Mark Lanegan - Straight Songs Of Sorrow (Heavenly, 2020)

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

2020. május 18. - vinylwowww

lanegan20album.jpg

Nemrég jelent meg Mark Lanegan "Sing Backwards and Weep" című önéletrajza, ami jó politoxikománhoz méltóan egyfajta drognapló is, melyben hősünk Vergiliusként kalauzolja végig az olvasót a saját különbejáratú poklában. Ezzel nagyjából egyidőben jött ki a legfrissebb Lanegan szóló album is, ami tulajdonképpen ennek a könyvnek a soundtrackje.

Eléggé bírom ezt a rekedt hangú ex-drogost, megnéztem mind a három alkalommal mikor az A38-ra látogatott, szeretem a Screaming Treest, csípem a szóló dolgait, de a remek  Blues Funeral albumot követően nekem egyre fáradtabbnak tűnik. Ennek ellentmond némiképp, hogy most már szinte évente kapunk tőle vagy egy fullosan saját vagy valamilyen kollaborációs lemezt (gondolok itt a két Duke Garwooddal rögzített albumra), de a mennyiség kezd ártani a minőségnek. Bár a tavalyi Somebody's Knocking megint kicsit pörgősebbre sikerült, engem valahogy nem vett le a lábamról ez a 80-as évek hangzásával operáló lemez sem.

Egy évre rá itt van most a Straight Songs of Sorrow és nagy bajban vagyok, mert egy sokat megélt (és túlélt) zenész talán legkitárulkozóbb, legőszintébb dalait hallhatjuk egy csokorba gyűjtve, ám az említett fáradtság itt is érezhető. Nem olvastam még a könyvet, ami az eddigi kritikák alapján elég ütősre sikerült (bár kétségtelenül nem egy vidám olvasnivaló, főleg hősünk meglehetősen viharos életútjának fényében), de gyanítom, hogy ez az album csak azzal együtt működik igazán. 

Sokadszorra pörög már végig az új lemez, de nem igazán találok sok kapaszkodót. Annyira homogén, hogy néha az az érzésem, hogy egyetlen nagyon hosszú és nagyon szomorú nótát hallgatok. A Ketamine című tételre felkaptam ugyan a fejem, de ott is csak azért mert elkezdtem agyalni, hogy mire, illetve kire hasonlít ahogy Mark énekel (Lou Reed-re egyébként). A Stockholm City Blues, Skeleton Key, illetve Bleed All Over hármasa hoz ugyan némi változatosságot, de ez a három dal már kijött korábban kislemezként, így a teljes albumot végighallgatva elmondható, hogy a lemez velejét már megkaptuk kóstolóba, így a főfogás után én azért csalódtam. Pedig amúgy minden bevetésre került: van itt finom elektronika, morajló gitárok, akusztikus részek, olyan menő közreműködők, mint John Paul Jones a Led Zeppelinből, Mark Morton a Lamb of God-ból, Adrian Utley a Portisheadből, meg persze Lanegan összetéveszthetetlen orgánuma (John Paul Jones egyébként a Ballad of a Dying Rover című dalban mellotronozik, ami Lead Belly Where did you sleep last night című dalát idézi meg, mely szerepelt Lanegan első szólóalbumán Kurt Cobain vendégszereplésével). A Hanging On (for DRC) a másik régi haver Dylan Carlsonhoz  (Earth) íródott, ami nagyjából annak a megzenésítése, mikor két öreg alkoholista poharazgat és azon mereng, hogy miért vannak még életben a sok éves piálás ellenére. 

A záró tétel Eden Lost and Found azért nyújt némi feloldást, szövegében mindenképpen ("Daylight is coming..") és örülök, hogy elcsigázott dalnokunk végül felhúzza a rolókat és kiengedi a hallgatót ebből a szabadulószobából, ahová remélhetőleg neki sincs már kedve visszamenni.


marklanegan02.jpg

Szeretném elolvasni a könyvet és akkor talán, előveszem újra a lemezt is, de most napfényre vágyom, kell a D-vitamin, főleg, hogy Mark Lanegan most jórészt csak gyomorkeserűvel kínált.

3kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7015693062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum