évet várni. /sunthatneversets/ -------- Teljes koncertbeszámoló ITT.


LAMB OF GOD @ Metalfest, 2010. május 21.

Fotók: Réti Zsolt

A szervezők legjobb dobása volt a Lamb Of God szerződtetése volt. Az első perctől 110%-on pörgő énekes mellett színpadi díszletnek tűnt a három gitáros, el sem mozdultak a helyükről, majd a negyedik szám környékén felengedtek (Mark Morton gitáros még vigyorgott is) és beindult a headbang. Nem tudom mire vélni a kezdeti dermedtséget, talán nem bíztak a magyar közönségben? Körülöttem mindenki beindult a zenére, nem egy "ácsorgós" koncert volt, itt már működött a földbedöngölés amit először a Nevermore-nál vártam. Az énekes Randy Blythe hangja élőben elképesztő, koncert közben még rá is gyújtott, biztosan jót tesz a hangszálaknak...Ez volt a zenekar első fellépése nálunk és aznap este mindent vittek, kétség kívül a Lamb Of God volt a nap koncertje: Pure American Metal. A hangerőtől zúgó füllel távoztam a sátorból, ez kiváló bemutatkozás volt! /frogfoot/

 


MOTÖRHEAD @ Hegyalja Fesztivál, 2010. július 16.

Fotók: Réti Zsolt

A Motörhead már négy évvel ezelőtt is letaglózott. A koncertről mindent elárul, hogy az első szám kezdete épp a Malátabár előtt ért, ahol Lemmy és csapata hangosabb volt az éppen aktuális zenekarnál. A „We are Motörhead and we play rockandroll” természetesen most sem maradhatott el, de Lemmy meglepően beszédes volt a számok között. A Mikkey Dee álltal beiktatott dobszóló alatt leesett az állunk. Összességében kiváló volt, pontosan olyan, amilyet elvártam. Az elején csutkára tekerve minden, majd lassú számok és lazítás nélkül másfél óra tömény arcleszedés. Legvégén az Ace of Spades-el. Nincs kétség, Lemmy Kilmisternél kevés keményebb (a szó pozitív értelmében véve) rockandroll arc van, ha van egyáltalán. Ő az, aki előtt Hetfield és Slash is csak tiszteleghet.

Mivel ezek után eléggé elfáradtam, és az árnyékos sátorhelytől függetlenül sem sok alvással jutottam idáig a héten, adtam ugyan egy próbát a Meshuggah-nak, de nem éreztem magam képesnek végighallgatni őket, valamint egyszer már láttam őket a Szigeten. Egy kis lézengés után a sátram felé vettem az irányt. /Norbert K/


OZZY OSBOURNE @ Budapest SportAréna, 2010. október 04.

Fotók: Réti Zsolt

Nem tudom mi zajlik a színfalak mögött, hogyan tartják karban Ozzyt, de nem is érdekel, amikor Ozzy a színpadra lép, mintha beindulna benne valami, nem emlékeztet a TV-ben látott motyogó-totyogó emberre: headbangelt, énekelt, ugrált a mikrofonállványba kapaszkodva és azonnal átvette az irányítást. Persze ez nem Steven Tyler-féle szaltókat és pörgést jelent, de nem is valami erőtlen ripacskodás, amit megpróbálnak elfedni a showelemekkel.

Az egész koncerten egyedül a hosszúra nyúlt dob- és gitárszólót éreztem feleslegesnek. Ok, kell egy kis pihenés Ozzynak és a zenészek is megmutathatják mit tudnak. Gus G.-t nem véletlenül választhatta ki Ozzy, elképesztően jó, de nem Randy Rhoads, Jake E. Lee vagy Zakk Wylde, hiányzik belőle "az a bizonyos valami", ami az elődeit már a kezdetektől legendává emelte. Biztosan sokan lehúzzák majd ezt a koncertet. Kegyetlen, szürreális, meglepő show - ígérték. Ebből én nem láttam semmit és a család sem tűnt fel a színpadon és nincs Zakk, nem játszották a No More Tears-t, stb.

Ez egy korrekt koncert volt, nem távoztam csalódottan. Ha más lett volna a főszereplő akkor azt írnám, hogy a zenekarnak rutinbuli, korrekt iparosmunka. Mégsem teszem. Mert láttam egy idősebb őszülő hajú férfit aki könnyes szemmel énekelte a Mama I'm Comin' Home-ot, a Black Sabbath dalok alatt csápolt, ha Ozzy azt mondta és mosolyogva énekelte együtt Ozzyval a Crazy Traint (mint annyian mások). /frogfoot/ ------- Teljes koncertbeszámoló ITT.


THE DILLINGER ESCAPE PLAN, Cancer Bats, The Ocean @ Dürer kert, 2010. október 13.

Fotók: Réti Zsolt

Kicsit kétségbe esetten álltam az este előtt, ugyan is még tíz óra sem volt, amikor már a The Dillinger Escape Plan készülődött. Eddigre már szinte teltházas lett a nagy terem, de a néző sereg elég passzív mivolta kicsit lelombozónak hatott, igaz a koncert előrehaladtával megsűrűsödtek a szörfözések, de összességében a három koncerten nem volt komoly megőrülés.

Azt azért sajnáltam, hogy leginkább az Option Paralysis számai kerültek előtérbe, a személyes kedvenc, és amolyan áttörés albumnak számító Miss Machineről a Sunshine The Werewolf, és a Panasonic Youth szerepelt. A koncert is a legutóbbi korong kezdődalával indult (Farewell, Mona Lisa), és folytatódott az Ire Worksös Fix Your Face, Milk Lizard párossal. Ez utóbbi igen pofásra sikeredett, és a hallgatóság is innentől felszabadultabban mozgott, a zenészekről nem is beszélve.

Greg Puciato félbolond módjára szaladgált, a pengetősök be-bevetették magukat az első sorba, és egy percre sem hagyták abba a mozgást. Az persze nem elég, hogy eszeveszett módra mozogjanak a színpadon, de jelen esetben a precizitás sem volt másodlagos, ami az olyan számoknál, mint pl. a Chinese Whispers, a Room Full Of Eyes, vagy a Lurch bizony nem hátrány. A végére iszonyatos erős blokkal zártak TDEPék, a Black Bubblegumnál, és a záró Sunshine The Werewolfnál rázott a hideg rendesen, ám az igazi katarzist a ráadás hozta a Mouth Of Ghosts elképesztő atmoszférájával, a Panasonic Youthtal, és a záró 43% Burnnel. /raczur/ ------ Teljes koncertbeszámoló ITT.


AMORPHIS, Orphaned Land, Ghost Brigade @ Diesel Klub, 2010. november 21.

Fotók: Réti Zsolt

Az Amorphis nem egy halvérű banda az biztos. Rögtön az új lemez címadójával el is kezdték a zúzást, amire a közönség nem csak vevő volt, de aktív fejrázó, csápoló résztvevője is. Itt térnék ki a közönségre: metál koncerteket járva el kell, hogy mondjam ez bizony más típusú embertömeg volt mint pl. egy héttel korábban a Sabaton-on. Korban, összetételben komolyabb, érettebb embereket láttam. Mondjuk a zene ismeretében nem is csodálom. Ez más világ, más közönséggel.

Hatos felállás, és a tagok mintha összeöltöztek volna: fekete nadrág fekete trikó és semmi felirat vagy turné póló. Egységes szolid megjelenés, ami már a zenére nem mondható el, mármint az, hogy szolid. Egész este nem lepődtem meg, Jézuson sem, de most igen. Tomi Joutsen énekes egy NDK gyártmányú hajszárítóba énekelt. Sőt előfordult, hogy meg akarta szárítani az első sorok haját is. A világítás végre valami más volt, mint a megszokott. Hátulról fölfelé reflektorok adtak egy kis ellenfényt, amit füsttel vadítottak és így elég jó kis borongós, kalevalás, hangulatot árasztott. A zenekar elég statikus volt, még a gitárosok sem jártak át erre-arra, ahogy előfordul egy-egy ilyen bulin. Az egyedüli aki mozgásra bírta magát az az énekes Tomi volt, aki hol a hosszú rasta haját pörgette, hol a kontroll hangfalra állt fel onnan vezényelt. A zene pontos és jó volt és amolyan Amorphis best of-ot toltak és körülnézve tapasztalhattam, hogy a hátsó sorok is bőszen rázzák a fejüket. Az erősnek mondható program első része valamivel több mint egy óra alatt le is pörgött, és a három ráadás-számmal is kevesebb volt mint másfél óra. Nekem kevés volt, bár mindenki elégedettnek tűnt. /Réti Zsolt/ ------ Teljes koncertbeszámoló ITT.


HELMET, Shapat Terror @ Dürer kert, 2010. november 27.

Fotók: Réti Zsolt

Előrebocsájtom: A Helmet nem egy, a külsőségekben túlzottan elmerülő banda. Page Hamilton nemes egyszerűséggel úgy lépett a színpadra, hogy lazán össze lehetett volna téveszteni egy tisztes kinézetű kertszomszéddal, aki ránézésre egy tipikus átlagember benyomását kelti. Egy sima póló, melegítő nadrág, és edző cipő volt a fellépő ruhája, ami majdnem hogy nevetségesnek tűnhetett azok számára, akik nem igazán ismerik a Helmet zenéjét. Amikor viszont a húrok közé csapnak, csak kapkodjuk a fejünket, hogy egy ilyen kiállás mögött, micsoda energia van, és az ember önkénytelenül is bólogatásra adja a fejét, amikor megdörrennek a hamisítatlan riffek. A Page Hamilton mellett ténykedő zenészekre sem lehetett panasz, igazán élvezettel nyomták, de azt tudni kell, hogy a 2004-es újraalakulás óta a frontember neve egyet jelent a Helmettel, köszönhetően többek közt a sűrű tagcseréknek, és, hogy Page úr is bevallottan egyszemélyes zenekarnak tekinti azt.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Helmet lezúzta ismét Magyarországot. Ráadásul mindezt úgy, hogy a megjátszósságnak, vagy a rutin buli hangulatnak a nyomát sem érezhettük, sőt, Page Hamiltont úgy ismerhettük meg, mint egy teljesen normális, közvetlen fazont, aki viszont olyan hangokat képes kicsalni a gitárjából, hogy leesik az ember álla. Egy szó, mint száz, hatalmas koncertet adott a Helmet, és ha minden héten lenne itt bulijuk, akkor sem lehetne megunni. /raczur/ ------- Teljes koncertbeszámoló ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3115628420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum