Nehézfém a kifutón - Metáldivat gyorstalpaló (2. rész)

2020. május 10. - vinylwowww

korn1998.jpg

Folytatódik divat-történeti kirándulásunk a fémzene tanösvényén, amit az első részhez hasonlóan (amit ITT olvashattok) felületes módon, pusztán a külsőségek által vezetve taposunk végig acélbetétes bakancsunkban. 

A korábbiakban eljutottunk a bajusztól a cicanadrágig, jöjjenek most elsőként a 90-es évek, szolgáltassunk igazságot a haj-metálnak!

Rövid haj, rövid nadrág (metal, alternatív metal)
pantera_joe-giron-photography_2612_opener_etv1.jpg

Ha már a Panterával fejeztük be, kezdjük is velük, illetve a fenti fotóval ami az 1991-es moszkvai kiruccanásuk alkalmával készült. Bár nyilvánvalóan ez a városnéző szerelésük, azért az új stílus ez alapján már belőhető. Különösen Vinnie Paul (R.I.P.) osztálykirándulásokat idéző szettje tetszik, az ember szinte érzi a hasitasi mélyén meglapuló májkrémes szendvics illatát, de Dimebag (R.I.P.) csontvázas melegítője, illetve Rex és Phil rövidgatyás megoldása is erre a hangulatra erősít. A fejezet címe alapján  remélhetőleg sok fémszívű olvasó előtt felsejlik nemcsak Phil Anselmo, de Scott Ian alakja is, aki dacára annak, hogy az Anthrax a thrash metal egyik alapzenekara, az elsők között (ha nem elsőként) szakított a korábbiakban taglalt klasszikus thrasher fazonnal. Scott fogta a nullásgépet és megszabadult rakoncátlan fürtjeitől, hetyke szakállat növesztett, háromnegyedes rövidnadrágot öltött és ezzel kvázi definiálta a 90-es évek metál divatját. Scottról köztudott, hogy nagyon bírja a hip-hopot (erről tanúskodik a Public Enemy Bring the Noise című számának Anthrax féle átirata is) és ez valamelyest az új fizimiskájára is rányomta a bélyegét. Ahogy a műfajok fuzionálni kezdtek, úgy a ruhatár is átalakult. A hip-hop mellett a grunge eszköztelensége alakította a képet, így a külcsín tekintetében minden hirtelen egyszerűbb lett, hétköznapibb. Egyszer csak nem volt már menő a smink, meg a sok felesleges kacat, cserébe minden a zenéről szólt és egyszerű srácok játszottak egyszerű srácoknak, mígnem végül ez is divattá kopott. 

Egyelőre viszont még frissnek hat, hogy zenekarok utcai ruhában állnak a színpadon, az egyszeri koncertlátogató pedig vakarhatja a fejét, hogy vajon már a bandát látja vagy még a roadok piszmognak a beállással (jó példa erre a Helmet, akik kb. úgy néznek ki, mint 4 földrajz szakos főiskolás).  Azt viszont érdemes leszögezni, hogy ez a hétköznapiság még mindig a fiatalok ízlésvilágát tükrözi és mivel továbbra is cél a lázadás, ezért inkább csak a korábban már említett teátralitás kap kevesebb hangsúlyt.  Az olyan nagyvadak is, mint a Metallica érzik a változás szelét, így amellett, hogy a zenéjükben is új irányt vesznek (Load), csattan a fodrászolló és engedelmeskedve az idő szavának megszabadulnak nemes hajkoronájuktól. Az első gyomrost újabb mélyütés követi, mikor a Paradise Lost is nyári frizurát vágat, sőt mi több átmegy szinti-popba (Host). A korábban már bemutatott extrém metal méginkább visszaszorult az undergroundba (bár ott továbbra is szépen teljesít) és megjelenik az alternatív metal, ami szintén egy gyűjtő fogalom és amely olyan alműfajokat foglal magába, mint a rap és a funk metal, de a nu metal is idekívánkozik. Persze itt is felmerülhet a kérdés, hogy ez még metal vagy sem? Ha a nehéz és könnyűfém között az anyagsűrűség a döntő, akkor - akárcsak a haj-metál esetében -, az alternatív vonal is tanult annyit az ősöktől, hogy helyet szorítsunk nekik a periódusos rendszer fémes oldalán..

A funk metal harsányságával ugyan némileg kilóg a sorból, de így sem a gonosz metálos imidzsre erősít, inkább a hülyegyerek fazont hozza divatba és ezzel megjelenik a humor is, hogy némi játékosságot csempésszen egy olyan műfajba, ami bizony sokszor túl komolyan veszi magát (azt hiszem ez a cikk is funk metál stílusban íródott...). Nehéz nem nevetni, ha megnézünk egy korabeli fotót (vagy az alábbi videót) a Faith No More-tól például, ahol az eklektikus külső hasonlóan változatos muzsika ígéretével kecsegtet. Mintha ellopták volna a rendes ruhájukat, de szerencséjükre épp bálabontás volt a közeli turkálóban. A Red Hot Chili Peppers ezzel szemben nem csinál gondot az öltözködésből, ha a sors úgy hozza beérik egy a hímtagra húzott zoknival (mondanom sem kell, hogy ezzel nem csináltak divat-forradalmat). Náluk nincs ellentmondás, a zenéjük legalább annyira sokszínű, mint a ruhatáruk.

A rap metal viszont más tészta, elég csak a Rage Against the Machine-re gondolnunk, ahol a politikai mondandó megköveteli a komolyságot, sőt mi több minden egyéb külsőséget elutasít. Az egyetlen, ami a divat szempontjából mérvadó, az Zack de la Rocha rasztája, ami sok más előadónál megjelenik műfajtól függetlenül, kezdve Rob Zombie-tól, Al Jourgensenen (Ministry) át, egészen Chris Barnes-ig (Cannibal Corpse, Six Feet Under). Ugyan a dreadlockot elsősorban a rasztafariánusok ismertették meg a nyugati világgal, a történelem során az ókori Egyiptomtól kezdve a vikingekig rengeteg kultúrában megjelenik, a 90-es évekre pedig beépül a rock és metal kultúrába is (szóval aki Anders Frieden In Flames vokalistát valaha is divatmajmolással vádolta, az szégyelje magát, hisz ő csupán hagyományőrzésből növesztett hínárhajat a berzerker ősök előtt tisztelegve). A Sepultura törzsi groove metáljához például kifejezetten jól illik Max Cavalera rasztája, de a fenti társaságon túl egy másik műfaj képviselői is erősen hisznek a haj öntisztító erejében... 

Csillogó mackónadrág (nu metal)
limp_bizkit_pic.jpg

És akkor meg is érkeztünk a nu metalhoz, ami a  mai napig vörös posztó (vagy piros baseballsapka, csakhogy stílszerűek legyünk) sokak szemében, azonban divattörténeti utazásunk kihagyhatatlan állomása. A true metálos (fordított)keresztet vet és a porba köp, ha csak meghallja a Korn, a Coal Chamber, vagy a Limp Bizkit nevét, de tény, hogy ők uralták a 90-es évek második felét és a jellegzetes soundhoz jellegzetes külső is társult. Jonathan Davis (Korn) hozza divatba a tréningruhát, ami kétségkívül kényelmes viselet, ám elsősorban testnevelés tanárok, illetve haladóbb házmesterek ruhatárának kizárólagos darabja. Most azonban a színpadon is megjelenik, ami nyilván nem újdonság hip-hop közegben (Run-D.M.C. ugyebár), de a rockzenében mégiscsak szokatlan. Még szokatlanabb, ahogy ez a tréningruha átalakul: ahogy egyre sikeresebb a Korn, úgy lesz több a flitter meg a csillogó bizbasz. Ugyancsak alapvetően kényelmes ruhadarab a skót szoknya, amit szintén előszeretettel ölt magára dalnokunk skót felmenői tiszteletére, de ebben az esetben is ott a svédcsavar (vagy skótcsavar): elkészül ugyanis a kilt szegecsekkel kivert bőr verziója, Rob Halford pedig elmorzsol egy könnycseppet, mégsem volt minden hiába. A kényelem egyébként a lényeg, így a mackó alsó, és a skótszoknya mellé idekívánkozik a zsáknadrág is, amely ránézésre felveti ugyan a széklet inkontinencia gyanúját, ám a nemi szervek vérellátása szempontjából kétségkívül előnyös viselet. A piercing ipar is nagy svungot vesz és a fém a ruházatról az arcra vándorol. Modellünk a Coal Chamber, élen a fodrászmúltú Dez Fafarával aki vélhetően zenésztársait is megajándékozta egy ingyen hajvágással.

Frizura fronton mindazonáltal Wayne Static / R.I.P. (Static-X) viszi a prímet, kinek hajkoronája láttán értelmet nyer a hajmeresztő kifejezés. A tetoválások is kezdenek szépen megszaporodni, illetve látványos növekedésnek indulnak, hogy az évek alatt aztán futóhomok módjára nyeljék el gazdájukat sokszor az ádámcsutkáig. A Korn basszer Fieldy az egyik kedvenc tetováltam, akit szinte felfal a tinta, és bizony nem lennék bőrgyógyász abban a rendelőben ahová Arvizu úr anyajegy szűrésre jár. Látva ezt a szédítő színkavalkádot, nem meglepő,  hogy pont a nu metal hozza vissza a cirkuszt a színpadokra, köszönhetően az olyan zenekaroknak, mint a Slipknot, a Mudvayne vagy a Mushroomhead, akik horrormaszkok és test/arcfestés mögé bújva ápolják a shock-rock örökségét is. Ha már szóba került a shock-rock, búcsúzzunk az évtizedtől az antikrisztus szupersztárral, aki éveken keresztül igyekezett borsot törni a nyárspolgárság orra alá extravagáns megjelenésével és mindeközben bátran merített a 20-as évek divatjától kezdve, a glam-rock csillogásán át, a Jodorovsky féle szürrealizmusig kb. mindenhonnan. A Marilyn Manson folklór (gyereket eszik, kiskutyát kínoz, az ördöggel cimborál stb.) persze csak dob a dolgon és bár manapság már nem kelt akkora feltűnést, mégis örül az ember szíve, mikor fel-felbukkan valami sorozatban normálisra sminkelve, ami néha ijesztőbb, mintha ki lenne vakolva.

Sapka, szakáll, szemüveg (metalcore, post metal)

killswitch-engage-june-2019-promo.jpg
A kétezres évek elején aztán szépen lassan a nu metal is jobblétre szenderül, a zsáknaci pedig mehet a kutyaházba, hadd takarózzon vele a Buksi, másra már úgysem jó. A kutya örül, eddig rendben is vagyunk, de hogyan tovább, mit vegyen most magára egy trendérzékeny keménylegény, vagy "rock is dead", ne erőltessük, irány inkább az alsótosznádi Hangulat-diszkó? Hát talán így gondolkodna egy laposföld-hívő, de köztudott, hogy míg a föld kerek... különben is itt van nekünk 40 évnyi keményzene, nézzünk hát körül a bontóban, mit lehet még felhasználni. Nem volt rossz az a heavy metal valljuk be, a gitárszóló is jöhet újra, egy jó breakdown sose rossz, a blastbeat sem árthat, aztán legyen üvöltözés meg tiszta ének és nevezzük el mondjuk metalcore-nak. Ami pedig a külsőségeket illeti ott nem megy azért minden átmenet nélkül. A Killswitch Engage például az elején azért még inkább a Papa Roach-ra hasonlít, de aztán szépen lassan divat fronton is elindul az újrahasznosítás. A nu metal okozta színmérgezés csak feketével gyógyítható, bár a deathcore floureszkáló pólócsodái azért tovább vakítanak, a csőnadrág is visszatérhet a száműzetéséből, a tetoválás maradhat (sőt mi több, legyen nagyobb), polgárt pukkasztani meg jó lesz a fültágító. Bár magam sem hittem volna, de a metalcore tartja magát a mai napig, köszönhetően talán a befogadhatóságának, illetve annak, hogy mainstream műfajként mindig jól reagált az aktuális trendekre (pl. The Devil Wears Prada, Asking Alexandria)

Az undergroundban is van azért mozgolódás, megjelennek a túlon túli műfajok, a post rock, a post hardcore meg természetesen a post metal, ami a Neurosis nyomdokain haladva ad némi löketet a műfajnak. A post metal virágzása történetesen egybeesik a hipszterségnek csúfolt különböznivágyás globális trendhullámával, így nyilvánvalóan rányomja bélyegét az öltözködésre is. És mit visel(het) a post metálos? Pont azt, amit Richard Dreyfuss a Cápa című filmben.

Sapka, szakáll, szemüveg. Szemüveg??!! Álljunk csak meg egy pillanatra? Otthon még elmegy, mert biztos létezik rövidlátó metálos (nagyothalló egész biztos), de koncerten azért nem túl praktikus viselet a pápaszem. Egy Pelican, vagy Russian Circles koncerten azonban nem nagyon kavarog a circle pit, a jó post metálos inkább nyakból oldja meg és elismerően bólógat, mindeközben csak arra kell vigyázni, hogy a szemcsi le ne repüljön, ezért a leleményes koncertlátogató azt szépen legumizza (a hosszabb szemüvegzsinór inkább a könyvtárosnénik sajátja, igaz, ők ritkábban is headbangelnek). Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nincs igazán markáns, a stílusra jellemző külsőség, így az, hogy valaki szakállas és szemüveges, még nem jelenti automatikusan, hogy post metálos, sőt mi több, szakáll és szemüveg nélkül is beengedik az embert mondjuk egy Cult of Luna koncertre. Még a zenekaros póló adhat némi támpontot, hogy kivel is állunk szemben: egy post-valami arccal, vagy csak egy átlag divatot elutasító (azaz követő) fiatallal a 2010-es évekből.

És ha már póló, akkor álljunk meg itt pár gondolat erejéig. Annyira evidens öltözködési elem, hogy majdnem kimaradt, pedig a legkézenfekvőbb ruhadarab, ha például jelezni szeretnénk a külvilág felé, hogy a szívünk a goregrindért dobog.  Alapvetően egy marketingeszközről van szó, amely bizonyos Henry Saperstein nevéhez fűződik, aki gyerekek számára árult Lassie-s bögréket meg Miki egeres uzsisdobozt, míg 1956-ban meg nem látta a potenciált Elvis Presley-ben. Mikor Henry bemutatta az első tárgyakat (többek között egy pólót is, rajta a királlyal), Elvis naivan megkérdezte, hogy komolyan gondolja-e, hogy bárki megvenné/felvenné ezt a cuccot és bár erről nem szólnak a krónikák, én azért gyanítom, hogy Saperstein egy kapzsi vigyorral válaszolt. Az idő őt igazolta és mára (főleg a laposodó lemezeladások fényében) a koncertezés mellett a merchandise lett a zenekarok egyik fő bevételi forrása. A sludge, illetve post metal szintér amúgy elég erős vizuálisan és ebben jócskán benne van John Baizley Baroness énekes-gitáros, aki grafikusként olyan bandáknak készített már artwork-öt, mint a Kylesa, vagy a Black Tusk, de tervezett pólót a Metallica-nak is. 

Hát nagyjából itt a vége, a bakancsról azért sem írok, az volt mindenkinek, az enyém például évtizedek óta a szülői házban pihen, de néha azért előkerül bár jórészt már csak munkavédelmi célokat szolgál.  Nyilván sok minden kimaradt vagy itt van, de rosszul tudom, szóval kommentelésre fel!

Búcsúzóul talán még annyit, hogy ez az írás tisztán szórakoztató célokat szolgál. Nekem szórakozás volt megírni, és remélem, hogy szórakoztató olvasni is. Bár egyeseknek úgy tűnhet, hogy most aztán mindenki megkapta a magáét, korántsem erre törekedtem. Ehhez a gúny helyett az iróniát igyekeztem segítségül hívni, és elárulhatom, hogy bizony a szerző is ott bújkál a sorok között kócos hajjal a kinyúlt pólójában és nagyon jókat nevetett magán a cikk írása közben. Ezekben a vészterhes időkben amúgy is ránk fér egy kis vidámság, szóval kéretik ezt a kis összefoglalót nem túl komolyan venni. A végtelennek tűnő otthon töltött napok amúgy is bebizonyították, hogy a külső mit sem számít, hisz mackóalsóban is lehet Burzumot hallgatni.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5415671752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Illye26 2020.05.11. 23:23:11

Hát ez kurv@ jó volt!

thecult 2020.05.12. 13:44:25

Minden szavát átereztem (és talán viseltem is)
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum